Miskolc, 1877 (2. évfolyam, 1-104. szám)
1877-09-16 / 74. szám
Szentmártont Osgyáni Gábornak és férfi örököseinek adománnyozza. (A nádor adományozási joga 32 jobbágytelekig terjed.) 1649. év. Lipőci Keczer Ferenc adafalvi birtokát, melyet Várkonyi Ferenctől kapott ajándékba, okmányaival együtt az egri káptalannak adta azon indokból is, mivel Várkonyi Ferenc elődjei azt az egri káptalantól nyerték ajándékban. Keczer Ferenc jóvoltát viszonzandó a kápt. kötelezte magát, hogy még azon évben 200 magyar forintot fog neki fizetni. 1650. Csalaházi Móré János Bakos Gábornak elad bizonyos István testvérétől örökölt földeket egy ketrttel 80 talléron. 1650. év. Dénes György Koncz Péterrel adományt nyer a Dormány, Kis-báthor, Bocs, Hanyi, Mezőtárkány, Farmos és Mezőkövesd helységekre. 1652. év. Abod, Szuhogy, Görgei Jánosnak vannak elzálogosítva. Telekes Bornemissza Jánosnak élte tartamára átengedve, a Rákóczy családnál: Sajó-sz.-péter, Edelény, Saap, Sajó-keresztúr. 1652. év. Pálfi Pál nádor osgyani Bakos Gábornak Gerzse városban egy nemes háztelket adományoz. XXXVII-ik főispán gimesi gr. FORGÁCH ÁDÁM kassai vezérlő tábornok, egyszersmind Neográdnak is főispánja, két ízben is nádor-jelölt. 1670-től országbíró. 1653. év. Semsey György a vármegye Zendrőben összegyűlt közrendei előtt tiltakozik Csécs, Bába, Tarján és Igrici lakosai ellen, mint kik az ő „P. Bik.“ nevű praediumát lelegeltetik, földjét szántják, vetik, erdeit pusztítják. 1653. Bolyky Gergely 200 forintért az nedves idő miatt, nagyon fel volt ázva s folytonosan hegyen felfelé haladtunk. Két órai keserves fáradságos út után, egy nagy hegyre jutottunk, melynek tetején egy rozzant házikó állt magánosan, a bányász lakhelye, viharnak, szélnek, esőnek egyaránt kitéve. A nádfedelű kunyhót kopár sziklák körítik, oly magasan feküdt az, s oly nyomorúságos vidéken, hogy a növényzet igen elsatnyult példányait lehetett még nyáron is körülötte látni, most pedig puszta, elhagyatott, bús, levert volt ekörnyék. A szél keservesen fütyülve tépdeste a házacska födelét, a sziklatetőn ijesztőleg huhogott egy bagoly, különben mindenütt síri csend uralgott. Az éj beállt, az eget sűrű szürke felhő borító, egyetlen csillag sem küldő rezgő fényét ez elhagyatott tájra, mindent sötétség borított. E benyomások által befolyásolva leverten léptem be e vityillóba, mi dacára a nagy szegénység s nyomornak, tiszta volt s rend uralkodott benne, feltűnt nekem hogy e kopár, ember nem lakta vidéken, a házikó összetákolt, s foldozott, ajtaja előtt, egy hársfa állt, mely bár már lombtalan volt, de levéltelen sűrű ágai után ítélve, nyárban árnyékot nyújthatott dús koronája által. Egy nemével a megdöbbenésnek, hogy mily szomorú látvány táruland előmbe, nyomtam meg a pitvarból az egyetlen szobába vezető korhadt ajtó fakilincsét, s léptem a hézagba. A fehérre meszelt falon szent képek függtek, ott láttam a szent anyát keseregni szeretett fia holtteste fölött; a bűnbánó Magdolnát Krisztus lábainál keserű könyeket sírni, János apostolt nagy áhítattal hallgatni a nagy mester magasztos, lélekemelő örökszép tanát. — Egyszerű, de csinos; tiszta volt a fabútorzat; a szoba közepén egy asztalkán, bágyadt fényű, mécsecske pislákolt; hófehér ágyon, nehezen, szaggatottan lélekzelve feküdt a beteg. Egy halvány, bágyadt fényű kék szemű fiatal leányka, kinek szép arcáról a báj s varázs kifejezését, még a hosszas szenvedés s a pusztító kór sem volt kéegri káptalannak adja el adafalvi birtokának egy negyedét. 