Marczius Tizenötödike, 1848 (2-247. szám)

1848-09-27 / 168. szám

675 Cserző Bencze. Pest sept. 27. No hiszem most majd meglátjuk, mint váltand­­ja be a ministerelnök azon nagy reményeket, mellyekkel öt mindnyájan hivatalba léptekor kisértünk. Meglátandjuk, ha fel tudja-e fogni az idő je­leit, s megismerni a végzet ujját, melly csak az­ért engedé ránk támadni mindenfelől elleneinket, hogy a magyar ur szabadsága első évét egy dicső tettel rekessze be, mellyre az őseikre méltán ke­­vély unokák is büszkén apellálhassanak. — Felfogta-e azt, hogy Magyarország függet­lenségének teljes kivívása, nem hazug facsimilék félremagyarázható szövegén, hanem csupán nyilt mérkő­zésben nyert eldöntő győzelmen alapulhat. Felfogta-e, hogy e nemzet csak akkor hajt­hatja biztosan nyugalomra fáradt derekát, midőn az absolituismus hydra fejét együl egyig lenyes­­te, erejét tönkre tette úgy, hogy még csak meg sem mocczanhasson többé per secula seculorum. Mert ha a ministerelnök ezeket szintúgy hi­szi, mint mi, akkor nem fog bocsátkozni a csak időnyerésre számított bizonytalan alkudozá­sokba. És ha ő érti e nemzetnek közakaratát, ha nem hányja be szemeit lelkesedésének példái előtt, nem fog gyáván bele­esni az újabb kolep­­ezébe, mellyel hurokra akarnak keríteni. Mert hogy az egész csak ármány, csak csa­lás, azt az eddigiek után tagadni senki sem fogja. És a közvélemény kimondá reá ítéletét, mi­dőn utálattal fordult el az irománytól, melly a királyi üres ígéreteknek ki tudná már hányadik hamis kiadása. A camarilla mikor a magyar a vizes pokró­­czot már már alá teríti, elő áll egy lágy meleg felelettel, s azt mondja: Íme itt a kéz, melly titeket eddig ostorozott s halálos mérget kevert számotokra, itt a kéz, melly elpusztitá faluitokat, koldussá tette s ra­kásra öldöste polgártársaitokat, hanem még is­­ gyenge volt arra, hogy mindenestül gyökeresen kiirtson; atyaitag hajlik felétek csókoljátok meg s engedjetek fiúi örömnek s ragaszkodásnak he­lyet szivetekben. Ez az egész. Most tessék választani. Akar-e a magyar mint a rab, midőn a deres­ről felkél alázatos köszönetét mondani tekintetes főszolgabíró úrnak, hogy őt méltóztatott kegye­sen véresre veretni; akarja-e mint a kitanitott mopszli kutya megcsókolni a botot, mellyel elébb oldalbordáját törték be; akar-e Jellacsichnak a gyönyörű rablási s pusztitási parádék után biztos escorte-ot adni egész a Dráváig, hogy a határ­­ megett fellázatdl nép egy hajszálát is meg ne görbítse ? Vagy pedig akar-e az isteni örök igazságnak boszuló keze lenni, akarja-e feltartani régi di­cső nevét, melly szennyet magán soha nem szen­vedett, s mellyel soha senki büntetlenül nem pacz­­kázhatott, akar-e becsültetni, mint nemzet, melly­­ elég erős, hogy magán sérelmet, viszontorlás nélkül tétetni ne engedjen ?— E kérdés megoldása lesz Batthyáni politicá­­jának próbaköve. Neki, ha nevét a históriának tiszta fényben akarja átadni, föl kell kelni az alacsony zsá­molyról, mellyről eddig egyes casták törékeny érdekeit drótozgatá, az események régen kimu­­taták már számára a magasabb irányt, mellyel az egész ország közérdekeinek előmozdítására kö­­­­vetnie kell. Mert forrázni a nép lelkesedését, mert félni a népfelkeléstől, talán azért, hogy az olygarchia s aristocratia szűz barázdáit egy kis megboro­­nálástól féltjük ? Ha illy szűkkeblűen őrizzük a privilégiumok, vagy elsőségi jogoknak még szétdiribolt ron­gyait is, ha még­sem bírunk megválni a rögesz­métől, hogy Magyarország az aristokratia számá­ra van teremtve — no hisz akkor adjen neked úgynevezett szabadság s egyenlőség, mert neved mindég csak árnyék és költői álom lesz. Ha még Magyarország mostani első embere is illy kis lelkű eszméket melenget kebelén s illy úri sárgaságban sinlödik, akkor nagyon lehet félnünk, hogy a mostani bajból igen csúfo­san vágjuk ki