Ellenzék, 1908 (7. évfolyam, 3-150. szám)

1908-01-11 / 3. szám

2 tán a hivatalok sínylik meg. Tíz hivatalnok közül alig akad 5, aki megfelelne a rábízott feladatoknak, a hivatal, az állás kötelezettségeinek. A többi csak lézeng. Megtűrik, mert muszáj. De hasznát alig veszik. Ha azután a kilincselések sorozata olykor megbosszulja magát, valamelyik hivatal gépezete elromlik, a befolyásos atyafiság, a hivatalba segítő magas összeköttetések hallgatnak és elnézőek a bűnük tudatában. A legközelebbi alkalommal pedig újra kilincselnek, újra megindulnak házról-házra, hogy egy megüresedett állásba ismét betessékelhessék valamelyik fiatal, de tehetségtelen jelöltjüket, hozzátartozójukat. A hivatalok nyögnek, panaszkodnak, rugkapálnak. Mindez azonban hiábavaló energiapazarlás, mert a világ rendje sehogysem akar megváltozni. A kilincselés lesz tovább is a hivatalba jutás legpraktikusabb módja. A jeles diploma, — ha protekció nincs hozzá — a jövőben is csak higiénikus célokra lesz alkalmas legfeljebb. A hivatalok pedig lassan, de előre megállapítható biztossággal közelednek az elkövetkező csőd elé. *** A horvát válság. Az új horvát bán, bár Rakodczay Sándor fölmentését még nem közölte a hivatalos újság, ma letette a király kezébe a hivatali esküt. A formalitásás jogot szerzett arra magának, hogy kezébe vegye a horvátországi ügyek vezetését, de egyszersmind kötelezettséget is vett magára, hogy minden törekvésével, minden tudásával és igyekezetével visszavezetni igyekszik Horvátországot arra az alapra, amelytől eltántorították és amelyen egyedül van biztosítva nyugodt, céltudatos fejlődése, a Magyarországgal való közösség alapjára. A bán este visszaérkezett Budapestre. Innen holnap Zágrábba utazik s hozzálát föladatának megoldásához. Munkájában erős segítőtársai lesznek az osztályfőnökök és a főispánok, akiknek névsorát már összeállította a bán s akiknek kinevezése már csak napok kérdése. A Magyar Turista Egyesület első vándorgyűlése.* Kirándulás a Borsodi Bükkbe és Gömörbe. 1907 augusztus 14—17.) Egyesületünk uj alapszabályai értelmében ezidén rendezte első vándorgyűlését és pedig Borsodi Bükk Osztályunk szives meghívása folytán Miskolcon. Őszinte örömmel tapasztaltuk, hogy a Borsodi Bükk Osztály ezúttal is szép reményekkel kecsegtető bizonyságát szolgáltatta ama lelkes odaadásnak, amelylyel a magyar turistaság eszméjének diadalra juttatásáért már megalakulása óta ismételten síkra szállott; örömmel győződtünk meg arról, hogy a lelkesedés, mely tagjait a M. T. E. hívó szózatára elfogta, nem egyszer fellobbanó puszta szalmaláng, hanem a célzatos buzgalom és eltökélt munkavágy oly megnyilatkozása, mely maradandó alkotásokban és mindenekfelett a hazai turistaság iránt való érdeklődés lankadatlan ébrentartásában nyer mindannyiunkat megnyugtató kifejezést. A vándorgyűlésre dr. Terr Ödön elnök kíséretében 1907 augusztus 14-én délután a gyorsvonattal utaztunk le Miskolcra, hol a pályaudvaron a Borsodi Bükk-osztály tagjai élén Weidlich Pál és Kühne Adolf alelnökök tőlük megszokott szívességgel fogadtak bennünket s elkísértek a Korona-szállóban számunkra rendelt lakásunkra. A társaság — miskolci bajtársaink, mint régi jó ismerősök kíséretében — mindenekelőtt az Avasra sietett fel, egyrészt, hogy a lenyugvó nap pompájában a város ragyogó látkörében gyönyörködjék, másrészt, hogy a Bükk- osztály kezdeményezésére tervezett Rákóczimesszelátótorony modelljét megszemlélje. Este 8 órakor a Korona-szálló nyári helyiségében tartották meg az első vándorgyűlést. Az ülést dr. Téry Ödön, a M. T. E. elnöke nyitotta meg; jelen volt annak alelnöke dr. Környei Ede, Weidlich Pál és Kühne Adolf, a Borsodi Bükk-Osztály két alelnöke, Tury József, az egylet