Katolikus főgimnázium, Mezőkövesd, 1932
A mi hőseink: Dobocsky Pál dr. tanár és Demeter Péter VI. oszt. tanuló emlékének. Krakó alatt, tizennégy őszén vérzett el az egyik, Brzezanynál, tizenhétben, halt hősi halált a másik. Abban lelkes, fiatal munkatársunkat, emebben derék, becsületes, gyerekfővel is férfisorsot vállalt tanítványunkat siratjuk. Alig megnyílott, fejlődő intézet, csak két katonát adhattunk a hazának, mind a kettőt el is veszítettük. Mikor az elsőnek halálhíre jött, éppen csak, hogy otthonra talált az iskolánk. Pöttöm kis nebulók sürögtek-forogtak a frissen vakolt falak között. Negyedikesek voltak az „öregje“ közöttük. Évről-évre új tanárok kellettek az új osztályokhoz, nőtt a diáksereg, teljesedett a tanári testület. Még mielőtt kiteljesedhetett volna, itt kellett hagyni katedráját a legfiatalabb tanárnak. Még mielőtt a tanítás és nevelés hajlékává válhatott volna a vadonatúj épület, hadikórházzá kellett átalakítanunk a nélkülözhető tantermeket. Dobóczky Pál dr. el sem foglalhatta a helyét közöttünk. Az Ég más sorsot szánt neki. Ott munkált, küzdött, nevelt, ott adott életével és halálával a kötelességteljesítésre példát, azoknak az élén, akiknek a sorsáért — riadt, elhagyott madárfiókák — akkori kis diákjaink remegtek. Ott esett el, maga is félig gyermek, azoknak az apáknak sorában, akiknek a fiaiért szeretett volna dolgozni egész életében. Nem élnie, halnia adatott érettük. Helye üresen maradt az iskolánkban. Akik a nyomába léphettek volna, kint küzdöttek, vérzettek maguk is a harctereken. A csonka testület csak a háború után egészült ki, azoknak a sorából, akiket a Gondviselés különös kegyelme hazasegített a vérzivatarból. A háborús évek nem hoztak új embereket, csak vittek. Elvitték, még tizenötben, Demeter Pétert az ötödik osztály padjaiból. Egyetlen volt társai között, aki korra megütötte már a mértéket. A vihar sodorta őt is. Egy ideig, rövid hetekre, napokra még vissza-visszaverődött hozzánk, azután nem láttuk többé. Két feladatkörben is megállta a helyét becsülettel. Ritkán adódó pihenő óráiban tanult, dolgozott tovább a fronton is, egyik kezében könyv, másikban fegyver, s a szabadság röpke napjaiban be-beállított az intézetbe vizsgázni ,így lett apránként végzett hatodikos. Az érettségiig már nem jutott el. Az érettségit ott tette le, férfiakkal egy sorban, ahol a Halál kérdezett, s fiatal vére hullásával ütött bizonyítványára égő pecsétet. Tanár és tanítvány .. . Földi életükben meg sem ismerhették egymást, mégis egy utón !*