Miskolc, 1876 (1. évfolyam, 33-105. szám)

1876-09-27 / 78. szám

MISKOLC, 1876. szeptember 27. 78. szám. ELSŐ ÉVFOLYAM . Előfizetési díj: ^Negyedévre 1.50 kr.­ !'^Félévre ... 3 ft. ' ^m^Egész évre 6 . Megjelen (minden csütörtökön^ és vasárnap. MISKOLC. Helyi ím­eretet tépréelő, ipar, keresledelmi, faziándl és ismeretterjesztő tízig. Szerkesztőségi iroda: Széchenyi-utca 757. sz., dr. Bódogh-féle ház. Egyes szám ét­a 7 fzt. Hirdetési díj: Négy hasábos petit­ersor 5 kr. Többszöri, a hirdetésnél olcsóbb.­ Bélyegdíj 30 kr.­­ Éves hirdetés 70 ft. -4. Kiadói iroda: Széchenyi-tér 749. szám. Kraudy-féle ház. Előfizetésre való felhívás „MISKOLC“ című helyi érdekű, közlöny évnegyedére. E hó végén megszűnvén évnegyedes és féléves előfizetőink előfizetése, tiszte­lettel kérjük, az előfizetés megújítását, nehogy a lap szétküldésében zavar történjék. Előfizetési flis házhoz hordással vagy postai küldéssel. Negyedévre 1 frt. 50 kr. Egész évre 6 frt. — Félévre 3 frt. — Egyes szám­ára 7 kr. Előfizetési pénzek a vétetnek föl. álirt könyvnyomdájában Kiadói iroda: Sártory István könyvnyomdája (Széchenyi-utca 749. Kraudy-féle ház.) Tapasztalások az ipar terére. (Folytatás.) Elkelne még nálunk „Józansági egylet“ is, mert alig volt kor, melyben az iszákos­­ság azon fokra emelkedett volna, mint épen napjainkban. A posztóruhás osztály közül is sokan nem családjaik fölött őrködnek éjje­lenként, hanem a bank és üvegek fölött. A fiatalság is, a­kikre panaszkodunk, regge­lenként egymást támogatva megy haza. Nin­­csen-e igaza a pogány „Plátó“-nak, a midőn igy szólt: „Nincsen oly pestis vagy dögvész mely jobban pusztítana nemzetet, mint része­geskedés.“ De van is igaza, mert idő előtt, s halálra meg nem ért tetemek szállanak sírba, apasztják különben is csekély számunkat. E szomorú tapasztalást növeli még az a szánalom is, hogy özvegyek és apró árvák szorulnak a könyörületesség adományaira. Vannak az állami életben a társada­lomra súlyosan nehezülő, csaknem elvisel­hetetlen időszakok, a­miket egymásután kö­vetkező terméketlen nyarak idéznek elő. De a­mely államnak a népe testben, lélekben egészséges, szorgalmas, józan, mértékletes, ott nagy ínség csak rendkívüli esetben áll­hat elő. Hogy most nálunk a kézműipar any­­nyira hanyatlófélben van, annak az egyik legbizonyosabb oka ott rejlik, mint felőbb mon­dottuk, hogy sok fiatal erőnek, iparában jól kiképzett egyénnek sokkal puhábbnak teszik az „ördög járma“ mint a tőke vagy pad kö­rüli műszer. Ne higgje senki, hogy sokszor dolgot, és foglalkozást nem lelnének igen sokan, de dúsan akarják magukat fizettetni. De mivel a munkaadó is, vagy máskép egy kevéssé pénzes egyén, szinte érzi az idő mos­­tohaságát, annál fogva nem igen uralja a mun­káját túlbecsülő iparost. Hány iparág, vagy készítmény van, melyet ha gyors és sebes munkások kezeiből kerülne ki, jutányossab­­ban lehetne adni, következésképen nagyobb kelendőségnek is örvendene. De ez ám csak ott történhetik, hol a pálinka kórság, a ke­zeket még nem hozta zsibbadásba, s resz­­ketésbe. Van még egy észrevétele­­: barátunknak a midőn azt állítja, hogy a „munkás büszke reá, ha csak egy tárgyhoz is jobban ért, mint munkaadó, s követelő lesz.“ Van leiz ebben is valami, talán újjal is oda mutat­hatnánk, a­hova céloz, de olyan fejér hol­lót talán hármat sem tudna felmutatni, hiszen épen ez az, a­mi oly súlyosan nehezedik reánk a tanultabb s férfiasabb iparágaknál, hogy gyengélkedés esetében, vagy nem remélt szeroti helyzetben, ma már nem személye­síthetünk senkit, mert a tanulás és próba­mutatvány alól felmentett egyén nem igye­­keszik oda, hogy ő kitűnőnek tekintessék. Mert ha az iparágból, a mint a­hogy úgy elsajátított, meg nem él, talál egyébb ké­nyelmesebb életmódot is. — Ha sorainkat valaki végig olvasta, azt nem igen vette észre, hogy a megszüntetett céhekért, vagy azoknak előbbi alakban helyreállításukért remegnénk, azok gúnyolását azonban any­­nyival is inkább nem tűrhetjük, mert szem­mel látható, hogy a kiállítási ipar gyümöl­csök a céhek kebelén nevelt egyének pro­duktumai. A korlátlan szabadság még ed­dig talán m­it sem eredményezett. Eddig még mindég a tapasztalásból me­rítettük állításainkat, mint az igénytelen soraink homlokán olvasható. Az iparos ta­­noncok oktatásának sikertelenségét — a tanár urak hibája nélkül — kimutattuk; szabad legyen egy más tárgyat is némi figye­lemben részesíteni, a­mire majd talán sokan azt fogják mondani: „Ez nem a tárgyhoz tartozik, hiszen az iparról van szó.