Marczius Tizenötödike, 1848 (2-247. szám)

1848-05-30 / 65. szám

Kedd 65. szám, Pest, május 30. 1848 Nem kell táblabiró politika. April 10. kezdve e lap hetenként hatszor egy középnagyságú íven fog megjelenni, és posta útján is megrendelhető. Előfizetési ár: April 10-kétől június végéig, Buda­pesten, házhozhordással 2 ft. 30 kr., vi­dékre postán borítékban 3 ft. 30 kr. April 10. September végéig félévre : Budapesten 5 ft. Vidékre postán boríték­ban 6 ft. April 10-étől december végéig há­rom évnegyedre: Budapesten házhozhordással 6 ft. 30 kr., vidékre postán borítékban 8 ft. Budapesten egy pengő forintjával, egy hónapra szóló előfizetést is elfogadunk. Hirdetésektől egy háromszor hasábo­­zott sorért, vagy ennek helyéért 3 kr. pp. fizettetik. Csiklandós hírek keringenek. A pesti illyrek h­adügyminiszerünknek macs­kazenét készülnek adni. Egy idő óta gyakran halljuk, hogy az arany­kéz-vendéglő kertjében egy igen jókora davorn­­ázgató társaság szokott összejönni. Kicsin dolgokból szoktak nagyok lenni. E tár­saság már tegnap akart volna fellépni, de a hírre, hogy a nemzeti őrsereg össze fog doboltatni, ter­vével felhagyott. Azt mondják, hogy illyrjeink nagyon bíznak az itteni horvát katonákban, s hogy ezekkel itt ott összejőve, hatalmas poharakat emelnek a jella­­b­ic­sága kedves egészségére. A hadügyminiszer az által, hogy első gondjai közzé soroza a Ludoviceum minél előbb leendő megnyillatását, a fővárosban a legnagyobb nép­­szerűségnek örvend. Ma már mindenfelé csak magasztalásokat le­hetett hallani. Átalában a magyar embernek sokkal inkább természete az, hogy bizalmas legyen mint sem az ellenkező. A régi kormány emberei nemzetünk legféltet­tebb jogaival árulóan bántak, és mi ha egy alkalom­mal is tapasztaltunk valami lojalitást, vagy valami adat fordult elő, melly azt bizonyitá , hogy azon emberek meggyőződésből cselekszenek az elis­merés jelei soha sem hiányzottak. Azok, kik elhitették velünk, hogy a magyar nép kiválólag pártos és egyenetlenkedő nemzet, a mi ellenségeink voltak. Volt mindig egy igazi nemzeti párt s ez maga volt a roppant többség, ha egyenetlenség mutat­kozott , az nem tulajdonítható másnak mint azon kevesebbségnek, melly a többség felett zsarno­­koskodék. Illyen áruló hit az is, hogy Magyarország maga magát fen nem tarthatja. Dehogy nem. Csak legyen irányadó. Legye­nek, a­kikben bízhatunk. ■ ’’V . Tegnap színházunkban Hugo Victor „Le roi s’amuse“ drámája adatott. E mű a közönség előtt úgy ismeretes, mint a legiszonyatosb , s egyszersmind legtragicaibb gúny és megtámadás, mellyel valaha a szépirodalom útján a royalismus illette lett. Párisban e mű előadás után eltiltatott. A szer­ző ugyan a letiltó rendőri hatóságot perbe idéző, de perét elvesztette. Egy más időben e művel itt nagyszerű fuvo­­rét lehetett volna csinálni, ma a közönség egész este alatt nem tudta magát feltalálni. Mindenesetre az élemény igen kemény, szo­katlan és rendkívüli volt. Igen keveset tapsoltak, kihívások aránylag erősen csekélyszerűen ütöttek ki. Színházunknak van egy mély eredeti bűne. Nagy és komoly bűn, az tudni illik, hogy az el­sőrangú európai drámaírókat egymásután öli meg. — Szomorú, de elvitázhatlan igazság: