Makói Ujság, 1943. január (9. évfolyam, 2-25. szám)

1943-01-03 / 2. szám

1943. január 3. DINA BÁCSI erősen hajladozó virágszálként imbolygott a csípős januári szélben a Korona sarkán. — Boldog újévet! — kiáltott rám búgó mély Karády-baritonhangon. — Ne csak az újév legyen boldog, hanem kend is! Én meg ezt kívánom vissza! — Csakhogy megérkezett a téli fölruházási akció a vetésekre. Most oszt nálunk is sor kerülhetett a kénszörvágásra. — Eltörte a hize a lábát? — Nem a! — Nem evett már? Vagy olyan baja támadt, amit csak késsel, operáció útján lehet gyógyítani? — A kénszer nem a nálla állott be, hanem nállunk: végkép elfogyott a zsírozó. Az utolsó rántott levest a bödönbe főzte meg Téca, hogy eggy csöpp né mennyön kárba a drága kincsből. — Akkor kendnek jó szilvesztere volt ?— Hát nem mondhatnám, mer eggy órára nagyobb szorgalommal se lehet kellő magas hangulatra inni magát a z embernek, aztán meg úgy vettem észre, mindenki ikább csak azokra gondolt, akik odaki szilvesztereztek a Don-ponton. Durrogtatás sé vét idehaza mint máskor, mer eszükbe juttatta vóna amazt a szilveszteri durrogtatást, amit odaki rendöztek a vörösök a donmenti csárdába. — Oszt legalább táncoltak? — Hát ha annak lehet nevezni ezt az idétlen lődörgést, fogsztrottyot meg miegymást. Hanem hájjá, már szégyen érte a házéi éjit a tánc miatt! — Ne mondja, tán megint Teca nélkül táncolt? — Nem a! Hanem végre valahára értelmes magyar táncnótára zendítött a banda, nem akart a mai generációbuli eggye,tlen párocska se, akki el merte vóna kezdeni. Az aranyifjuság bejött az ezüst ifjúság mentette meg a becsületét. Kipördült a placcra az első ezüstfejű pár, utána a második. Erre oszt csak megtört a jég. — Ördög tudja, mit szeretnek a mai fiatalok azon a négerzsidó zenebonára való ritmikus lötyögősen. — Én rágyűjtem, hájjá! A csárdáshon erő is kell még tehetcség, a frissesbe bele is izzad az ember, ezeket, a szerecsenyzsidó lődörgéseket pedig igenyessen a lúdtalpú, csámpás, pocakos zsidóknak tanáták föl, akik csak szimulálják a táncot. Csak azzal szeretném tudni, hogy abba az északai afrikába is ezt a táncot járják-e, mikor a németek táncoltattják őket? — Alig hinném! Mit kívánt kend újévre barátainak? — Én semmi egyebet, mint amit magamnak is kívánnék. Hanem a fekete piac legpukhecebb uzsorásának csak annyit kívántam az ablakom át, hogy járjon úgy, mint a lámpája. — Hogyan? — Lógjon a gerendárull, oszt égjön a bélé! MAKÓI ÚJSÁG Üzent a front - üzenet a frontra Lengyel Ferenc honvéd Tábori posta 223/69. számról december 24-én kelt lapján így ír: Valahonnan Oroszországból boldog újévet kívánunk összes hozzátartozóinknak, ismerőseinknek. Kérjük feleségeinket, hogy írjanak sűrűn és sokat. Ne aggódjanak értünk, jól vagyunk s majd csak haza segít a jó Isten bennünket. Bajtársias tisztelettel : Lengyel Ferenc, Gyantas József és Dégi Árpád honvédek. ÜZENE TEK. Németh János honvédnek Tábori posta 254/67. — Szivem sóhajtását küldöm messze nagy Oroszországba az én szerető apukámhoz. Kértem a Jézuskát, hogy ha nem is hoz semmit, legalább apukámat segítse haza karácsonyra. De hiába vártuk, nem jött, így hát üzenetem küldöm a Makói Újság által és kérdem, hogy vannak apukáék és hogy telt el a szent este? Tudom, hogy ránk gondolt mindig. Én hiszem, hogy a jó Isten meghallgatja imánkat és akkor apukámnak sem kell annyit küzdeni és szenvedni. Győzni fog az igazság és akkor " újra nagy lesz Magyarország. Németh János elemi