titkára, dr. Mihálovics Béla, a M. T. E. B. D. ügyvivő-alelnöke, Kiss József, a Mecsek-Egyesület titkára, a helybeli és vidékről szép számmal összegyűlt tagtársak lelkes csoportja. Dr. Téry elnök megnyitó beszédében ismertette a vándorgyűlésnek célját és feladatát, rokonszenves, meleg szavakkal üdvözölte a gyűlés tagjait, különösen a Borsodi Bükk osztályt szíves vendéglátásáért és Kiss Józsefet, a testvér Mecsek Egyesület titkárát, ki megjelenésével újból megerősítette azon lelki kötelékeket, mik a Dunántúl első turista-egyesületét állandóan hozzánk fűzik. Kiss József a Mecsek-Egyesület nevében üdvözölte a vándorgyűlést , jókivánatainak tolmácsolásában igen kellemes visszhangra találtak az elnök szavai. A Borsodi Bükk-Osztály nevében Kühne Adolf a régi fegyverbarátság hévé és lelkes szavakban üdvözölte a vándorgyűlést, egyben kimentette az egyesület elnökét, báró Vay Elemért, aki halaszthatatlan dolga miatt meg nem jelenhetett. A kölcsönös üdvözlések után dr. Téry elnök megtartotta felette érdekes és tanulságos előadását „A turistaság történetéiől. Az érdekfeszítő előadást a hálás hallgatóság lelkes tapsokkal jutalmazta. Utána Tury József „A fényképezésről, mint a turistaság egyik leghálásabb segédeszközéről“, a turistáskodás során lett szebbnél szebb élvezetek megörökítésének legalkalmasabb módjáról tartott mindannyiunk figyelmétkötő, épp oly tartalmas, mint fennen szárnyaló előadást. Előadásai bővebb magyarázatául a vacsora alatt bemutatott több mint száz szebbnél szebb bükki felvételei szolgáltak. Tury József barátunk művészi kivitelű felvételei és ezek költői hangulatot keltő tárgysorozata nemcsak, hogy osztatlanul élénk tetszést arattak, hanem az ismerkedésre egybegyült tagtársakat is jó sokáig együtt tartották. Másnap, augusztus 15-én, reggel a hat órakor induló villamossal Diósgyőrbe rándult a kis társaság; a hatalmas romok megtekintése után az árnyas Bethlen-úton haladva, kilenc órára elgyalogoltunk Lillafüredre. Ekkor a nap már erősen éreztette velünk erejét, mindazonáltal fel sem vettük azt a nagy számmal összeverődött társaság élénk eszmecseréje mellett, kitűnően gondozott utón, vígan vágtattunk fel a Dolkatetőn álló Zsófiakilátóhoz. Alig tudtunk betelni a lábunk alatt szédítő mélységben csillámló Hámori tó hatalmas tükrének és e tükör keretén pompázó csokornak szemlélésével. Weidlich Pál, a kipróbált turista és a szép természetért hasonlókép lelkesülő feleségének is ideális gondolkodását visszatükröző eme diszkért és az abban tündöklő otthon bájos látképétől teljesen felüdülve, megnemesülve, folytattuk gerincvándorlásunkat a festői szép kilátást nyújtó „örvénykö“-höz, hova déli fél egy órakor érkeztünk. Útközben sokat küzdöttünk a nagy hőség okozta szomjúsággal, de itt félórás pihenő után csakhamar megembereltük magunkat, mert utunk innét a szentléleki romokhoz szebbnélszebb árnyas bükk-erdők mellett üde, pázsitos réteken vezérelt bennünket a szentléleki zárda forrásához. Ide érve, olyan lukullusi terítékre találtunk, aminől csak fáradhatlan házigazdánk még fáradhatlanabb kis felesége, Kühne Adolfné buzgó gárdájával, Miskolcnak minden szépért és így a turistaságért is lelkesülő hölgykarával varázsolhatott fel a magasba, a jó Istennek erre méltó kék ege alá. Amily nehezen tettük meg a több, mint hat órai fárasztó utat, annál könnyebben fejeztük ki elismerésünket a fejedelmi ebéd rendezőinek azzal, hogy sáskamódra pusztítottunk el mindent, ésannyira, hogy az ég madarai aligha dicsérték meg mértékletességünket. Betelvén mindennemű jókkal, elfelejtve a délelőtti út fáradalmait, a romok megtekintése után a Garadna kies üde völgyén haladtunk le a Hámori tavat uraló tündérlakhoz. Weidlich Pál barátunk boldog otthonának