Shaks­­peare csak publicum-futtatás.. Moliére feletti tap­sok csak mesterkélt eredmény. Azonban egy szó sem panaszkodhatik annyira ellenünk, mint Hugo Victor. Francziaország, Európa, a világ ezen irodal­mi colosza, mi színpadunkon minden nagyszerű­ségéből kiforgattatik. A közönség azon része, melly a külföld iro­dalmát nem ism­eri, s Hugo Victor drámáit csak a mi színpadunkról hallja először, csaknem botrán­­kozva kérdi magától: Hogy lehet ezt a Hugo Vic­­tort nagy embernek európai celebritásnak tartani. És boszankodnak. Mások ellenben, kik a nagy költő műveit ere­deti forrásokból ismerik, fájdalommal telnek el. A színpad, melly ismert körülményeinél fogva a drámai cselekvényeknek annyi szint, élénkséget és világosságot szokott adni, itt Hugo darabjainál ellenkezőleg hat. Elveszi a t Ony erejét, lelkét és nagyszerű­ségét. Eszmék és személyek olly törpe alakban tűn­nek fel. És mi az ok? Természetesen nem más , mint a minden kri­tikán aluli kontár előadás. A mi színészeink min­denhez értenek inkább, mint a romantika iskolá­­jához.Hugo Victor személyei és jelenetei, mellyek egyenként ifjú korunk szebb álmai, a mi színé­szeink kezében megszokott, s mindennapi szín­padi tüneményekké változnak. A dolgot legkevésbé sem nagyítjuk, midőn ki­mondjuk, hogy Bouchardy, Pyat, Gozlan , s más számtalanok drámait, közönségünk ezerszerte örö­mestebben nézi, mint a valódi romantika reme­keit. — Repertoiiunk fran­czia drámákkal egészen ő van özönölve. Ezen drámákban, mellyek tíz év óta színpadunkon előadatnak, csaknem kivétel nél­kül mindenikben ugyanazon jellemek és egyéni­ségek jönnek elő. Színészeink ezen jellemeket, mint egy bevett és megszokott stereotip alakot úgy szokták reproducálni, és valóban ezeknek legnagyobb része nem is érdemli, hogy rájuk kü­lönös és sajátos. Studium fordíttassék. Hanem mit szóljunk azon lelkiismeretlenség­­ről,hogy színészeink akkor is, midőn illy ünnepé­lyes alkalom, van, s Hugo Victor nagyszerű drámája adatik elő, akkor sem készülnek valami újra, szépre, meglepőre és rendkívülire. Hugo minden ereje a nagyszerűség és rend­­kívüliségben fekszik. A magyar színpad pedig épen az ő drámáinak előadásain legkisebbszerű, s legmindennapibb. Hugo drámáiban is csak azon stereotyp ala­kokkal találkozunk, mellyeket másutt is már meg­unhattunk. Mármost képzelje az olvasó, Victor Hugo, nagyszerűsége a rendkívüliséget a cselekvényben, a fenséget az eszmékben, és mind­ez a stereotyp alakok kontár kezeiben, így nem csuda, ha a közönség a színházban nem talál éleményt. Tegnap a legkomolyabb jelenetek alatt a kö­zönség egy része nem tartóztatható meg magát a nevetéstől. A színészek azt fogják mondani. A közönség azon része még nem érett meg annyira,hogy még illy előadásokat élvezni tudjon. Azonban az ok nem abban van. A közönség elött nevetséges alakban tűnik fel az, hogy példá­ul : Triboulet , ki szavaiban folyvást olly nagy­szerű, és fenséges, csak olly közönséges blouse­­os alak, mint a miilyeneket a párisi rongyszedő, egy anya a népből, s más effélékből ismerünk. A tegnapi előadás végén a közönség folyvást ásítozott: meglehet, hogy e részben az is forog­hat fen, hogy Egressi Gábor hallván a korábbi ne-

Next