isk. III. oszt. tan. Németh János honvéd Tábori posta 254/67. — Kedves Apukám! Nagyon szomorúan telt el a karácsony, amiért nem volt itthon Apukám. Mi mindig azon gondolkozunk, hogy milyen rossz lehet ott a messze idegenben örökös rettegésben élni. De legyenek erősek és kitartóak, mint őseink. Gondoljanak arra, hogy a mi szebb jövőnkért küzdenek. Mi idehaza imádkozunk és kérjük az Istent, hogy minél előbb segítse haza mind az összes magyar honvédeinket egészségesen és teljes győzelemmel. Boldog újévet kívánok Apukámnak és az öszszes fronton küzdő magyar katonáknak. Németh Ernő ref. polg. isk. I. oszt. tan. Más színben látja a világodba szemüvegét . (Honvéd haditudósító század.) Egyik utunkon kiadós nyári zápor fogott el. Alig tudtuk elérni a legközelebbi falut, arról persze szó sem lehetett, hogy egy napon belül folytassuk utunkat. Az orosz utakat sártengerré változtatta a néhány órás eső s igy nem volt mást tenni, mint belnyugodni a megváltozhatatlanba és várni, míg az út felszárad. Sátrat vertünk az egyik ház mellett, az autót elrejtettük a repülők elől és vártunk. Alig táboroztunk néhány órája a kis faluban, már megindult a kiváncsiak özönlése. Először csak gyerekek, majd asszonyok fogták körül a sátrat és megindult a beszélgetés. A nők csoportjában mindjárt észrevettünk egy fiatal leányt, akinek finom, intelligens arca erősen elütött a többiétől, bár a ruhája ugyanolyan volt, mint a vidék parasztasszonyaié. Durva vászonszoknya, rikitószínű trikóing, fejkendő. Cipő természetesen nem volt a lábán. Keze azonban finomabb volt és ápoltnak látszott. Mindjárt meg is kérdeztük: — Mi a foglalkozása?— Felcserica. Így már megértettük az ápolt kezeket. A felcsericák átmenetet alkotnak az orvosok és az ápolónők vagy egészségügyi nővérek között. Az orosz középiskolák után három évet kell tanulniuk valamelyik felcserképző iskolán és akkor megkapják beosztásukat olyan orosz faluba, ahol nincs orvos. Itt ellátják az orvos tennivalóit. Nemcsak egészségügyi szaktanáccsal látják el a népet, hanem gyógyítanak is, ami persze, a hiányos képzettség miatt nem mindig jár eredménnyel. Sőt. Leültetjük a kislányt és most már vallatóra fogjuk, milyen az élete a szovjetben a falusi intelligenciának. Zavartan foglal helyet, látjuk, hogy szégyenli piszkos, bokáig sáros lábait. — Most nincs hideg — mondja mentegetődzve — és a cipővel takarékoskodni kell télire . . . Megértően bólogatunk és megkínáljuk hátizsákunkból valami édességgel, hogy beszédre bírjuk. Kedvesen szabadkozva vesz belőle, látszik, nagyon ritkán van ilyesmiben része. Azután elkezd beszélni. Vontatottan kezdi, de utóbb belemelegszik kis életének nagy problémáiba és szép folyamatosan ömlik szájából a szó. — Lugovban látogattam a szakiskolát és ott is tettem le vizsgáimat. Helyzetem könnyebb volt, mint társaimé, mert rokonoknál laktam és mint jó tanuló, néhány rubel ösztöndíjat is kaptam, így nem kellett a tanulás mellett dolgoznom is. Legtöbb kollégám mint ápoló vagy munkás dolgozott a kórházban és így sikerült életüket tengetniük a tanulóévek alatt. Más munkát nem vállalhattunk, mert akkor nem győztük volna a tanulást. — Milyen tárgyakat tanultak az iskolában ? — Mindent, amire egy orvosnak szüksége lehet, de csak praktikusat. Az elméleti tárgyakat elhanyagolták. Nekünk ennyi is elég volt. Három évi tanulás után megkaptam a bizonyítványomat és kihelyeztek falura. Havi fizetésem 200 rubel volt. Sajnos ,ebből nem lehetett megélni. De lakást