Miskolci Hirlap, 1945. május-december (1. évfolyam, 1-177. szám)

1945-05-20 / 1. szám

M­AGY barátomat a napokban hantolják ki ideiglenes sírjából, amelybe az ostrom szorongásában és sietségé­ben költöztették, még ez év ja­nuárjában. A Dana m­ense pali­ján helyezik majd örök nyuga­lomra és a friss halomra néhány szál virág is hull majd, nem úgy, mint abban a csatáktól megtépá­zott kis budai kerben, amelynek korommal szeplőzött hótakaróján csak kiégett puskagolyók és elve­télt bombák nyíltak. Sírja mellett apján, anyján, hú­gán és feleségén kívül nem áll majd más, csak néhány gyászru­hás rokon és hálás ismerős. Hi­szen Gyuszi nem volt sikeres ál­lamférfi, akinek szűk sírboltját nagy tettek nagy híre tágítja tör­ténelemmé, sem győztes katona, kinek márvány sírkövén nyert csaták emlékbetűi lángolnak s e zord és embertelen korban, amelyben már nem szokás ál­modni, rajtam kívül barátja sem­­ volt. Ember volt csak. Ember, egyszerűen és köznapian, falevél a falevelek között, tégla a téglák között, és mégis: igaz ember. Kék szemeiben az emberség­­ meleg, gyerekes fémjei égtek, fi­nomra csiszolt, hosszúkás ujjai­val szerette magas homlokáról hátrasimítani haját, nehogy tiszta látását zavarja. — Jér hozzám, lakjunk együtt, legalább nem leszek annyira egye­dül! — mondotta nekem, amikor a múlt év augusztusában, egy kö­zös ismerősünk lakásán összeso­dort bennünket a véletlen. Szö­késben voltam, személyazonossá­gi papírok nélkül s a hontalanság bizonytalan hangján tudakozód­tam lakás után. 'x — Tudod, hogy mekkora ve­szélyt vállalsz? — kérdeztem tőle később, amikor Muki kutyájával hármasban sétálva, feltártam előt­te helyzetemet. ■— Kötelességem segíteni — vá­laszolta sebesen és lelkesen — és én szeretem . . . megbecsülni ma­gamat ... — Köszönöm — mondtam, uraikor megszorítottam művész­­ujjait. Hozzá költöztem. Gyárában dolgoztam és esténként lakásának gyéren világított halljában, mi­közben hiányos szakácsművészet­­tel előállított lecsónkat kanalaz­­gattuk, beszélgettünk. A zsarnok­ságról, amely saját védelmére e­z ország szik­ejavából épít pusztu­lásra szánt embersövényt s a tébo­lyult önkényről, amely hamis igazságok korbácsaival százezre­ket kergetett ki polgári otthonok­ból, a bizonytalanság űzött vad­jaivá, túlbuzgó detektívek, nyilas besúgók, rosszindulatú légó-pa­­rancsnokok s német Gestapo-em­­berek dzsungelébe. A szabadság­tól, amelyhez minden teremtett lénynek jussa van, s amelyet a lármás és zilált napokban any­­nyi ember számára kell megmen­tenünk, amennyi körünkben elér­hető. S természetesen: az ezzel kapcsolatos gyakorlati tenniva­lókról is. Az október tizenötödiki fordu­lat után már sokan voltunk a két szoba-hallos lakásban. Egy-egy csengetésre megteltek az üres ru­harszekrények, s az ágytakarók alá gyerekeket ágyaztunk be. Az ellenállási mozgalomnak egy fia­tal zászlósa a fehérneműs szek­rényből szedte ki esténként a ké­zigránátokat, s az írógépből gyor­san kikaptuk a papírt, ha idegen téptek közeledtek. Gyuszi nem volt hős, csak sza­badságról álmodó ifjú ember, aki megállón a viharban és ijedelem és ingadozás nélkül