Marczius Tizenötödike, 1848 (2-247. szám)
1848-09-27 / 168. szám
675 Cserző Bencze. Pest sept. 27. No hiszem most majd meglátjuk, mint váltandja be a ministerelnök azon nagy reményeket, mellyekkel öt mindnyájan hivatalba léptekor kisértünk. Meglátandjuk, ha fel tudja-e fogni az idő jeleit, s megismerni a végzet ujját, melly csak azért engedé ránk támadni mindenfelől elleneinket, hogy a magyar ur szabadsága első évét egy dicső tettel rekessze be, mellyre az őseikre méltán kevély unokák is büszkén apellálhassanak. — Felfogta-e azt, hogy Magyarország függetlenségének teljes kivívása, nem hazug facsimilék félremagyarázható szövegén, hanem csupán nyilt mérkőzésben nyert eldöntő győzelmen alapulhat. Felfogta-e, hogy e nemzet csak akkor hajthatja biztosan nyugalomra fáradt derekát, midőn az absolituismus hydra fejét együl egyig lenyeste, erejét tönkre tette úgy, hogy még csak meg sem mocczanhasson többé per secula seculorum. Mert ha a ministerelnök ezeket szintúgy hiszi, mint mi, akkor nem fog bocsátkozni a csak időnyerésre számított bizonytalan alkudozásokba. És ha ő érti e nemzetnek közakaratát, ha nem hányja be szemeit lelkesedésének példái előtt, nem fog gyáván beleesni az újabb kolepezébe, mellyel hurokra akarnak keríteni. Mert hogy az egész csak ármány, csak csalás, azt az eddigiek után tagadni senki sem fogja. És a közvélemény kimondá reá ítéletét, midőn utálattal fordult el az irománytól, melly a királyi üres ígéreteknek ki tudná már hányadik hamis kiadása. A camarilla mikor a magyar a vizes pokróczot már már alá teríti, elő áll egy lágy meleg felelettel, s azt mondja: Íme itt a kéz, melly titeket eddig ostorozott s halálos mérget kevert számotokra, itt a kéz, melly elpusztitá faluitokat, koldussá tette s rakásra öldöste polgártársaitokat, hanem még is gyenge volt arra, hogy mindenestül gyökeresen kiirtson; atyaitag hajlik felétek csókoljátok meg s engedjetek fiúi örömnek s ragaszkodásnak helyet szivetekben. Ez az egész. Most tessék választani. Akar-e a magyar mint a rab, midőn a deresről felkél alázatos köszönetét mondani tekintetes főszolgabíró úrnak, hogy őt méltóztatott kegyesen véresre veretni; akarja-e mint a kitanitott mopszli kutya megcsókolni a botot, mellyel elébb oldalbordáját törték be; akar-e Jellacsichnak a gyönyörű rablási s pusztitási parádék után biztos escorte-ot adni egész a Dráváig, hogy a határ megett fellázatdl nép egy hajszálát is meg ne görbítse ? Vagy pedig akar-e az isteni örök igazságnak boszuló keze lenni, akarja-e feltartani régi dicső nevét, melly szennyet magán soha nem szenvedett, s mellyel soha senki büntetlenül nem paczkázhatott, akar-e becsültetni, mint nemzet, melly elég erős, hogy magán sérelmet, viszontorlás nélkül tétetni ne engedjen ?— E kérdés megoldása lesz Batthyáni politicájának próbaköve. Neki, ha nevét a históriának tiszta fényben akarja átadni, föl kell kelni az alacsony zsámolyról, mellyről eddig egyes casták törékeny érdekeit drótozgatá, az események régen kimutaták már számára a magasabb irányt, mellyel az egész ország közérdekeinek előmozdítására követnie kell. Mert forrázni a nép lelkesedését, mert félni a népfelkeléstől, talán azért, hogy az olygarchia s aristocratia szűz barázdáit egy kis megboronálástól féltjük ? Ha illy szűkkeblűen őrizzük a privilégiumok, vagy elsőségi jogoknak még szétdiribolt rongyait is, ha mégsem bírunk megválni a rögeszmétől, hogy Magyarország az aristokratia számára van teremtve — no hisz akkor adjen neked úgynevezett szabadság s egyenlőség, mert neved mindég csak árnyék és költői álom lesz. Ha még Magyarország mostani első embere is illy kis lelkű eszméket melenget kebelén s illy úri sárgaságban sinlödik, akkor nagyon lehet félnünk, hogy a mostani bajból igen csúfosan vágjuk