Miskolc, 1876 (1. évfolyam, 33-105. szám)
1876-09-27 / 78. szám
MISKOLC, 1876. szeptember 27. 78. szám. ELSŐ ÉVFOLYAM . Előfizetési díj: ^Negyedévre 1.50 kr. !'^Félévre ... 3 ft. ' ^m^Egész évre 6 . Megjelen (minden csütörtökön^ és vasárnap. MISKOLC. Helyi ímeretet tépréelő, ipar, keresledelmi, faziándl és ismeretterjesztő tízig. Szerkesztőségi iroda: Széchenyi-utca 757. sz., dr. Bódogh-féle ház. Egyes szám éta 7 fzt. Hirdetési díj: Négy hasábos petitersor 5 kr. Többszöri, a hirdetésnél olcsóbb. Bélyegdíj 30 kr. Éves hirdetés 70 ft. -4. Kiadói iroda: Széchenyi-tér 749. szám. Kraudy-féle ház. Előfizetésre való felhívás „MISKOLC“ című helyi érdekű, közlöny évnegyedére. E hó végén megszűnvén évnegyedes és féléves előfizetőink előfizetése, tisztelettel kérjük, az előfizetés megújítását, nehogy a lap szétküldésében zavar történjék. Előfizetési flis házhoz hordással vagy postai küldéssel. Negyedévre 1 frt. 50 kr. Egész évre 6 frt. — Félévre 3 frt. — Egyes számára 7 kr. Előfizetési pénzek a vétetnek föl. álirt könyvnyomdájában Kiadói iroda: Sártory István könyvnyomdája (Széchenyi-utca 749. Kraudy-féle ház.) Tapasztalások az ipar terére. (Folytatás.) Elkelne még nálunk „Józansági egylet“ is, mert alig volt kor, melyben az iszákosság azon fokra emelkedett volna, mint épen napjainkban. A posztóruhás osztály közül is sokan nem családjaik fölött őrködnek éjjelenként, hanem a bank és üvegek fölött. A fiatalság is, akikre panaszkodunk, reggelenként egymást támogatva megy haza. Nincsen-e igaza a pogány „Plátó“-nak, a midőn igy szólt: „Nincsen oly pestis vagy dögvész mely jobban pusztítana nemzetet, mint részegeskedés.“ De van is igaza, mert idő előtt, s halálra meg nem ért tetemek szállanak sírba, apasztják különben is csekély számunkat. E szomorú tapasztalást növeli még az a szánalom is, hogy özvegyek és apró árvák szorulnak a könyörületesség adományaira. Vannak az állami életben a társadalomra súlyosan nehezülő, csaknem elviselhetetlen időszakok, amiket egymásután következő terméketlen nyarak idéznek elő. De amely államnak a népe testben, lélekben egészséges, szorgalmas, józan, mértékletes, ott nagy ínség csak rendkívüli esetben állhat elő. Hogy most nálunk a kézműipar anynyira hanyatlófélben van, annak az egyik legbizonyosabb oka ott rejlik, mint felőbb mondottuk, hogy sok fiatal erőnek, iparában jól kiképzett egyénnek sokkal puhábbnak teszik az „ördög járma“ mint a tőke vagy pad körüli műszer. Ne higgje senki, hogy sokszor dolgot, és foglalkozást nem lelnének igen sokan, de dúsan akarják magukat fizettetni. De mivel a munkaadó is, vagy máskép egy kevéssé pénzes egyén, szinte érzi az idő mostohaságát, annál fogva nem igen uralja a munkáját túlbecsülő iparost. Hány iparág, vagy készítmény van, melyet ha gyors és sebes munkások kezeiből kerülne ki, jutányossabban lehetne adni, következésképen nagyobb kelendőségnek is örvendene. De ez ám csak ott történhetik, hol a pálinka kórság, a kezeket még nem hozta zsibbadásba, s reszketésbe. Van még egy észrevétele: barátunknak a midőn azt állítja, hogy a „munkás büszke reá, ha csak egy tárgyhoz is jobban ért, mint munkaadó, s követelő lesz.“ Van leiz ebben is valami, talán újjal is oda mutathatnánk, ahova céloz, de olyan fejér hollót talán hármat sem tudna felmutatni, hiszen épen ez az, ami oly súlyosan nehezedik reánk a tanultabb s férfiasabb iparágaknál, hogy gyengélkedés esetében, vagy nem remélt szeroti helyzetben, ma már nem személyesíthetünk senkit, mert a tanulás és próbamutatvány alól felmentett egyén nem igyekeszik oda, hogy ő kitűnőnek tekintessék. Mert ha az iparágból, a mint ahogy úgy elsajátított, meg nem él, talál egyébb kényelmesebb életmódot is. — Ha sorainkat valaki végig olvasta, azt nem igen vette észre, hogy a megszüntetett céhekért, vagy azoknak előbbi alakban helyreállításukért remegnénk, azok gúnyolását azonban anynyival is inkább nem tűrhetjük, mert szemmel látható, hogy a kiállítási ipar gyümölcsök a céhek kebelén nevelt egyének produktumai. A korlátlan szabadság még eddig talán mit sem eredményezett. Eddig még mindég a tapasztalásból merítettük állításainkat, mint az igénytelen soraink homlokán olvasható. Az iparos tanoncok oktatásának sikertelenségét — a tanár urak hibája nélkül — kimutattuk; szabad legyen egy más tárgyat is némi figyelemben részesíteni, amire majd talán sokan azt fogják mondani: „Ez nem a tárgyhoz tartozik, hiszen az iparról van szó.