1654. Recsky Zsigmond Szendrőben a „Pece-utcában“ levő házát Nyáky Péter javára bevallja. 1656. Wesselényi Ferenc nádor és neje Széchy Mária Szendrő „malom utcájában“ hű szolgálataiért Marassi Istvánnak egy házat adományoz. 1657. Szelefarmosi Bodó Gáspár Nádasdi gróf és országbíró előtt bevallja, hogy szorult helyzetében Golopy Mihály rokonától 12 köböl búzát és százötven forintot fölvenni kényszerülvén, ennek fejében minden részbirtokát Dorogmán, Bikken, Oszláron, Gesztben, Sályon, Darócon, Pélyen, Nagy- Mihályon és a félegyházi, leányfalvi, és „kácsi“ pusztákon, a daróci és sályi malomrészekkel és halász részhelyekkel átengedi nevezett Golopi Mihálynak úgy, ahogy azok reá és testvéreire szállottak atyjai után néhai Tibaldi Gáspár, Ambruzs és László részeiből, most pedig Csanádi János által birtokoltatnak. 1567. Wesselényi Ferenc nádor Zsércet Borbély Györgynek adományozza, de később beismervén, hogy az egri káptalannak van hozzá joga, adományozását visszavonta. (Folyt. köv.) KANDRA KABOS: Az országgyűlés összeillése előtt, részének már előre jelzett s kellőleg indokolt aggodalma, hogy ezentúl sem fognak egyebet tehetni, mint a mennyit eddig tettek, mindmegannyi előjelei annak, hogy e parlamenttől sokat várni ezután sem lehet. Összejönnek tehát ismét a képviselő urak az ország különböző vidékeiről, feljönnek, hogy egymásnak „jó napot“ kívánjanak, aztán ismét hazaküldik őket, hogy valamiképen bele ne avatkozhassanak a kormány dolgába. A „képviselő“ szónak egészen más definitiót kell most már adnunk, mint ezelőtt. Kit képvisel? A népet. S mi az a nép? — Misera plebs contribuens. Számításba csak akkor jó, hogyha pénzét s vérét követelik, (azt sem tudja milyen célra,) de ha ennek fejében alkotmányos jogokat követel, jó ha megkapja a papiroson; de nincs akarata, nincs kiviteli képessége, még ha oly egyhangú s imponáló kifejezésben nyilvános is az, mint azt egy idő óta naponként tapasztaljuk. A helyzetnek s viszonyoknak, ilyen tagadhatlanul szomorú valóságai között jogosan merülhet fel a kérdés, hogy minek is ül össze az a parlament tulajdonképen? — E kérdésre megadják a választ a közelebbi napok eseményei. — összeülnek, választanak alelnököket, jegyzőket, osztályonként megalakulnak, azután majd feláll Simonyi Ernő, megkérdezi a miniszerelnököt, hogy Szerbia mozgósítását is összeegyeztethetőnek tartja-e a monarchia érdekeivel, mire Tisza Kálmán azt az ismeretes passust ismét el fogja megint mondani, hogy a kormány ismeri kötelességét s óvni fogja a nemzet érdekeit. Aztán lesz benne egy pár avic is, melyen a képviselő urak nevetni, az adózó polgárok pedig sírni fognak. Ezzel vége lesz az ülésezésnek s kiki megy ismét a párjához. — Ez a mi parlamentáris életünk, erre mondta gr. Andrássy 67-ben hogy „mindent megkaptunk, a mit csak kívántunk.“ Angliában a nép tudni akarja, és tudja is hogy a kormány mit ért a „nemzet érdekei“ allatt. Tudja, ismeri a határokat, melyek között ezen érdekek mozognak, a kormány feje, a nemzet első hivatalnoka Lord Derby nem isolálja magát a nép természetes, ösztönszerű gondolkodásától. „Hideg is van itt“ mondám, a sötét kandallóra vetvén tekintetemet. „Mindjárt befűtök, édesem“ felelt az öreg bányász, s nehéz könycsepp gördült le beesett arcán. „ Óh istenem, de nincs mivel, az erdő messze van, s ma délután, miután a városba mentem, nem hozhattam tüzelőt“ sugá szorongva nekem. „Ez a mi vidékünk oly kopár, egyetlen fa sincs körültünk“ téve hozzá csüggedten. „Az ajtó előtt láttam egy fát, vágja le azt, tanácsolom. „Nem, azt