Miskolc, 1877 (2. évfolyam, 1-104. szám)

1877-09-16 / 74. szám

Szentmártont Osgyáni Gábornak és férfi örököseinek adománnyozza. (A nádor ado­mányozási joga 32 jobbágy­telekig terjed.) 1649. év. Lipőci Keczer Ferenc ada­­falvi birtokát, melyet Várkonyi Ferenctől kapott ajándékba, okmányaival együtt az egri káptalanna­k adta azon indokból is, mivel Várkonyi Ferenc elődjei azt az egri kápta­lantól nyerték ajándékban. Keczer Ferenc jóvoltát viszonzandó a kápt. kötelezte magát, hogy még azon évben 200 magyar forintot fog neki fizetni. 1650. Csalaházi Móré János Bakos Gábornak elad bizonyos István testvérétől örökölt földeket egy ketrttel 80 talléron. 1650. év. Dénes György Koncz Pé­terrel adományt nyer a Dormány, Kis-báthor, Bocs, Hanyi, Mezőtárkány, Farmos és Mező­kövesd helységekre. 1652. év. Abod, Szuh­ogy, Görgei Já­nosnak vannak elzálogosítva. Telekes Bor­nemissza Jánosnak élte tartamára átengedve, a Rákóczy családnál: Sajó-sz.-péter, Edelény, Saap, Sajó-keresztúr. 1652. év. Pálfi Pál nádor osgyani Bakos Gábornak Gerzse városban egy nemes ház­telket adományoz. XXXVII-ik főispán gimesi gr. FOR­­GÁCH ÁDÁM kassai vezérlő tábornok, egyszersmind Neográdnak is főispánja, két ízben is nádor-jelölt. 1670-től országbíró. 1653. év. Semsey György a vármegye Zendrőben összegyűlt közrendei előtt tilta­kozik Csécs, Bába, Tarján és Igrici lakosai ellen, mint kik az ő „P. Bik.“ nevű prae­­diumát lelegeltetik, földjét szántják, vetik, erdeit pusztítják. 1653. Bolyky Gergely 200 forintért az nedves idő miatt, nagyon fel volt ázva s folyto­nosan hegyen felfelé haladtunk. Két órai keserves fáradságos út után, egy nagy hegyre jutottunk, melynek tetején egy rozzant házikó állt magá­nosan, a bányász lakhelye, viharnak, szélnek, esőnek egyaránt kitéve. A nádfedelű kunyhót kopár sziklák körítik, oly magasan feküdt az, s oly nyomorúságos vi­déken, hogy a növényzet igen elsatnyult példányait lehetett még nyáron is körülötte látni, most pe­dig puszta, elhagyatott, bús, levert volt e­­kör­nyék. A szél keservesen fütyülve tépdeste a házacska födelét, a szikla­tetőn ijesztőleg huho­gott egy bagoly, különben mindenütt síri csend uralgott. Az éj beállt, az eget sűrű szürke felhő borító, egyetlen csillag sem küldő rezgő fényét ez elhagyatott tájra, mindent sötétség borított. E benyomások által befolyásolva le­verten léptem be e vityillóba, mi dacára a nagy szegénység s nyomornak, tiszta volt s rend uralkodott benne, feltűnt nekem hogy e kopár, ember nem lakta vidéken, a házikó összetákolt, s foldozott, ajtaja előtt, egy hársfa állt, mely bár már lombtalan volt, de levéltelen sűrű ágai után ítélve, nyárban árnyékot nyújthatott dús koronája által. Egy ne­mével a megdöbbenésnek, hogy mily szomorú látvány táruland előmbe, nyomtam meg a pitvarból az egyetlen szobába vezető korhadt ajtó fakilin­csét, s léptem a hézagba. A fehérre meszelt falon szent képek függtek, ott láttam a szent anyát keseregni szeretett fia holt­teste fölött; a bűnbánó Magdolnát Krisztus lábainál keserű könyeket sírni, János apostolt nagy áhítattal hallgatni a nagy mester magasztos, lélekemelő örökszép tanát. — Egyszerű, de csinos; tiszta volt a fabútorzat; a szoba közepén egy asztalkán, bágyadt fényű, mé­­csecske pislákolt; hófehér ágyon, nehezen, szag­gatottan lélekzelve feküdt a beteg. Egy halvány, bágyadt fényű kék szemű fiatal leányka, kinek szép arcáról a báj s varázs kifejezését, még a hosszas szenvedés s a pusztító kór sem volt ké­egri káptalannak adja el adafalvi birtokának egy negyedét. 