tette azt, amit egy embernek tennie kellett: se­gített. Egy eltévedt bombaszilánk akkor érte utól, amikor nem tö­rődve a városvívás dobhártya­szaggató golyózáporával és az ag­­ganalmaskodó figyelmeztetések­kel, az utcára ment, hogy a kis budai óvóhely napok óta szomja­zó népe számára havat szedjen a Rózsadomb hátán. Néhány napig sebesülten fe­küdt, azután elaludt és tovább ál­modott a szabadságról, örök ál­mot­t most, amikor koporsójára ráhullanak a tavaszodó föld rögei, talán nemes gyászindulóként elér még füléhez a távoli csaták halk zengése. Emeljük le kalapunkat, míg hullanak a göröngyök. Mindnyá­jan, alok bujdostunk és áfák túl­­, éltük tíz üldöztetést és a terrort. Hiszen mindnyájunknak volt egy Nagy Gyulája, CSATÓ ISTVÁN. Vasárnap, 1945. évi május 20 MISKOLCI HÍRLAP Rovatot nyitunk, amelyben megszólaltatjuk a falut. A föld embereinek, a gazda- és földmű­ves társadalomnak napi gondját, időszerű ügy­ét-baj­át akarjuk le­fényképezni e hasábokon. Nem is a mi tollunkkal, a falu embe­reinek ekeszarván izmosodott és darabosodott kezeírásával szület­nek majd meg e sorok, a­melyek­nek verejtékes lesz a szaga, akár­csak magának a munkának. Arra kérjük lapunk olvasótábo­rát, hogy közérdekű kérdéseivel, napi életét érintő nézeteivel le­vélben keressen meg bennünket hogy mi e rovatunkban e külön­­álló és bizonyára sok hasznot­­hajtó elgondolásoknak helyet ad­hassunk. Új honforlfitást! Egy miskolckörnyéki gazdatár­sunktól levelet kaptunk, amely­ben a földreform végrehajtásá­hoz szól hozzá. Véleménye, azt hisszük, országos érdeklődésre tarthat számot. ‘ Igen sok községben a környé­künkön — így szól a levél — ki­tűnt a földreform végrehajtása kapcsán, hogy kevés a föld és sok az ember. Bár ezzel az adott­sággal számolni kellett, a föld­­igénylők, nincstelen zsellérek és törpebirtokosok, mégis idegen­kedtek attól a gondolattól, hogy idegenben telepedjenek meg, ahol talán nagyobb és így műve­lésre alkalmasabb földdarabot juttathatott volna nekik a reform végrehajtását irányító központi szerv. A megszokott röghöz való rgaszkodás és az ismeretlen tá­jaktól való félelemnek persze az lett az eredménye, hogy egészen apró birtoktestek keletkeztek, két-három holdnyi nagyságúak. Jól tudja azt minden gazda, hogy az ilyen földdarabokat nem lehet gazdaságosan megművelni, hozamuk az éhenhaláshoz sok, emberi életmódhoz kevés. Mi hát a segítség módja? Emlé­kezzünk csak Rákosi Mátyásnak, a Magyar Kommunista Párt vezé­rének egyik legutóbbi cikkére, amelyben a földreform végrehaj­tásánál észlelt zavarokkal kap­csolatban arra figyelmeztette a földigénylőket, hogy saját érde­keiket, emberi szempontból talán megérthető lelki talajhoz kötött­ségüket rendeljék alá az ország magasabb szempontjainak és ha szülőfalujuk határában nem jut számukra elegendő föld, teleped­jenek meg olyan tájakon, ame­lyek nagyobb darab rögöt és bő­ségesebb termést ígérnek. Külö­nösen számba kell venni e szem­pontból a Dunántúlt. El kell tehát hagyni a falut, új honfoglalásra kell indulni, heted két határon túlra is! A gazdatár­sadalom egészének, az egész or­szágnak, a jobb magyar