Ellenzék, 1903 (2. évfolyam, 1-114. szám)
1903-03-31 / 1. szám
1903. márczius 31. E ELLENZÉK nak nem kellett miskolczi adófizető. Pedig hát talán mi is találhatnánk akár polgármestert, alispánt, főispánt, akár írót, színészt, bírót, tanítót, tanárt, sőt minisztert és bankigazgatót is, sokkal különbeket és okosabbakat a külföldön, mint a mi kedves és igen derék magyarjaink között, akik mindnyájan szeretik a magyar garasokat, de nem kell nekik a magyar munka, Párisból, Londonból, Wienből és a pokolból szerzik be szükségleteiket, mert ott jobbat kapnak, ők tehetik. A népnek azonban tűrnie kell a mi nagy fizetésű vagy keresetű, de legtöbb esetben hiányos képzettségű — fentebb már elősorolt — boldogítóinkat, akik állítólag mindnyájan jó hazafiak és nagyon meg vannak magukkal elégedve. Bocsánatot kérek, hogy kitértem a magyar társadalom alakjaira, amikor csupán Miskolcz város ügyeivel óhajtottam foglalkozni. Azok az általános nagy bajok, melyek a magyar társadalomban észlelhetők, voltak okai a mi városunk élhetetlenségének is. Mert ha lett volna polgármester, alispán, főispán, miniszter, aki megértette volna Miskolcz helyzetét, népének erejét, munkára való képességét, talán jobb irányba fejlődtek volna a mi ügyeink is. De olyan felületes, rövidlátó vezetők mellett s a klikk-rendszert szolgáló társadalmi viszonyok között, mint amilyen eddig itt uralkodott, teljes lehetetlenség volt a közjó előmozdítása, a polgárok boldogulása, száz és száz effélék áldás összejátszása folytán lettek azokká a mik? Talán a legártatlanabb lényekből. Ó tekintsetek csak önszivetekbe mélyen, igazán s valljátok be magatoknak : il faut sont comprendre pour sont pardonner. Nemde igaz a legtöbb esetben, mélyen t. hölgyeim ? * Végül jön a társadalom ostoba előítéleteivel; a jó barátok, rokonok szörnyüködő, ostromló ármádiája, hogy igy, hogy ügyi ... Mélyen megbotránkoznak érthetetlen habozásodon ! Kezdenek visszahúzódni tőled ; az erényes mamák nem fogadnak a szokott lebilincselő mosolylyal. Észrevehető hidegség környez.. De ha van egy jó barátod (szives engedelmeddel: én) az szembeszáll az ajkfgygyesztők, orfintoritók s szánakozó samaritánusok táborával, melegen ölel keblére: „Férfi vagy. Boldogságod kovácsa . . . Chankeaid egyenlők.* Amiatt». Tekintsünk csak vissza a múltba. Városunk polgárainak a zömét, erejét az iparos-osztály képezte, az az iparos-osztály, amely józanságával, becsületes munkájával nemcsak megélhetett itt, hanem tekintélyes vagyonra is szert tehetett. Hová lettek ezek a derék, jómódú iparosok? Legnagyobb része elpusztult, elzüllött. Egyik vasúti munkás lett, a másik pedig a hivatalok előszobáiban nyert szolgai alkalmazást. A város nagybölcseségű urainak sohasem jutott eszébe, hogy a züllés okait keresse, az elesni készülő polgárt segítse és fölemelje. Városunk vezető emberei amint nem tettek eddig semmit a kisipar megmentésére, éppen úgy nem igyekeztek azon, hogy a gyáripar fellendüljön. Ezelőtt tíz évvel egy kender-, lenkészitő és fonógyárat akart a kormány Miskolczon létesíteni. Csak a kezét kellett volna kinyújtani érte a városnak. Ámde a mi tisztelt elöljáróságunk a kis ujját sem mozgatta meg, így azután nem lett a dologból semmi. Most pár éve egy vállalkozó cég fonógyárat akart városunkban létesíteni. De a mi bölcs urainknak rövidlátó, szűkkeblű politikája miatt ez is befagyott. Ilyen gondolkozású vezetők