1654. Recsky Zsigmond Szendrőben a „Pece-utcában“ levő házát Nyáky Péter ja­vára bevallja. 1656. Wesselényi Ferenc nádor és neje Széchy Mária Szendrő „malom utcájában“ hű szolgálataiért Marassi Istvánnak egy házat adományoz. 1657. Szelefarmosi Bodó Gáspár Ná­­dasdi gróf és országbíró előtt bevallja, hogy szorult helyzetében Golopy Mihály rokonától 12 köböl búzát és százötven forintot föl­venni kényszerülvén, ennek fejében minden részbirtokát Dorogmán, Bikken, Oszláron, Gesztben, Sályon, Darócon, Pélyen, Nagy- Mihályon és a félegyházi, leányfalvi, és „kácsi“ pusztákon, a daróci és sályi ma­lomrészekkel és halász részhelyekkel átengedi nevezett Golopi Mihálynak úgy, a­hogy azok reá és testvéreire szállottak atyjai után néhai Tibaldi Gáspár, Ambruzs és László részeiből, most pedig Csanádi János által birtokoltatnak. 1567. Wesselényi Ferenc nádor Zsércet Borbély Györgynek adományozza, de később beismervén, hogy az egri káptalannak van hozzá joga, adományozását visszavonta. (Folyt. köv.) KANDRA KABOS: Az országgyűlés összeillése előtt, részének már előre jelzett s kellőleg indokolt ag­godalma, hogy ezentúl sem fognak egyebet tehetni, mint a mennyit eddig tettek, mindmegannyi elő­jelei annak, hogy e parlamenttől sokat várni ezután sem lehet. Összejönnek tehát ismét a képviselő urak az ország különböző vidékeiről, feljönnek, hogy egy­másnak „jó napot“ kívánjanak, aztán ismét hazaküldik őket, hogy valamiképen bele ne avat­kozhassanak a kormány dolgába. A „képviselő“ szónak egészen más definitiót kell most már adnunk, mint ezelőtt. Kit képvisel? A népet. S mi az a nép? — Misera plebs con­­tribuens. Számításba csak akkor jó, hogyha pénzét s vérét követelik, (azt sem tudja milyen célra,) de ha ennek fejében alkotmányos jogokat követel, jó ha megkapja a papiroson; de nincs akarata, nincs kiviteli képessége, még ha oly egyhangú s imponáló kifejezésben nyilvános is az, mint azt egy idő óta naponként tapasztaljuk.­­ A helyzet­nek s viszonyoknak, ilyen tagadhatlanul szomorú valóságai között jogosan merülhet fel a kérdés, hogy minek is ül össze az a parlament tulajdon­képen? — E kérdésre megadják a választ a kö­zelebbi napok eseményei. — összeülnek, válasz­­tanak alelnököket, jegyzőket, osztályonként meg­­alakulnak, azután majd feláll Simonyi Ernő, megkérdezi a miniszerelnököt, hogy Szerbia moz­gósítását is összeegyeztethetőnek tartja-e a mo­narchia érdekeivel, mire Tisza Kálmán azt az ismeretes passust ismét el fogja megint mondani, hogy a kormány ismeri kötelességét s óvni fogja a nemzet érdekeit.­­ Aztán lesz benne egy pár a­vic is, melyen a képviselő urak nevetni, az adózó polgárok pedig sírni fognak. Ezzel vége lesz az ülésezésnek s kiki megy ismét a párjához. — Ez a mi parlamentáris életünk, erre mondta gr. Andrássy 67-ben hogy „mindent megkaptunk, a mit csak kívántunk.“ Angliában a nép tudni akarja, és tudja is hogy a kormány mit ért a „nemzet érdekei“ allatt. Tudja, ismeri a határokat, melyek között ezen érdekek mozognak, a kormány feje, a nemzet első hivatalnoka Lord Derby nem isolálja magát a nép természetes, ösztönszerű­ gondolkodásától. „Hideg is van itt“ mondám, a sötét kandal­lóra vetvén tekintetemet. „Mindjárt befűtök, édesem“ felelt az öreg bányász, s nehéz könycsepp gördült le beesett arcán. „ Óh istenem, de nincs mivel, az erdő messze van, s ma délután, miután a városba mentem, nem hozhattam tüzelőt“ sugá szorongva nekem. „Ez a mi vidékünk oly kopár, egyetlen fa sincs körültünk“ téve hozzá csüggedten. „Az ajtó előtt láttam egy fát, vágja le azt, tanácsolom. „Nem, azt