Református gimnázium, Mezőtúr, 1938

I MAKLÁRY KÁROLY PÜSPÖK 1876—1938. A tiszántúli gyülekezetek templomainak harangjai 1938 jú­lius 7-én megkondultak, hogy közöljék velünk a váratlan, szo­morú hírt: Makláry Károly, a tiszántúli egyházkerület püspöke meghalt. Alig több, mint másfél évvel az­előtt foglalta el a püs­pöki széket. Istenbe vetett, alázatos hittel fogott a súlyos felelős­séggel járó tiszt betöltéséhez. A szolgálat gondolata erős vágy­ként élt a szivében s ez adott neki erőt mindig újabb tervek szö­vögetéséhez és megvalósításához. Az elhunyt püspök egyéniségéből csodálatosan sugárzott a szívjóság és tettrekészség, Isten kiválasztott embereinek két leg­ragyogóbb jellemvonása. A református egyházi életben különös szeretettel és meg­értéssel vette fel a lelkészözvegyek és árvák gondját. Püspöki programmjának egyik főpontja volt: lehajolni azokhoz, akik elha­gyottak, árvák és gyámoltalanok. Szavait, ígéreteit tett követte, amiről nyugdíjas lelkészek, özvegyek és árvák egész serege tesz tanúbizonyságot. De tanúbizonyságot tehet mindenki, aki ismerte őt, arról, hogy úgy igyekezett betölteni Krisztus törvényét, hogy majd élete végén a mennyei Atya ajkáról elhangozzék felette az örökkévalóság kapuit megnyitó Ige, amely Ige már földi életében is olyan csodálatosan kiábrázolódott: „Jól vagyon jó és hű szol­gám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután, menj be a Te Urad­nak örömébe.* A kötelességek teljesítésében megnyilatkozó hűség, amiért a többrebizatás jutalmát sokszorosan elnyerte földi életében, emelte őt a hatalmas tiszántúli református egyházkerület legelső helyére. Ezt a minden munkájában megnyilatkozó hűséget vegyük át, mint örökséget, az örökkévalóságba immár megérkezett püspökünktől, így őrizhetjük meg legméltóbban emlékezetét. Kiss István.

Next