ki magunkat. Mert az illyen politika kész lenne kezet nyújtani egyezésre a zsarnokságnak, csakhogy néhány pereznyi életet biztosítson még a régi új uralkodás megbukott eszméjének. Nem vagyunk ugyan hajlandók feltenni, hogy egy Batthyáni háttérbe szorítná a nemzet közérdekét, s mellékezések által engedné magát vakon ragadtatni. De ha netalán elég gyenge volna erre gondolni, azt ne feledje el, hogy a nemzet becsületét, mint kezébe vette , sértetlenül kell vissza- is adnia; s ha nem szégyenlene ez országos kérdés megoldásához illy hitvány szempontból nyúlni — meg kell tudnia, hogy azt tennie, nem szabad. Azért félre a gyáva alkudozással, mi az igazság terének legszélén állunk, mellyröl egyetlen engedékeny lépés gyávaság gödrébe ejt, ekkor vessük el fegyverünket, s kezünket zsebbe dugjuk, még misét olvassunk megsütött magyar testvéreinkért! Éppen csak kellett még, hogy a mi kis eszünk helyén van, bosszúságunkban azt is egészen elveszítsük. Batthyán pedig szilárdítsa a hon irányanták bizalmát, hogy mint most első magyar ember, magyar lélekkel utasitsa vissza e cátolirozást, mellyre megvetés és utálat lehet csupán méltó felelet. Cserző Bencze: Nem úgy verik a czigányt, minister úr ! Szenje meg ön a horvátoknak — a mit hajdan apáink egyik hős népe szent, egy valamivel különb hódító kalandornak. „Ha csak mocsárokba nem bújtok, mint békák, vagy a föld alá, mint egerek, vagy el nem repültök mint a gólyák , csináljatok testamentomot.“ Ezt szenje meg ön, a végrehajtás majd a mi gondunk lesz , és Magyarhon minden becsületes polgáráé. Ezt beszélik a budapesti polgárok, commentárt csak azért nem teszünk hozzá, mert az igazságot belőle így is mindenki megértheti. — Soha annyi politizáló, okoskodó és jövendőmondó nem volt a világon, mint amennyi most Budapesten van. Ha szóbeszédből sánczot lehetne emelni Jellacsich tábora előtt, már ollyan bástyák nyúlnának el Debreczentől Sopronig, hogy tetejéről még perspectíván sem lehetne látni, mint reszketnek a svobodnyikok Budán kiszegzett ágyúink előtt. Ha pedig minden szó egy horvátot sújtana le, azóta valamennyinek felslagba volna pakolva a füle, s elküldve Zágrábba ezen devisével „quomodo sapitiste caseus ? ” A képviselő házban szörnyű harczias mozgalom uralkodik, a puskák töltetlenül is elsülnek a „vadász követek“ kezei közt. S eddig 100 közül már 150 vállalkozott, hogy Jellacsich fejét az elnöki asztalra teszi czédulás ládának. A horvát és tót táborban pedig ezek ellenében, mint halljuk „követ vadászok“ vállalkoztak , kik egy követ főért, Jellacsicstól, ugyan egy somogyi harmadfüves tinót, Hurbantól pedig két véka kását kapnak. — Némellyek abból, hogy a követek puskát fogtak kezökbe, valami nagyot akarnak kihúzni, azt t. i. hogy miután olly sokáig cserebogarásztak, már most alkalmasint verebészni akarnak. — Jellacsich azon gyönyörű portraite-jéért, melly a Charivari legközelebbi számában lesz átadva, a minden nagyot és szépet pártoló publicumnak, Lauka barátunknak a véres sinór rendét szándékozik megküldeni, mellyel magát a forradalmi fasorba illeszsze. Curiosusok vagyunk, ha ez megtörténnék, hányan mondanák el rá a mellette elmenők közül, vajha minden fa illy gyümölcsöket teremne. Alkalmasint valamelly megtiszteltetés a mi számunkra is útban lesz azóta. Mákvirágok, Cserző Bencze, I Pest September 26. Van-e még emberi nyelven kifejezhető gazság és gyalázatosság, mit a camarilla, filictio, vagyis egy szóval a sátánfajzat, a nyilt szivü, ártatlan és talpig becsületes magyar nemzeten el nem követett ? A vadállatoknál aljasabb rácz csordát e hon legtermékenyebb vidékére zavarta, hogy letarolja a föld gazdag termékeit, s éhen halóvá tegyen több ezer ártatlanokat, feldúlja és égesse a városokat és falvakat, s emberi elmében meg nem