Marczius Tizenötödike, 1848 (2-247. szám)

1848-09-16 / 159. szám

tásban o­ly arányban vesznek részt eddig Pest megye, azt önkénytesen tette. Indítványa elfogadtatot. Hanem az istenért: gondoljuk meg uraim, hogy nekünk rögtöni segítségre van szükségünk. Nem napok, hanem a perczek elvesztése fog felettünk, s a nemzetünk sorsa felett határozni. Vagy azt hisszük, hogy egy időtöltésből rendezett parlamenti játék van előttünk, mint például az olasz kérdés volt ? Hol van még a kétszázezer katona, s mi ko­molyan s haszadalmasan vilatgattuk az olasz ügyet. Ha Radeczki ránk vár, még messze volna Milánótól. Mi nem mondjuk ki sejtésünket arra nézve, hogy mennyi időre van szüksége Jellachichnek, hogy a fővárost fenyegesse, nem terjeszkedünk ki arra, hogy az ellenség közeledtének, ránk, ügyeinkre, az alvidéki táborra, s külön fajú népi­­ségekre minő romboló hatása lehetne, ezt min­denkinek magán meggyőződésére hagyjuk. Helyzetünk irtózatosan komoly. Azért csak siessünk, mert a­mi még ma meg menthet, hónap eső utáni köpenyeg lesz. A megyékbe a futárok mint hajdan a véres karddal vigyék meg a vész hirét. Népünk sok helyen fél a katonáskodástól azonban ha a helységekre a kívánt szám kivette­­ték az ujonczokat örömest kiteremtik. Azért rohanva tegyünk mindent. Ez az elha­tározó perez. Az ütközet sorsától függ hogy e nemzet dicső és boldog legyen-e vagy pedig kiirtassék és a szlávok ki­vigyék régi terheiket, hogy a jeges tengertől az Adriáig mindent sajá­­tuknak mondhassanak. Ez szigorú igazság. Fájdalom e táblabiró nemzet az efféléket csak puszta phrasisoknak sze­reti hinni, s csak csalódás után eszmél fel. Pest, sept. 15-én éjjeli 12 órakor. Mit kell­ megérnünk? Egy magyar, egy históriai nevet viselő em­ber, áruló jön, árulója saját édes hazájának! Az ember agyában elzsibbad a gondolat, szi­vében megáll a vér s elakad kezében a toll, mi­dőn a rettenetes valóságot leírni akarja!.. Gr. Teleki Ádám hazaáruló lőni Hogy vala képes azon embernek meg nem örülni, s örülésében gyalázatos életének véget vetni, midőn megszületett fejében az árulási eszme ? Hogy volt az lehetséges, hogy amaz ember nem bocsáta ki egyszersmind árulási szemtelen nyilatkozatával egy időben egy körlevelet, m­elly­­ben megtagadta volna nevét születését és hazáját ? Nem hisszük, hogy ha tehette volna, gr. Te­leki Ádám saját magát szembe ne pökte volna. Hát oda jutottunk-e már, hogy a hazaá­rulás napi­renden legyen s benne még ollyanok is részt vegyenek kiket a nemzet külö­nös bizalmára méltatott ? Hát annyira mentek-e már dolgaink, hogy a pártütés fékezésére kiküldött honfiaink magok ássák meg e haza sirját. Kárhozat és a jelen rettenetes büntetése érje őket s nehezkedjék sirjokon az utókor átka. Elvállalni a nemzet megbízatását hűséget ki­tartást és szilárdságot ígérni, heteken át e nem­zet parancsait elfogadni, és midőn az óra itt, melly­­ben az esküdött hűségi, kitartási és szilárdsági szót beváltani, s az elfogadott parancsokat foga­natosítani a pártütés ellen tettlegesen fellépni s a megbízatást kitelhető erőig megérdemelni kellene megszegni az esküdött szót, félrevetni az el­fogadott parancsokat, a pártütés zászlója alá térni azt támogatni, szóval elárulni nemzetét és haza­­! Nem olly sok gazság-e ez, mellynek m­egbé­­lyegzésire nyelvünk szószegény, és megbünteté­sbe a Spanyol inquisitió mind kinszerei sem elégségesek. Azért büntesse őt meg a jelen és jövő kor átka, s verje meg a magyarok igazságos istene. Szegény hazám! Kiben lehessen még bizalmad, ha saját gyer­mekeid merítik anyai kebledbe orgyilkos tőrei­ket? Kitől várhasd még megmentésedet, ha tulaj­don fiaid készítik a rablánczokat, m­ellyekkel le­­nyűgöztetel ? Futott volna meg gyáván seregestül együtt, s veszett volna el nyomain a hires magyar