jövőnek érdekei kívánják ezt. Különösen fontos volna, hogy az a talaj, melyet most kirántanak a nem­zetellenes magatartású sváb pa­rasztság alól, jó magyar ekevas alá kerüljön. A sváb fák megha­joltak, amint tőlünk nyugatra először kezdett zúgni a germán erdő, s most kivágják ezeket a fá­kat és mindennél fontosabb, hogy a nép életerős, fejlődésképes, ke­­ményderekú tölgyeinek gyöke­rei hatoljanak le a nemzet szá­mára megmentett földbe. Fel hát az új honfoglalásra! Paraszt, munkás, polgár legyen ! Csak „MISKOLC* HIRLAP-ot“ vegyen ! Pünkösdi lélek ... Pünkösd. Annak a szónak min­­­d­ig végtelen zenéje volt. Mindig tele volt csengéssel, lánggal és tűzzel, attól kezdve, amikor elő­ször született újjá a világ. Ami­kor az első pünkösd meleg lénye, hangulata és lelke ráfeküdt a szi­­vekre és újjá teremtette a föld­nek a színét. Mit akart az ember az első pünkösdkor? Mikor hite szerint megtörtént a megváltás, újjá akart teremtődni, tökélete­­sen mássá születni az ember, ki­verekedni magát a régi rabszol­­gaságból, a sokszor tébolyult ön­kény karjai közül és szabados élni, felemelt fejjel, bátran bele­nézve a napba, testvérként meg­ölelve egymást és összefogni min­den tehetséget, a lélek és a test­nek minden erejét, hogy új színt kapjon az élet és az ember végre ráléphessen a boldogl­ás útjára. Az írás szavai szerint az első pünkösd csoda volt, a gyáva meghunyászkodó tanítványokban egyszerre kigyulladtak a lángnyel­­vek, felugrottak a helyükről, fel­szakították az ajtót és kirohantak az utcára és mámorosan hirdet­ni kezdték az igazságot, az élet igazságát, amely szerint új kor­­­­szak virradt az emberre és ebben az új korszakban mindnyájan egyforma emberek vagyunk? eU- formák a kötelességek és a jogok, csak egy a feltétel: tisztának len­ni, jónak lenni, nemesnek lenni, embernek lenni. Oh, sokszáz,szor következett el a pünkösd, sokszázszor emelke­­dett fel a pünkösdi lélek, repülni akart fel a tiszta magasba, de sokszázszor le is hanyatlott, nem­csak azért, mert nem értették meg a pünkösdi lelket, nemcsak mert az ember nem érezte át a pünkösdi lélek örömét és köteles­ségét, hanem azért is, mert letör­te a gyenge szárnyakat a gonosz­ság, a rosszakarat. A mi életünk szörnyű tanulság volt arra, hogy milyen fekete ellenségei voltak a gyönyörű piros pünkösdnek és ezek az ellenségek rabságba dön­töttek országokat, népeket, egyé­neket. Ennek a szörnyű világnak Lolának, a sok rettenetes szenve­désnek kellett elkövetkeznie, hogy az ember tisztán és ponto­san megértse a pünkösdi lelket, hogy eljusson arra a következte­­tésre, hogy meg is valósítsa a pünkösdi lélek akaratát és szán­dékait. Igen, most tökéletesen át­ér­­j­ük, hogy elérkezett hozzánk az igazi pünkösdi lélek a maga teljes erejével és teljes hatalmá­val. Ez a pünkösdi lélek fog ural­ma alá és mi szolgálni akarjuk igazságban, erőben és szépségben a pünkösdi lelket. Akarjuk és meg is fogjuk valósítani a pünkösdöt, a magyar pünkösdöt is, a szebb, a jobb, az emberibb világot, így köszöntjük, így akarjuk és így vágyjuk végtelenül szomjas lélek­kel az igazi pünkösdöt. -W:V? (**•*.

Next