Református gimnázium, Mezőtúr, 1938
I MAKLÁRY KÁROLY PÜSPÖK 1876—1938. A tiszántúli gyülekezetek templomainak harangjai 1938 július 7-én megkondultak, hogy közöljék velünk a váratlan, szomorú hírt: Makláry Károly, a tiszántúli egyházkerület püspöke meghalt. Alig több, mint másfél évvel azelőtt foglalta el a püspöki széket. Istenbe vetett, alázatos hittel fogott a súlyos felelősséggel járó tiszt betöltéséhez. A szolgálat gondolata erős vágyként élt a szivében s ez adott neki erőt mindig újabb tervek szövögetéséhez és megvalósításához. Az elhunyt püspök egyéniségéből csodálatosan sugárzott a szívjóság és tettrekészség, Isten kiválasztott embereinek két legragyogóbb jellemvonása. A református egyházi életben különös szeretettel és megértéssel vette fel a lelkészözvegyek és árvák gondját. Püspöki programmjának egyik főpontja volt: lehajolni azokhoz, akik elhagyottak, árvák és gyámoltalanok. Szavait, ígéreteit tett követte, amiről nyugdíjas lelkészek, özvegyek és árvák egész serege tesz tanúbizonyságot. De tanúbizonyságot tehet mindenki, aki ismerte őt, arról, hogy úgy igyekezett betölteni Krisztus törvényét, hogy majd élete végén a mennyei Atya ajkáról elhangozzék felette az örökkévalóság kapuit megnyitó Ige, amely Ige már földi életében is olyan csodálatosan kiábrázolódott: „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután, menj be a Te Uradnak örömébe.* A kötelességek teljesítésében megnyilatkozó hűség, amiért a többrebizatás jutalmát sokszorosan elnyerte földi életében, emelte őt a hatalmas tiszántúli református egyházkerület legelső helyére. Ezt a minden munkájában megnyilatkozó hűséget vegyük át, mint örökséget, az örökkévalóságba immár megérkezett püspökünktől, így őrizhetjük meg legméltóbban emlékezetét. Kiss István.