“ Mi pedig azt mondjuk, hogy igenis ahoz tartozik, mert szilárd meggyőződésünk marad ezután is, hogy egy nemzetnek jólétét, boldogságát csupán az erény és szorgalom adhatja meg. Ezeket pedig csak is a gyermeknevelés által lehet elérni. Beismerték ezt az ókor bölcsei is, amidőn arról így nyilatkoztak: „A köztársaság vagy állami életnek alapja, jóléte az ifjak nevelésétől függ.“ Kimutattuk, hogy a szülők majmolása következtében már az alap rész s ennél fogva a már járni tanulót legjobb volna oly kezekre bízni, minek a lelkes óvoda tanítók. Ilyen intézet elférne városunk hosszan elnyúló fekvését tekintve, a már virágzásban lévőn kivüt még kettő. Hisszük, hogy ez legbiztossaban gyümölcsözne a társadalmi erkölcsök emelkedésére nem úgy mint 9 tanonc vasárnapi iskolája. Nem lehet hallgatással mellőznünk e tárgynál is, hogy a „Gordius“-sal bíbelődni nem akarnak sokan, ilyent észleltünk az „óvoda“ növendékeiről is. Izraelita testvéreinket igen kiemelték anélkül, hogy szegény városunk lakosságának helyzetét tekintve, az akadályokat felemlítették volna. Hogy túlnyomólag vannak az óvodában az izraelita gyermekek, annak természetes oka, mert ők a legtöbbnyire „Merkur“ emberei, a kereskedelem központját népesítik be, az óvoda is épen úgy esik és igy kevés tehenet jár a gyermekek haza szállítgatása. De nem igy áll ám ez a Pengyom, vagy Vászonfehérítő utcák és környékeinek lakóira. Sok édesanya kész, gyufát, elrejtve, bezárja gyermekét, vagy a többi utcai pajkosokra bízza. A sok szerencsétlenség tanúskodik az eredményekről. Azonban izraelita testvéreink csak úgy megrovás alá esnek a távolság miatt, mint a más felekezetűek, mert a fent említett városrészekben is találhatók, kiknek gyermekeik együtt verik a bigét a többivel. Helyén látjuk, hogy sorainkat bezárjuk. Amiket írtunk, előadtunk, — ítélje meg a közvélemény. Óvakodtunk, hogy senkit csípős kifejezéssel ne illessünk, a mennyire lehetett tréfás színezetet adtunk nézeteinknek. Hogy egészen el nem hallgattuk a tanoncok és segédekről a túlzásokat, csak kötelességünket teljesítettük, hogy a hallgattás elismerésnek ne tekintessék. Mi kerestük a hibát magunkban épen úgy mint másokban. Különösen oly időkben élünk jelenleg, hogy a magasra csigázott állami terhek miatt a kedélyek húrjai sokkal érzékenyebbek, s hamarább mozgásba hozatnak, mint máskor, mert a „Legnagyobb magyar“ szavai szerint a „Hitel szentségén épül fel a nemzet boldogsága“ kérdezzük meg a kereskedőket és iparosokat, hányan lettek áldozatai a kijátszásnak, megcsalatásnak?Hány iparos van ki nehéz verejtéke utáni járandóságát nem is tudja hol keresse? Nemzeti erény-e ez? Ha sok iparos pusztul, az-e annak az oka, hogy nem állunk az ipar magasabb szinvolán? A segédek iránt legyünk méltányosak, de ne feledjük, hogy a korszellem iránya oda mutat, hogy a munkás teszi tönkre a majd vagyonosabb osztályt. Munkás egyletek alakulnak, izgalmas szint öltve ugyan, de néha a pokoli hidra ütögeti fel fejét; bizonyítják ezt a „strikolások.“ A tanoncok iránt is legyünk méltányosak, de ne sokat egyszerre az emancipatióból, mert a tűrés és szenvedés az élet iskolája. E sorok írója az iparos mozgalmaktól már viszavonultan akarja kevés napjait leélni s felebarátaival békében. De visszavonultságában is tesz talán annyit, hogy a károkra reá mutat. A ki az ügynek valódi