Medvetánc, 1983/4 - 1984/1
Ancsel Éva: A történelmi hallgatagságró
Ancsel Éva A TÖRTÉNELMI HALLGATAGSÁGRÓL* A történelem a mindenapokban készül. Akkor, amikor „semmi sem történik”, amit egy krónikaíró egyidejűleg följegyzésre méltónak találna. Mégis, ha a mindennapi tudat történelemre gondol, vagy arról beszél, akkor nagy földmozgásokra gondol: háborúkra, forradalmakra, amelyek kimozdítják az embereket lakóhelyükről, megszokott életmódjukból, amelyek veszedelmekkel fenyegetnek, vagy nagy remények megvalósulását ígérik. A történelmet ezúttal ebben, a köznapi tudat által kitüntetett értelemben használom. Valójában az megy végbe ilyenkor, hogy a történelem láthatatlanul mozduló jéghegye kilódul, megváltoztatja a hétköznapi élet viszonylag csöndes mozgását, mely hirtelen háborogni kezd. Ahová az embereket a történelem ilyenkor átmozdítja, ott újra működni fog a mindennapiság, bármilyen radikálisan megváltozott feltételek közt. Amikor az emberek mozdulni kényszerülnek a közvetlenül történelmibe, akkor valójában mindennapiság megszokott rendje zilálódik vagy robban szét. A történelmet az emberek éppen ilyen földmozgásos szakaszaiban, kataklizmáiban érzékelik. Mint mámorító lehetőséget, vagy félelmetes erőt. Az életnek a megszokottól erősen, sőt brutálisan eltérő terepein is vannak mindennapok. A háborúk lövészárkaiban is voltak — a bekerített Leningrádban is. S az emberek ezekben a mindennapokban is demonstrálják múltjukat, bár nagyobb a lehetősége és valószínűsége annak, hogy negatív vagy pozitív értelemben metamorfózis történik. A profán hétköznapiság, a család, az onnan kiszakított ember számára a háborúk világában átváltozik szakrálissá. A levelek és a családi fényképek ereklyékké lesznek; a mindennapi élet „semmiségei ”, a reggeli teázások megemelkednek, átlényegülnek az emlékezetben. Amikor egy háború kitör, az emberek számára ez közvetlenül azt jelenti, hogy elviszik a fiúkat, vagy a családapákat. A pályaudvari mondatok, amelyek arra figyelmeztetik az újdonsült katonákat, hogy el ne felejtsék a meleg kötött sálat viselni, hogy előbb egyék meg a lepényt, mint a tartósabb pogácsát, azt jelzik, hogy a mindennapiság megpróbálja befogadni a befogadhatatlant, a hétköznapi keretek közé el nem helyezhetőt is valahogyan elhelyezni ott. Ezzel a reménytelen, meddő kísérlettel mintegy megszelídíteni az idegent, a makroméretű történelmet. Ugyancsak erre vallanak a háborúk forgatagából küldött levelek, amelyek írói a tradicionális, nyugalmat sugalló szerkezetet követve családjuk egészségéről érdeklődnek, majd elmondják, hogy ők maguk jól vannak, csak nem igen van mit enniük és csomagot kérnek. Érdeklődnek az otthoni állapotok felől.