mellett csodálkozhatunk-e azon, hogy Miskolcz város népe életfenntartó elemeitől elesett? Nem törődött nálunk soha senki a néppel. Bizony, bizony, olyan igazságok ezek, amelyeket megcáfolni nem lehet. És mindezeknek a klikk-rendszer, a züllött társadalmi és közélet az oka. Nem a munkát, a becsületes és tisztességes munkát keresik és becsülik ma az emberek, hanem a silány, a rongy külföldi portékát, mely megöli a magyar ipart, s koldusbotra juttatja a polgárok ezreit. Nincs tehát okunk örülni azon, hogy a mi városunk megnőtt. De okunk van búsulni, hogy a népnek, az istenadta népnek sokkal nehezebb az élete most, mint a régi időkben. Újabb és jobb szellem fogja-e irányítani a városunk intéző köreit az új polgármester vezetése alatt? Nem tudjuk. De reméljük, mert dr. Szentpáli István polgármestert úgy ismerjük, hogy neki erős érzéke és nagy tudása van az iparosok és kereskedők érdekei iránt s fog reá találni utat és módot, hogy városunknak ez a fenntartó népe a boldogulás útját megtalálja. Szinészetünkről. I . Néhány nap választ el bennünket azon időponttól, a midőn egyetlen kulturintézetünk, színházunk ajtai bezáródnak s kedvelt színészeinktől, akiket nagy örömmel várunk és fogadunk, búcsút veszünk. Nem érdektelen ez alkalomból visszapillantani a lefolyt idényre, várjon produkált-e ezen műintézetünk valami értékeset, részesültünk-e olyan műélvezetben, amire csak a közeljövőben is gyönyörrel gondolhatunk vissza, vagy a lefolyt idény a színészek eltávozásával a szürke semmiségbe merül el s még nyomokat sem hagy fenn lelkünkben, rr mint egy futó álomkép? A kérdésre adott válaszban be kell ismernünk, hogy a lefolyt néhány hónap a miskolczi színház történetében valami dicső korszaknak éppenséggel nem nevezhető. Tisztán benyomásainkról számolunk be , hogy a megalkotott kép nem hangulatteljes, véleményünk szerint nem a színészek tehetség és ankkczióhiányának tudható be. A társulat igazgatójánál, a színészeknél meg lehetett a szorgalom, tudás, képesség, jóakarat, mégsem voltak képesek a közönség teljes elismerését kivívni, bár a jóindulat a közönség részéről sohasem hiányzott. Nem egyedül a jelenlegi év az, amelyről ily kevéssé hizelgő bírálatot kell mondanunk, ez a» kedvezőtlen vélemény uralkodót már a múlt évben, sőt még az előző évben is. Az utolsó évek mulasztásai voltak az okai annak is, hogy a közmondásosan mesés sziházpártolási kedv Miskolczon teljesen aláhanyatlott s a közönség azon részét is, amelyik színházba jár, nem annyira a művészet iránti szeretett vonzotta a színházba, mint inkább amegszokás. Az utolsó években elsősorban a színtársulat megalakítása sem mondható kikerültnek, pedig mindig elismert tekintélyű igazgatók működtek s csak azért nyerhették a színházat,mert kitapasztalt erők voltak. Ebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy a tagok szerződtetésénél nem mindig a művészi szempontok győztek, hanem az igazgató a művészeti kérdésekkel összefüggésben nemálló s összeköttetésbe nem hozható érdekeknek is befolyást engedett. Nem akarjuk hinni, hogy az igazgatók az e hóban hírlapokban szellőztetett kényes természetű befolyásoknak engedtek volna, ámbár ezek a hírek hiteles cáfolatot még nyertek s éppen azért ezen híreknek a közönség nagy része még máig is hitelt adhat, bár a színházi választmány nagyobbrészt igen érdemes tagjai bizonyosan még látszólag sem , szolgáltattak okot a