Miskolc, 1877 (2. évfolyam, 1-104. szám)
1877-11-08 / 89. szám
Miskolc, 1877. november 8. 194.-89. szám. Második évfolyam. I] Előfizetési díj: 1. jktíeeredévre 1.50 kr.d“ ^Félévre. . . 3 ft. ' .JsipEgész évre 6 „ jí Megjelen [ minden csötörtökön, és vasárnapon jjj S,o_s)a=Svn^ ^S.(S=S)$=S),g SÍP MISKOLC. Helyi érdekeket leprál, ipar, kerekedelmi, pavaszat ás Ismeretterjesztő közlöny. £(1 ?l Hirdetési dij: ¤ 1 gjNégyhasábos petit f|”(P sor 5 kr. Többszöri Lj ’■^hirdetésnél olcsóbb.®! i'4l Bélyegig 30 kr. (jL'5 I. ---------- | (tÉves hirdetés 70 frt^11 S3tes· Szerkesztőségi iroda: Széchenyi utca 757. sz., dr. Bódogh-féle ház. Egyes szava ara, 7 kr. Kiadói iroda: Széchenyi-tér 749. szám. Kraudy-féle ház. A török birodalom történetének rövid vázlata. írta: KERÉKGYÁRTÓ ELEK. (Folytatása.) 1828-ban tehát újra megölő szándékkal lépte át a Pruth folyót az orosz. A törökök magukra hagyván a Dunafejedelemségeket, csak a Duna partján levő várakat és a Balkánhegység vonalát védelmezték. Ellenállásuk hősies volt, s az oroszok minden lépésnyi tért ezrek kiontott vérén szereztek meg. Braila ostromát Mihály nagyherceg intézte; maga Miklós cár is táborba szállt. A vitéz Szulejmán pasa egy hónapig védte a becsületére bízott várat, akkor azonban szabad elvonulás feltétele mellett föladta. Új seregek folytonosan érkezvén az orosz részről és több irányban támadólag haladván előre, Macsin, Hirsova, majd a Feketetenger melletti Kusztendzse várak elestek. Simla, Szilisztria hősileg dacolt, Várnát azonban aljas árulás az ellenség kezére játszotta. — Ez események folyama alatt Ázsiában Paskievics még nagyobb szerencsével harcolt, a törökök ellen. Bevette Karsz városát, az Akhaltszik erősséget és Erzerumot. Ekkor a hadseregek kitelelés végett a dunai fejedelemségekbe vonultak vissza. A dunai fejedelemségekben kitelelt orosz hadsereg azonnal megkezdette a csatározást, mihelyt a tavaszi szél felszárította a göröngyöket. Mégpedig két oldalról újították meg a harcot. Az egyik sereg Európában, a másik pedig Ázsiában folytatta a fajirtó ütközeteket. S az utóbbi helyen dúló hadsereg Paskievics vezetése alatt csakhamar újból bevette Karsz városát, az Akhaltszik erősséget és Erzerumot. Az európaieregek is győzelmesen nyomultak előre, s több kissebb-nagyobb, de mindanyiszor borzasztó kegyetlenkedéssel megnyert csata után aug. 23-án bevonult a rettegett hadsereg Drinápolyba, s így nyitva állt az út előttük a török birodalom fővárosába , Konstantinápolyba. Elképzelhetjük, mily marcangoló pillanatokat élt át az okos és lelkiismeretes II. Mahmud. A remény utolsó szála gyanánt kibontotta a próféta zászlóját, mely minden muzulmánt fegyverre szokott lelkesíteni, s a kétségbeesés hangján unszolta népeit a kitartó védelemre. Erőfeszítései azonban eredménytelenek maradtak. A nép fanatikus egykedvűséggel hallgatta a fejedelem jajveszékelését, s minden csapást Allah büntetéséül tekintett a keresztül vitt újítások miatt. Szemére hányták a janicsárok eltörlését, s hangosan követelték a régi katonai és hadviselési rendszer visszaállítását. Őrültként dühöngött a szerencsétlen szultán, de szavait és kifakadásait figyelemre se méltatták, s végre is rá kelle szánnia magát, hogy az angol, osztrák, francia és porosz követek közbenjárása mellett békét kössön a vérszemet kapott, gőgös orosz cárral. A béke Drinápolyban köttetvén meg, drinápolyi békekötés név alatt ismeretes a történelemben. Nagyon szomorú esemény volt ez a török népre