magunkat. Mert az illyen politika kész lenne kezet nyúj­tani egyezésre a zsarnokságnak, csakhogy né­hány pereznyi életet biztosítson még a régi új uralkodás megbukott eszméjének. Nem vagyunk ugyan hajlandók feltenni, hogy egy Batthyáni háttérbe szorítná a nemzet köz­érdekét, s mellékezések által engedné magát va­kon ragadtatni. De ha netalán elég gyenge volna erre gon­dolni, azt ne feledje el, hogy a nemzet becsüle­­tét, mint kezébe vette , sértetlenül kell vissza- i­s adnia; s ha nem szégyenlene ez orszá­gos kérdés megoldásához illy hitvány szempont­­­ból nyúlni — meg kell tudnia, hogy azt tennie, nem szabad. Azért félre a gyáva alkudozással, mi az igaz­ság terének legszélén állunk, mellyröl egyetlen­­ engedékeny lépés gyávaság gödrébe ejt, ekkor vessük el fegyverünket, s kezünket zsebbe dugjuk, még misét olvassunk megsütött magyar testvéreinkért! Éppen csak­­ kellett még, hogy a mi kis eszünk helyén van, bosszúságunkban azt is egé­szen elveszítsük. Batthyán pedig szilárdítsa a hon irányanták bizalmát, hogy mint most első magyar em­ber, magyar lélekkel utasitsa vissza e cá­­tolirozást, mellyre megvetés és utálat lehet csu­pán méltó felelet. Cserző Bencze: Nem úgy verik a czigányt, minister úr ! Szenje meg ön a horvátoknak — a mit hajdan apáink egyik hős népe szent, egy valamivel kü­lönb hódító kalandornak. „Ha csak mocsárokba nem bújtok, mint bé­kák, vagy a föld alá, mint egerek, vagy el nem re­pültök mint a gólyák , csináljatok testamento­­mot.“ Ezt szenje meg ön, a végrehajtás majd a mi gondunk lesz , és Magyarhon minden becsületes polgáráé. Ezt beszélik a budapesti polgárok, commen­­tárt csak azért nem teszünk hozzá, mert az igaz­ságot belőle így is mindenki megértheti. — Soha annyi politizáló, okoskodó és jöven­­dőmondó nem volt a világon, mint a­mennyi most Budapesten van. Ha szóbeszédből sánczot lehetne emelni Jel­­lacsich tábora előtt, már ollyan bástyák nyúlná­nak el Debreczentől Sopronig, hogy tetejéről még perspectíván sem lehetne látni, mint resz­ketnek a svobodnyikok Budán kiszegzett ágyúink előtt. Ha pedig minden szó egy horvátot sújtana le, azóta valamennyinek felslagba volna pakolva a füle, s elküldve Zágrábba ezen devisével „quo­­modo sapit­iste caseus ? ” A képviselő házban szörnyű harczias moz­galom uralkodik, a puskák töltetlenül is elsülnek a „vadász követek“ kezei közt. S eddig 100 kö­zül már 150 vállalkozott, hogy Jellacsich fejét az elnöki asztalra teszi czédulás ládának. A horvát és tót táborban pedig ezek ellené­ben, mint halljuk „követ vadászok“ vállal­koztak , kik egy követ főért, Jellacsicstól, ugyan egy somogyi harmadfüves tinót, Hurbantól pedig két véka kását kapnak. — Némellyek abból, hogy a követek puskát fogtak kezökbe, valami nagyot akarnak kihúzni, azt t. i. hogy miután olly sokáig cserebogarász­tak, már most alkalmasint verebészni akarnak. — Jellacsich azon gyönyörű portraite-jéért, melly a Charivari legközelebbi számában lesz át­adva, a minden nagyot és szépet pártoló publicum­­nak, Lauka barátunknak a véres sinór ren­dét szándékozik megküldeni, mellyel magát a forradalmi fasorba illeszsze. Curiosusok vagyunk, ha ez megtörténnék, hányan mondanák el rá a mellette elmenők közül, vajha minden fa illy gyümölcsöket teremne. Alkal­masint valamelly megtiszteltetés a mi számunkra is útban lesz azóta. Mákvirágok, Cserző Bencze, I Pest September 26. Van-e még emberi nyelven kifejezhető gaz­ság és gyalázatosság, mit a camarilla, filictio, vagy­is egy szóval a sátánfajzat, a nyilt szivü, ártatlan és talpig becsületes magyar nemzeten el nem követett ? A vadállatoknál aljasabb rácz csordát e hon legtermékenyebb vidékére zavarta, hogy letarol­ja a föld gazdag termékeit, s éhen halóvá tegyen több ezer ártatlanokat,­­ feldúlja és égesse a városokat és falvakat, s emberi elmében meg nem

Next