híresztelésekre. Mindenesetre a híreket legjobban úgy lehetett volna megdöntetni, ha a választmány minden egyes, tagja a bíróság igénybevételével szerzett volna elégtételt, mert az önnyilatkozatok ily sebek orvoslására nem igen alkalmasak. Ezen orvoslásmód még most sem késő s jobb ezt későn igénybevenni, mint sohasem. Ha a hir nem igaz, a rágalmazó vegye el méltó büntetését. A hir terjesztése Miskolcz város közönségét is sérti, be kell tehát bizonyítani a híresztelés alaptalanságát. Az bizonyos, hogy a tagok kiválasz- t tásánál a közönség ízlése, vágyai nem valami erős pártfogásban rérészesült, pedig a színházi választmánynak a tagok szerződtetésénél elég nagy befolyása van. Ezen jogot ugyan a választmány nevében az intendáns — az idő szerint dr. Tárnai Gyula alispán — gyakorolja, azonban bárki él is ezen joggal, annak a közönség ízlését, óhaját ismernie kell. S mivel a választmány jogát rendszerint az intendáns gyakorolja, az intendáns nevével van összekötve a színházi idény sikere és balsikere. Nem keressük azt, hogy hivatott-e az alispán ezen állás betöltésére, meglehet, hogy igen, meglehet, hogy nem. Lehetséges, hogy sokoldalú elfoglaltsága miatt nem tölthette be sikeresen ezen állását, azonban bizonyos, hogy az alispán-intendánsnak ezen úgynevezett „társadalmi tevékenységét“ nem valami nagy siker koronázta, sőt a színház művészi nívójának alászállása, mivel az allispán-intendáns vezetése alatt következett be — egyenesen dr. Tárnai Gyula intendáns nevéhez fűződik. Dr. II. J. Népgyűlés Sajó-Szentpéteren. A szirma-besenyői választókerület polgárai vasárnap, e hó 29 én Sajó- Szentpéteren népgyűlést tartottak, melyen úgy a vidékről, mint Miskolcz városából rengeteg számú közönség vett részt. A hazafias lelkes közönség isten szabad ege alatt tiltakozott ama bűnös merénylet ellen, amelyet a magyar kormány és pártja, a magyar nemzet ellen a katonai törvényjavaslat által elkövetni készül. Nem elég az, hogy az osztrák nagyhatalmi állás már teljesen fölemésztette életerőnket, kiürítette zsebünket, kiszipolyozta vérünket. A véráldozat még mindig nem elég. Föl akarják emelni az újoncz jutalékát a nemzetnek, hogy az eddiginél még több magyar ifjú szenvedjék a kaszárnya fojtó levegőjében s áldozza föl életét és vérét legtöbbször idegen érdekért. Ez ellen a merénylet ellen tiltakozott vasárnap a Sajó* * *Szentpéteren összesereglet népgyűlés lelkes közönsége. Ott voltak Kulik Béla és Szatmári Mári országgyűlési képviselők, akik vasárnap a déli vonattal érkeztek Sajó-Szentpéterre. A népgyűlés lefolyásáról a következőkben referálunk : A vasúti állomásnál óriási nép fogadta az érkező képviselőket, akiket Pánczél Béla a gyűlés főrendezője üdvözölt. Kalk Béla képviselő röviden válaszolt, kijelentve, hogy ők a nép hívó szavára jelentek meg. Rendelkezésére állanak a polgárságnak. Szatmári Mór képviselőt — aki e vidéken teljesen ismeretlen — szintén meleg rokonszenvvel fogadták. Ezután festői menetben bevonultak a városba. Elől lovasbandérium haladt, tüzes paripákon. Azután egész sereg szebbnél-szebb fiatal leány ment, fehér ruhákban, virágokkal és nemzeti szinü szalagokkal ékesítve. — Majd fogatokon jöttek a képviselők, a rendezőktől körülvéve és belábatlan néptömeg. Amerre a menet elhaladt, a nép mindenütt sorfalat állott és lelkesen éljenített. A menet a Sodoma vendéglő előtt állott meg, ahol a képviselők megszállottak. 3