a tanítónőnél kaptam. Ha ő nem könyörül meg rajtam, havi harminc rubelt fizethettem volna egy fekhelyért. Ezenkívül jogom volt a kolhoz raktárából minden hónapban egy pad (16 kg) rozsot vásárolni a hivatalosan megszabott áron, 35 rubelért. — Különben mennyit kellett fizetni a rozsért? — Aki titokban el tudott adni rozsot, egy padért 80—100 rubelt is kapott. Most a háborúban azonban ezek az árak hihetetlenül felemelkedtek, 300, sőt 400 rubelt is kapnak a rozsért. — Mire futotta a fizetéséből? szakészletben veszi 7889 így él a felcserica a szovjet paradicsomban •r* ' _ j|. ■— _ első vizsgázat szak •3 a llfi oi látszerész mester. Szemben a városházával. Zeiss-punktól lerakat. 3 HÖLGYEIM! Keressék csak elő régen félredobott svájci sapkájukat és hozzák el szalonomba. Nem is gondolják, milyen nagyszerű kis tok-kalapot formázok belőle. Ha pedig kettő is akad, úgy a legdivatosabb Barettsapkává alakítom át. Nagyon szépen, olcsón és gyorsan dolgozom. Modellkalapokból és turbánokból nagy választók, szolid árak! P. HUSZÁR MUCI női kalapszalonja, Petőfi u. 6. 92*7__________________________________________ ■vaammaamaammaMBBww—i — Csak életemre. A tej, a főzelék, a burgonya ára teljesen felemésztette a 200 rubelt. De igyen csak szűkösen jöttem ki belőle. — Akkor miből ruházkodott? Vállát vonogatja. Gondolkozik, de nem felel. Látszik, ez a kérdés megoldatlan volt életében. — Bizony a ruházkodást nem tudtam volna saját erőmből megoldani. Egy pár cipő ára 120 rubel volt A legtöbb ember külön vette a nadrágot és külön takarékoskodott a kabátra. Mikor azonban öszszegyűlt a kabátra való, a nadrág már rongyokban lógott róla. Kezdhette a gyűjtést elölről. — De aki régebben volt szolgálatban, az több fizetést kapott? — Ha harminc évig dolgoznék, fizetésem elérné a havi 500 rubelt is. Ez már jobb életet biztosít, de még messze van attól, hogy az ember gondtalanul élhessen. — Hát senki sem volt, akinek megélhetése emberibb lett volna? Kik voltak azok, akiket a nép irigyelt? Kiknek volt jó soruk? — A párttagoknak és zsidóknak — feleli határozottan. — Az ő fizetésük 1000 rubelnél kezdődött, de ez nem mond sokat annak, aki az állami árakkal tisztában volt. A legnagyobb előnyt ott élvezték, amikor az állami raktárakból szabadon vásárolhattak nevetségesen kis összegekért. Aki nem volt párttag, az nem vásárolhatott ezekből a raktárakból és kénytelen volt méregdrága áron megszerezni a múlhatatlanul szükséges holmit. A széles néprétegek számára álló üzletekben nagyon kevés volt az áru és rossz minőségű. A Nyugdíjhoz mikor jutott a dolgozó ember? — Nyugdíjat csak munkaképtelenség, vagy rokkantság esetén lehetett kapni. Ez a nyugdíj azonban olyan nevetséges kis összeg volt, hogy megélni belőle nem lehetett. 50 rubelt kaptak havonként a nyugdíjasok. A beszélgetés abbamarad. Gondolkozunk a hallottakon. Mit mondjunk neki? Mondjuk el, hogy az egészségügyi védőnőnek nálunk több pár cipője is van? Hogy a legelesettebb béres, vagy zsellér nálunk jobb körülmények között él, mint itt akár a kolhoz vezetője? Nehéz ezt megérteni. Kapitalista propagandának venné és nem hinné el. Ő az iskolában úgy tanulta, hogy az orosz nép a legboldogabb a világon, ennél szebb élet sehol sincsen. Kedves rendelőimnek, jóbarátaimnak, ismerőseimnek ezúton kívánok jólétet, békességet az új esztendőben. Bucskó Gyula fényképész. Kedves vevőimnek, jóbarátaimnak és ismerőseimnek boldog újesztendőt kívánok. Nacsa István ásványolajkereskedő.