paradicsomi kertjébe. Ennek mesés fekvésű terraszán ismét pazar teríték jutalmazta a turistaság jövőjéért küzdő kirándulókat; minket, budapestieket pedig a vendégszeretet után-útfélen valóban oly bőséges mértékben árasztott el, hogy fogalmunk sincs arról, várjon a szív és lélek ily nagy fokban megnyilatkozott rokonszenvét mikor és hol viszonozhatjuk. Ha másként nem, bizonyára akként, hogy híven kitartunk az általunk kitűzött zászló mellett, amely köré borsodi bajtársaink oly őszinte vonzalommal csoportosulnak. Mire a lenyugvó nap sugarai a Hámori tavat megkoszorúzó bércek lombjai mögött eltűntek, nehéz szívvel bár, de viszontlátás reményével és azon igaz kívánsággal vettünk búcsút szíves házigazdánktól és nagyrabecsült házától, hogy a felett örökké ragyogjon a jól megérdemelt boldogság csillaga. Pénteken — 16 án — már hajnalban mindannyian tapon voltunk és a legelső vonattal Bánrévén és Pelsőcön át Murányaljára zónáztunk. Az út hosszadalmiasságát könnyű szerrel felejttette velünk az öröm, hogy miskolci bajtársunk közül többen, köztük Könne Adolf barátunk kedves nejével, szintén velünk tartottak. Dél felé járt az idő, midőn Murányaljára vonatunk berobogott. A pályaudvarban dr. Téry Ödön elnökünk fogadott, ki a szükséges intézkedések megtétele céljából, már előző napon előre utazott. Az uradalmi vendéglő uradalminak épen nem nevezhető helyiségében valahogyan elhelyezkedtünk és ebéd után, bár rekkenő bőségben, két órai kényelmes gyaloglás után feljutottunk álmaink egyik legszebbikéhez, a Murányi Vénus vihartépte fellegvárába, melynek — fájdalom — kapuján kivül ma már alig áll a körfala is. Bejártuk a nagy kiterjedésű fellegvár területét, a várfalak egyes részeiből letekintettünk a szédületes mélységekbe, a vár déli fokáról megbámultuk a közvetlen előttünk emelkedő Cigányka festői szikla ormát s gyönyörködtünk általában a várból nyíló szép kilátásban, melyből különösen lekötötte figyelmünket északon az 1943 méter magas Királyhegy, keleten pedig a 1411 méter magas Kakas, Gömör vármegye időjóslója. A lehangoltság érzése fogott el azonban bennünket, látva az egykori dicsőség hirdetőjének, Murány várának pusztulását. Vége ott már mindennek ! Hit, dicsőség és annyi szép álom ! Eloszlott már rég, mint a nagyidők annyi sok szép fátyolképe .De neve igen csodálkozhattunk ezen, midőn a tágas várudvar egyik részében az ezredévi emlékfák ültetvényét láttuk. Mikor ezeket 1896-ban ültették, akkor egyszerű, de szilárd fakorláttal vették körül a területet s ime a jelenben — tizenegy év múltán — a korlát nagy része már elkorhadt, kidőlt s az ültetett fák közül már csak alig egy pár csenevész példány hirdeti az egykori felbuzdulást. Ha tehát az ezredévi emlékfák ültetvénye is oly sorsra juthat Murány várában, akkor nem csodálkozhatunk a várnak pusztulása fölött sem. Talán éppen ilyen gondolatok keltek ama látogatóban is, ki az ezredévi emlékfák ültetvényét jelző táblára jónak látta felírni e sokatmondó szavakat: Menjünk vissza Ázsiába! Eltelve a sok érdekes látottakkal, némileg lehangolva búcsút vettünk a fellegvártól s kivonultunk belőle. Mikor a várkapun haladtunk át, utolsó pillantásunk megint a Királyhegyre esett, reménykedve, hogy holnap majd az aljából köszönthetjük. A várfalak alatt levő vadászlakban — Ferdinand bolgár fejedelem kedvenc tartózkodási helyén — pompásan megozsonnázva, Szécsi Mária-forrás vizétől felüdítve, elmerengtünk a vidéket uraló sziklabércek szédítő magas bástyafalain és az alattuk elvonuló lombteste Murányi völgy örökzöld tengerében, amit csak itt-ott szakgatott meg a fel felcsillámló műve ezüstfehéren kígyózó csikja. A rendkívül szé p Megjelent a „Turisták Lapja“ 10-ik számában. ELLENZÉK 1908. január 11.