Corvin gimnázium, Mátyásföld, 1939
1920—1940. Elmondotta 1920. március 1-én Hrabovszky Antal dr. Ahol legnagyobb a szorongattatás, ott van legközelebb az Isten — tartja a közmondás. Mi magyarok 1919-ben győződtünk meg ennek igazságáról. 1919-ben, amikor a történelem örvénye a legmélyebbre húzta ■ezt a nemzetet, amikor a nemzet aléltságát kihasználva, idegen kalózok lopakodtak a kormány mellé, hogy a világháború orkánjában megsérült magyar hajót a gyors és biztos pusztulásba vezessék. 1919-ben, amikor az óramutató kimért, de végzetes pontossággal közeledett a pillanathoz, amikor beteljesedik a költő látomása: „a sír, hol nemzet süllyedt el”. Ám e sír körül nem ült volna az ember millióinak szemében gyászkönny, mert a véres karnevál vörös rongyos őrültjei vigyorgó arccal nézték ennek a nemzetnek sír felé tántorgását — hiszen ez nem volt hús a húsukból s vér a vérükből, és Európa meg nem mételyezett népei pestisest láttak bennünk, akinek jobb elpusztulnia, mielőtt megfertőzné környezetét. A vigasztalanságnak és reménytelenségnek 1919-ében egy kenderes kúria tornácán megállt egy földesúr. Tekintetét belefúrta a végtelen magyar zónába, amelynek mély csöndje mintha a halál némaságát idézte volna. Angelusra csendült a kis falu harangja, de hangja sírt, mintha halódót búcsúztatna. S a nap haragos vörösen éppen lebukott a horizonton. Hűvös szél húzott át a tornácon. A földesúr fölrezzent révületéből. Határozott arcvonásai megkeményedtek, keze ökölbe merevedett, ziháló kebléből fájón szakadt fel a tiltakozás: „Nem! Ez nem lehet a vég!” Hiszen nem is olyan régen ennek a rónának csendjét Esze Tamás mezítlábas kurucai verték fel, s ennek a síkságnak búzatáblái fölött szállt a Kossuth-nóta, hogy zászló alá sorakoztassa a szabadsághősöket. A harangocska sem haldoklót búcsúztat mindig, néha új élet fakadását zengi. A Nap, amely lenyugszik ,csak megfürdik az Okeanos vizében, hogy felfrissülve, megszépülve ismét felrobogjon aranyos kocsiján az égboltozatra. Hát a magyar nap is föl fog kelni! Szebben és sugárzóbban, mint bármikor! S a kenderesi földesúr elindult Szegedre, hogy útnak eressze a magyar föltámadást. Hívó szavára, mint egykor IV. Béláéra, megmozdultak az erdők, és az éjszaka sötétjében sápadt arcú, tépett köntösű, bújdosó