Mérleg, 2006 (42. évfolyam, 1-4. szám)

2006 / 1. szám

ni, ha ez az egység megvalósult” (DC 5). Erosz és agapé nem választható el egymástól: amennyiben az előbbi főként „vágyó­dó, fölemelő ..., annyiban a másikhoz való közeledésben egy­re kevésbé törődik önmagával, egyre inkább a másik boldog­ságát akarja, egyre inkább gondoskodni akar róla, ajándékozni akarja önmagát, és érte akar élni. Belép az agapé motívuma, más­különben az erosz elvéti és elveszíti a maga lényegét” (DC 7). A Bibliában az egyetlen, teremtő Istenbe vetett hithez - amely szerint a világot „Ő maga akarta, Ő maga »alkotta«” - szervesen kapcsolódik az a meggyőződés, hogy Isten szereti az embert, s „e szeretetét nevezhetjük az erosznak, mely ugyanakkor telje­sen agapé. Mindenekelőtt Ozeus és Ezekiel próféták írták le merész erotikus képekkel Istennek e népe iránti szenvedélyes szeretetét. Isten Izraelhez fűződő kapcsolatát a jegyesség és a házasság képével ábrázolják” (DC 9) - az egyszerre metafizikai és érzelem­gazdag istenképben „az erosz a legnagyobb magasságokba ne­mesedik, ugyanakkor annyira megtisztul, hogy egybeolvad az agapéval” (DC 10). Az erosz-agapé egyfelől Jézus Krisztusban, Isten emberré lett szeretetében éri el legradikálisabb formáját. Jézus kereszthalálában Isten „önmagát ajándékozza oda, hogy az embert újra fölemelje és megmentse” (DC 12). Másfelől Isten önátadását „Jézus maradandóan jelenvalóvá tette azzal, hogy megalapította az Eucharisztiát az utolsó vacsorán. ... Az Eucharisztia egyesít bennünket Jézus önátadásának aktusával. Mi nemcsak statikusan fogadjuk be a megtestesült Logoszt, hanem részeseivé válunk önátadása dinamikájának” (DC 13). Az Isten agapéjával való találkozásnak köszönhetően (az agapé az Eucharisztiának is az egyik neve) az Isten- és emberszeretet kettős követelménye „paranccsá” válhat: „Az az Eucharisztia, mely nem válik tevékeny szeretetté, önmagában töredékes. ... a szeretet azért »parancsolható«, mert előzően ajándékba kaptuk” (DC 15). A második rész rámutat, hogy az istenszeretetben gyökerező felebaráti szeretet nem csupán az egyes hívő feladata, hanem az egész egyházi közösségé, melynek karitatív működése a Szent­­háromság szeretetének tükörképe kell, hogy legyen. Az egyház alapvető struktúrájában a „diakónia” a felebaráti szeretet „kö­zösségi és rendezett szolgálata” (DC 21). Az igehirdetés, ill. tanúságtétel (kérügma-marti­m­a), a szentségek megünneplése (leiturgia) és a szeretetszolgálat (diakónia) kölcsönösen feltéte­lezi egymást. Egyháztörténeti visszatekintésében a pápa végigkí­séri a diakónia jegyében gyakorolt gondoskodás - a karitasz - intézményes formájának elterjedését, a korai (egyiptomi) szer­zetesség karitatív munkájától a késő ókori latin egyház szer­vezett caritasán keresztül egészen a 19. századig, amikor is az egyházi szeretet­ tevékenységgel szemben „feltűnt egy kifogás, melyet főként a marxista gondolkodás” bontakoztatott ki, és amely szerint „a szegényeknek nem szeretetszolgálatra, hanem igazságosságra van szükségük. A szeretet cselekedetei­­ az ala­

Next