nem“ kiálta fel a beteg rimánkodva végerejét összeszedve. Az öreg férfiú kezébe rejtő arcát szokogott, az öreg nő fájdalmasan felsóhajtott. „Óh doktor úr, ha tudná, oly édes, kedves, életemnek egyetlen drága emléke köt e fához, inkább megfagyok, semhogy kiengedjem vágni; egyébiránt úgy sem tart már sokáig, a jó szellemek hívnak magukhoz, s én megyek hozzájuk megnyugodni. Nagyatyám ígérd meg nekem, hogy e hársat síromra ülteted, annyi édes órát töltöttem alatta, talán ha virágai síromra hullnak, nem lesz oly sötét a halál országa. Esküdjél meg, hogy unokád ez utolsó kérését teljesíted.“ „Esküszöm“ viszontá az öreg tompán! Perc perc után múlt az idő, a bú tanyáján, vigalom közepette, a siralom házban, úgy mint a legvidámabb mulatságban lefoly, tova repülését semmi hatalom sem akadályozhatja meg. Órámra tekintek, éjfél volt; a beteg, ki már jó ideig kimerülten szendergett, nyugtalankodni kezdett. „Doktor úr“ szólíta meg halkan, majdnem hörögve, „segítsen fel, még egyszer utoljára látni akarom a hársfát, vezessen ki.“ „Édes gyermekem, mit gondol ez időben meghűthetné magát“ igyekeztem lebeszélni. „Érzem, s ön nyelyon jól tudja azt, hogy nekem már nem árthat semmi“ viszonza keserűen. (Folytatása és vége következik.) BUDAPEST, szep. 10. 1877. A magyar képviselőház e hó 15-én kezdi meg ismét tanácskozásait. Amily nagy remények, és biztatások között nyílt meg e parlament ezelőtt két évvel és oly kevés érdeklődés és várakozás kíséretében fog most annak harmadik s utolsó szaka megnyílni. A nagy közönség hideg, mondhatni apathicus közönyössége, a választópolgároknak idegenkedése s maguk a képviselők nagy pes eltörölni. Az ágynak feje fölött, egy férfiú képe függött, mely drága, becses lehetett a leánykának, mert repkény- s gyopár-koszorú körné keretét. Mellette egy kis csinosan faragott könyvszekrény volt, melyen díszkötésű könyvek voltak elhelyezve. Elfogadva léptem a kórágyhoz. „Önnek uram, igen jó szíve lehet, hogy ily időben, s ily messzire eljött egy beteg teremtményhez; köszönöm, Isten, ki a nemes lelkek cselekedetét híven feljegyzi, megáldja érte, rebegő hálásan, kiaszott, lázban égő kezét nyújtva nekem ,de már késő, vannak fájdalmak mik gyógyíthatlanok.“ Megvizsgáltam a szenvedőt, s őszinte részvéttel tapasztaltam, hogy a romboló betegség, a tüdővész oly óriási haladást tett már, hogy segíteni lehetlen volt, s a szegény gyermek már haldoklott. Öreg nagyanyja, ki mellette ült, kétségbeesett, aggodalmas várakozással függesztő rám a sok átvirasztott éjtől fénytelen szemeit, nagyatyja mellére eresztő fejét, s ember feletti megadással, miként egy elitélt, leste ajkamról az életet vagy halált adó szót. Mit mondhattam? Semmit. Reményt nem adhattam, s kétségbeesést nem tudtam adni. Valahányszor egy érző ember, legyen az bár orvos, egy fiatal, ártatlan lényt, ki két örömtelen életű agynak mindene, lát az enyészet, elmúlás küszöbén, mindig elszorul szíve. Ilyenkor érzi a tudomány embere, hogy mily tehetetlen. Hallgattam. Valahányszor szárazon, éles metsző hangon felköhögött a beteg, látni lehetett e két szenvedő ember arcának rángásán, hogy e hangra szaggató fájdalom nyilalja át szívüket. Enyhítő italt készítettem, melyet az öreg, levert nagyanya a legnagyobb gyöngédség s vigyázattal vitt száradt, lázas ajkaihoz. Bár hasz- t tálán volt jelenlétem, mégis maradtam, nem volt lelkem magukra hagyni e jó öregeket, tudván, hogy néhány óra múlva bekövetkezik a lesújtó csapás. „Fázom“ szólalt meg egyszer a beteg alig hallhatólag.