nem“ kiálta fel a beteg rimán­­kodva végerejét összeszedve. Az öreg férfiú kezébe rejtő arcát s­zokogott, az öreg nő fájdalmasan felsóhajtott. „Óh doktor úr, ha tudná, oly édes, kedves, életemnek egyetlen drága emléke köt e fához, inkább megfagyok, semhogy kiengedjem vágni; egyébiránt úgy sem tart már sokáig, a jó szelle­mek hívnak magukhoz, s én megyek hozzájuk megnyugodni. Nagyatyám ígérd meg nekem, hogy e hársat síromra ülteted, annyi édes órát töltöt­tem alatta, talán ha virágai síromra hullnak, nem lesz oly sötét a halál országa. Esküdjél meg, hogy unokád ez utolsó kérését teljesíted.“ „Esküszöm“ viszontá az öreg tompán! Perc perc után múlt az idő, a bú tanyáján, vigalom közepette, a siralom házban, úgy mint a legvidámabb mulatságban lefoly, tova repülését semmi hatalom sem akadályozhatja meg. Órámra tekintek, éjfél volt; a beteg, ki már jó ideig ki­merülten szendergett, nyugtalankodni kezdett. „Doktor úr“ szólíta meg halkan, majdnem hörögve, „segítsen fel, még egyszer utoljára látni akarom a hársfát, vezessen ki.“ „Édes gyermekem, mit gondol ez időben meghűthetné magát“ igyekeztem lebeszélni. „Érzem, s ön nyelyon jól tudja azt, hogy nekem már nem árthat semmi“ viszonza keserűen. (Folytatása és vége következik.) BUDAPEST, szep. 10. 1877. A magyar képviselőház e hó 15-én kezdi meg ismét tanácskozásait. A­mily nagy remények, és biztatások között nyílt meg e parlament ezelőtt két évvel és oly kevés érdeklődés és várakozás kíséretében fog most annak harmadik s utolsó szaka megnyílni. A nagy közönség hideg, mond­hatni apathicus közönyössége, a választó­polgá­­roknak idegenkedése s maguk a képviselők nagy pes eltörölni. Az ágynak feje fölött, egy férfiú képe függött, mely drága, becses lehetett a leány­kának, mert repkény- s gyopár-koszorú kö­rné keretét. Mellette egy kis csinosan faragott könyvszekrény volt, melyen díszkötésű könyvek voltak elhelyezve. Elfogadva léptem a kórágyhoz. „Önnek uram, igen jó szíve lehet, hogy ily időben, s ily messzire eljött egy­ beteg teremt­ményhez; köszönöm, Isten, ki a nemes lelkek cselekedetét híven feljegyzi, megáldja érte, rebegő hálásan, kiaszott, lázban égő kezét nyújtva nekem ,de már késő, vannak fájdalmak mik gyógyíthat­­lanok.“ Megvizsgáltam a szenvedőt, s őszinte rész­véttel tapasztaltam, hogy a romboló betegség, a tüdővész oly óriási haladást tett már, hogy segíteni lehetlen volt, s a szegény gyermek már haldoklott. Öreg nagyanyja, ki mellette ült, két­ségbeesett, aggodalmas várakozással függesztő rám a sok átvirasztott éjtől fénytelen szemeit, nagyatyja mellére eresztő fejét, s ember feletti megadással, miként egy elitélt, leste ajkamról az életet vagy halált adó szót. Mit mondhattam? Semmit. Reményt nem adhattam, s kétségbeesést nem tudtam adni. Valahányszor egy érző ember, legyen az bár orvos,­­ egy fiatal, ártatlan lényt, ki két örömtelen életű agynak mindene, lát az enyészet, elmúlás küszöbén, mindig elszorul szíve. Ilyenkor érzi a tudomány embere, hogy mily tehetetlen. Hallgattam. Valahányszor szárazon, éles metsző hangon felköhögött a beteg, látni­­ lehetett e két szenvedő ember arcának rángásán,­­ hogy e hangra szaggató fájdalom nyilalja át szí­­­­vüket. Enyhítő italt készítettem, melyet az öreg,­­ levert nagyanya a legnagyobb gyöngédség s vi­gyázattal vitt száradt, lázas ajkaihoz. Bár hasz- t tálán volt jelenlétem, mégis maradtam, nem volt­­ lelkem magukra hagyni e jó öregeket, tudván, hogy néhány óra múlva bekövetkezik a lesújtó­­ csapás. „Fázom“ szólalt meg egyszer a beteg alig­­ hallhatólag.

Next