“ Mi pedig azt mondjuk, hogy igen­is ahoz tartozik, mert szilárd meggyőződésünk marad ezután is, hogy egy nemzetnek jólétét, boldogságát csupán az erény és szorgalom adhatja meg. Ezeket pedig csak is a gyermek­nevelés által lehet elérni. Beismerték ezt az ókor bölcsei is, a­midőn arról így nyilatkoztak: „A köz­társaság vagy állami életnek alapja, jóléte az ifjak nevelésétől függ.“ Kimutattuk, hogy a szülők majmolása következtében már az alap rész s ennél fogva a már járni tanulót legjobb volna oly kezekre bízni, minek a lelkes óvoda tanítók. Ilyen intézet elférne városunk hosszan elnyúló fekvését tekintve, a már virágzásban lévőn kivü­t még kettő. Hisszük, hogy ez legbiztossaban gyümöl­csözne a társadalmi erkölcsök emelkedésére nem úgy mint 9 tanonc vasárnapi iskolája. Nem lehet hallgatással mellőznünk e tárgy­nál is, hogy a „Gordius“-sal bíbelődni nem akarnak sokan, i­lyent észleltünk az „óvoda“ növendékeiről is. Izraelita testvéreinket igen kiemelték anélkül, hogy szegény városunk la­kosságának helyzetét tekintve, az akadályo­kat felemlítették volna. Hogy túlnyomólag vannak az óvodában az izraelita gyermekek, annak természetes oka, mert ők a legtöbb­­nyire „Merkur“ emberei, a kereskedelem központját népesítik be, az óvoda is épen úgy esik és igy kevés tehenet jár a gyermekek haza szállítgatása. De nem igy áll ám ez a Pen­­gyom, vagy Vászonfehérítő utcák és kör­nyékeinek lakóira. Sok édesanya kész, gyu­fát, elrejtve, bezárja gyermekét, vagy a többi utcai pajkosokra bízza. A sok szerencsétlen­ség tanúskodik az eredményekről. Azonban izraelita testvéreink csak úgy megrovás alá esnek a távolság miatt, mint a más feleke­­zetűek, mert a fent említett városrészekben is találhatók, kiknek gyermekeik együtt ve­rik a bigét a többivel. Helyén látjuk, hogy sorainkat bezárjuk. A­miket írtunk, előadtunk, — ítélje meg a közvélemény. Óvakodtunk, hogy senkit csípős kifejezéssel ne illessünk, a mennyire lehetett tréfás színezetet adtunk nézeteinknek. Hogy egészen el nem hallgattuk a tanoncok és se­­gédekről a túlzásokat, csak kötelességünket teljesítettük, hogy a hallgattás elismerésnek ne tekintessék. Mi kerestük a­ hibát magunkban épen úgy mint másokban. Különösen oly időkben élünk jelenleg, hogy a magasra csi­­gázott állami terhek miatt a kedélyek húrjai sokkal érzékenyebbek, s hamarább mozgásba hozatnak, mint máskor, mert a „Legnagyobb magyar“ szavai szerint a „Hitel szentségén épül fel a nemzet boldogsága“ kérdezzük meg a kereskedőket és iparosokat, hányan lettek áldozatai a kijátszásnak, megcsalatás­­nak?Hány iparos van ki nehéz verejtéke utáni járandóságát nem is tudja hol keresse? Nemzeti erény-e ez? Ha sok iparos pusztul, az-e annak az oka, hogy nem állunk az ipar magasabb szinvolán? A segédek iránt legyünk méltányosak, de ne feledjük, hogy a korszellem iránya oda mutat, hogy a munkás teszi tönkre a majd vagyonosabb osztályt. Munkás egyletek ala­kulnak, izgalmas szint öltve ugyan, de néha a pokoli hidra ütögeti fel fejét; bizonyítják ezt a „strikolások.“ A tanoncok iránt is legyünk méltányo­sak, de ne sokat egyszerre az emancipa­­tióból, mert a tűrés és szenvedés az élet is­kolája. E sorok írója az iparos mozgalmaktól már viszavonultan akarja kevés napjait le­élni s felebarátaival békében. De visszavo­­nultságában is tesz talán annyit, hogy a ká­rokra reá mutat. A ki az ügynek valódi

Next