vitéz­ség u­tán találtunk volna mentséget számára, vagy legaláb saját magunkat is kárhoztattuk vol­na, kik poltron gyáva és pimasz emberre bízták e hon védelmét. Vesztett volna el ügyetlensége által egy elhatározó csatát mellyben e nemzet léte fölött tört volna palczát — édes hazánk enyészete felett halyudalt énekelve sirattuk volna meg bán saját szerencsétlenségét is ! De elárulni c hont megcsalni e nemzetet — s ez árulást, e csatát heteken át előre késziteni, és forralni a becsületesség és hazafius tisztaság ál­­arcza alatt, ez — uram — olly bűn , mellyre az Istentől eltaszitott angyalok is öszvebor­­zadnak, olly bűn, mellynek hallatára a pokol maga is megrémül. Így állunk hát! Jól van. E nemzetnek gondoskodni kell arról hogy ha élnie nem lehet — mit tagadunk — leg­alább halála legyen nagyszerű. Gondoskodnia kell, hogy az áruló — addig is még kézre kerülhetne — bűnhődjék. És itt felszólítjuk a magyar hadsereg tiszti­karát, hiszi-e hogy a képmutatás szine alatt ha­záját gálád után eláruló gr. Teleki A­d­á­­n m­a­­ együtt szolgálhat ? gondolja-e hogy nem tartozik öt arczul csapni s kovászaival ki­­vettetni testületéből, köréből ? És felszólítjuk e hon aristocratiáját, melly olly — jogosan — kényes és érzékeny szokott lenni becsületére, nem hiszi-e, hogy azon köréböli áru­ló egyént meg kell tagadni, s a gyalázat és igaz­­­­ság nevét rá kiáltani. Ha igen, nyilatkozzanak. Demonstráljanak, hogy vére fagyjon meg ama árulónak. Mi kijelentjük, hogy mind­két felhatalmazott­nak hiszünk és vallunk gr. Teleki Ádámot, bár­hol, bár­mikor és bár miután megbüntetni, kíno­san meglakoltatni. Isten minket úgy segéljen, mint ezt teszük s mint azt, ha alkalmunk leend­ő magunk is meg­tenni fogjuk. Csernátoni, Pest September 16. Rút és gyalázatos árulás ! Gróf Teleki vezérőrnagy elárulta a hazát. És e pereztől fogva nem hiszünk még apánk­nak sem, s senkinek puszta ígéretét becsület szavát vagy esküjét nem fogadhatjuk el biztos garantiául hazánk megmentési ügyének tiszta kezelésére nézve. Ollyan állapotra jutottunk, hogy még testvé­rünktől is tartani kell, sőt innentova tartani kell önmagunktól, mert meglehet hogy önakaratunk tudtunkon kívül meg van vesztegetve s az ármány csábjai által bujtogatva párzott út jobb szelle­münk ellen. A camarilla előtt nincsen semmi szent, titkos eszközökkel beünti a hazaszeretet tűzhelyét, s azon a gazság jutalmának bolygó lángját tünteti fel, melly elhalványítja a feltámadó lelkiismeret méltó fenyegetéseit. Hanem ugyan mi is mélyen sülyedénk, hogy látnunk sőt tűrnünk kell gyáván, miszerént pár­tot üssön előbb egy néptöredék ellenünk, s később meg még azok is kiknek biztosnak hitt kezeikbe ügyünk kezelését tettük, hűtlenül elárulják e ha­zát, melly őket legnagyobb kincsével — bizodal­mával ruházó fel. Itt az eleven példa, itt a néma és mégis égre kiáltó tény, itt a magyar történetben példátlan honárulás testesült képe — Gróf Teleki Ádám. Ezen ember egyike azon cladeseknek miket a néhai Római szent birodalomtól öröklöttünk, (az hát legalább vigasztalásunkra lehetne, hogy nem magyar Gróf.) Ádámnak nem épen azért nevezték mintha ő volna a legelső ember, mert ő bizony az utósónál is utolsóbb, hanem mert az eset his­tóriáját a sátán ő vele játszatta el másodszor. És árulása valóban tetézett, kétszeres. Ha megveretett, tönkre tétetett volna sere­günk oktalan vezérletének vétke miatt, erre némi mentség még található lenne. Mert midőn öt oda leküldék is jól tudták, hogy ő bizony nem igen találta volna fel a puskaport, s az a­mit génjé­nek neveznek vendégszerepekre sem jár fejébe, hanem küldék egyedül azért mert magyar szüle­tésében, hűségében bíztak, hogy hazáját nem ad­ja el, s az ellenséggel nem szövetkezik. És ő éppen itt csalta meg a hazát, megmu- 638

Next