nézve, s a folytonosan nagyobbodni, terjeszkedni vágyó orosz birodalomismét tekintélyes részekkel nagyobbodott. Orosz hatalom alá jutottak a dana-torkolati szigetek se meglen engedve az oroszoknak, valamint az európai hatalmasságoknak is, hogy a Dunán, a Dardanellákon és a Bosporuson szabadon hajózhatnak. Görögország sorsa is szóba jött, s erre nézve elismerte a szultán t , románc. A nap leszólt, szép este volt. Az út szélén kislány dalolt. Bús volt a dal, s oly bús a hang Mint gyászoló kis estharang Elhaló zenéje. „Minden hazug, a sír igaz“ A dal végén e bús vigasz Hangzott felém, s az ég felé Az Istenhez a dal vivé, Sóhajom vezette. „És érted ezt az éneket? A sír igaz, mondod s neked Hazug még nem volt semmi sem. Még lepke vagy szép gyermekem, Minden virág tied?“ „Kis mamám a sírban, — mélyen Alszik, s minden áldott éjen Álmomban ő meglátogat És én ezért virágokat Ápolok a sírján. „Neki vivém az ibolyát A jó szagú kis rezedát; Az árvácskát nem rég tevém A földbe ott s ma már szerény Virág mosolyg felém. „Úgy sírt szegény, és úgy nyögött — Oly sárga volt s úgy köhögött! — „Ölelj meg“ szólt „kis gyermekem, Engem már úgy is senki sem Szeret, óher velem!“ „Kerülték őt az emberek, — S falunkban majd minden gyerek Tudta, hogy Zsófi rosz leány, Arcát festi mert halovány, — És Zsófi volt anyám.“ „Ne mond tovább kis gyermekem Minden hazug, — én érezem! A boldogság é s a szerelem? Fájó hazugság, — semmi sem! .Tér velem a sírhoz.“ GozsduElek. (Egy bukás története. — Beszélj. — írta: NÉZSER EMIL. Szervusz barátom! Hogyan? még csak most bontakozol ki Morfeus karjai közül? — Ily szavakkal lépett be Kálmán legbensőbb barátja szobájába. Hó! Gyula! mi a menydörgős menykő csapott malmodba, hogy megállt a kereke? befagyott a vize? vagy sokat öntöttél a garadra s megromlott a belső szerkezete? Ugyan, hogy beszélhetsz már ilyen bolondokat? mintha nem tudnád?.. . tört ki bosszúsan Gyula. Mit? . . hogy a törökök agyon verték a muszkát Plevnánál? hogy Sándor bácsit mindennapos hideg leli? vagy hogy a mi dicső osztrák-magyar kormányunk. . . . Hadd el, hadd el barátom. . . vágott közbe Gyula, valóban rólatd nem tételeztem fel, hogy te is gúnyt fogsz űzni szerencsétlenségemből. Kedves Gyulám! légy szíves kimagyarázni magadat, mert biz Isten egy szót sem értek az gészből; viszonzá Kálmán, — alig bírván fékezni magát, hogy a leghevesebb kacagásba ne törjön ki barátjának siránkozó arca felett. Ugyan az Isten áldjon meg ne légy oly színlelő! Én? Mintha nem tudnád? Mit? Valóban unalmas vagy ezzel az együgyűséget tettető arccal, — tört ki Gyula. De hidd el kedves Gyula barátom. . .. Igen, elhiszem, hogy te még jobban tudod, sőt talán többet tudsz mint én, tegnap estveli szerencsétlen esetemről, —szakitá félbe hevesen Gyula. Ahá! talán bizon a koppanos csárda’ esett oly nagyon a szívedre monda kacagva Kálmán. .. Bárkiről, csak rólad nem tételeztem volna fel, hogy ily sértő modorban nyilatkozzál ama bizonyos szerencsétlenségről, komolyan kérlek, hogy e tárgyat hagyd el, különben Isten veled, — szólt méltó indignatióval Gyula. Engedj meg Gyula, én nem értelek téged, nem értettelek azért, mert nekem eszemben sem volt, hogy te, mivel lábad a tegnap estveli bálban megsiklott, — agyon húsúld magadat, — szólt engesztelőig Kálmán. A nem nagy baj volna; — én elestem de, tudod szerencsétlenségemre Bellácskával táncoltam, és ő is. . . Elesett. . . egészíté ki Kálmán. Ezért aztán annyira megharagudott, hogy bár a szonóra utánai