Miskolc, 1877 (2. évfolyam, 1-104. szám)

1877-11-08 / 89. szám

Miskolc, 1877. november 8. 194.-89. szám. Második évfolyam. I] Előfizetési díj: 1­. jktíeeredévre 1.50 kr.d“ ^Félévre. . . 3 ft. ' .JsipEgész évre 6 „ jí Megjelen [ minden csötörtökön, és vasárnapon jjj S,o_s)a=Svn^ ^S.(S=S)­$=S),g SÍP MISKOLC. Helyi érdekeket leprál, ipar, kerekedelmi, pavaszat­ ás Ismeretterjesztő közlöny. £(1 ?l Hirdetési dij: ¤ 1 gjNégyhasábos petit f|”(P sor 5 kr. Többszöri Lj ’■^hirdetésnél olcsóbb.®! i'4l Bélyegig 30 kr. (jL'5 I. ---------- | (tÉves hirdetés 70 frt^11 S3te­s· Szerkesztőségi iroda: Széchenyi­ utca 757. sz., dr. Bódogh-féle ház. Egyes szava ara, 7 kr. Kiadói iroda: Széchenyi-tér 749. szám. Kraudy-féle ház. A török birodalom történetének rövid vázlata. írta: KERÉKGYÁRTÓ ELEK. (Folytatása.) 1828-ban tehát újra megölő szándékkal lépte át a Pruth folyót az orosz. A törökök magukra hagyván a Dunafejedelemségeket, csak a Duna partján levő várakat és a Balkánhegység vonalát védelmezték. Ellen­állásuk hősies volt, s az oroszok minden lépésnyi tért ezrek kiontott vérén szereztek meg. Braila ostromát Mihály nagy­herceg intézte; maga Miklós cár is táborba szállt. A vitéz Szulejmán pasa egy hónapig védte a becsületére bízott várat, akkor azonban szabad elvonulás feltétele mellett föladta. Új seregek folytonosan érkezvén az orosz részről és több irányban támadólag halad­ván előre, Macsin, Hirsova, majd a Feke­­tetenger melletti Kusztendzse várak elestek. Simla, Szilisztria hősileg dacolt, Várnát azonban aljas árulás az ellenség kezére ját­szotta. — Ez események folyama alatt Ázsiában Paskievics még nagyobb szeren­csével harcolt, a törökök ellen. Bevette Karsz városát, az Akhaltszik erősséget és Erzerumot. Ekkor a hadseregek kitelelés végett a dunai fejedelemségekbe vonultak vissza. A dunai fejedelemségekben kitelelt orosz hadsereg azonnal megkezdette a csa­tározást, mihelyt a tavaszi szél felszárította a göröngyöket. Még­pedig két oldalról újí­tották meg a harcot. Az egyik sereg Euró­pában, a másik pedig Ázsiában folytatta a faj­irtó ütközeteket. S az utóbbi helyen dúló hadsereg Paskievics vezetése alatt csak­hamar újból bevette Karsz városát, az Akhalt­szik erősséget és Erzerumot. Az európa­­ieregek is győzelmesen nyomultak előre, s több kissebb-nagyobb, de mindanyiszor bor­zasztó kegyetlenkedéssel megnyert csata után aug. 23-án bevonult a rettegett had­sereg Drinápolyba, s így nyitva állt az út előttük a török birodalom fővárosába , Konstantinápolyba. Elképzelhetjük, mily marcangoló pilla­natokat élt át az okos és lelkiismeretes II. Mahmud. A remény utolsó szála gyanánt kibontotta a próféta zászlóját, mely minden muzulmánt fegyverre szokott lelkesíteni, s a kétségbeesés hangján unszolta népeit a kitartó védelemre. Erőfeszítései azonban eredménytelenek maradtak. A nép fanatikus egykedvűséggel hallgatta a fejedelem jajve­székelését, s minden csapást Allah bünteté­séül tekintett a keresztül vitt újítások miatt. Szemére hányták a janicsárok eltörlését, s hangosan követelték a régi katonai és had­viselési rendszer visszaállítását. Őrültként dühöngött a szerencsétlen szultán, de sza­vait és kifakadásait figyelemre se méltatták, s végre is rá kelle szánnia magát, hogy az angol, osztrák, francia és porosz követek közbenjárása mellett békét kössön a vér­szemet kapott, gőgös orosz cárral. A béke Drinápolyban köttetvén meg, drinápolyi békekötés név alatt ismeretes a történelem­ben. Nagyon szomorú esemény volt ez a török népre nézve, s a folytonosan nagyob­bodni, terjeszkedni vágyó orosz birodalom­­ismét tekintélyes részekkel nagyobbodott. Orosz hatalom alá jutottak a dana-torkolati szigetek se meglen engedve az oroszoknak, va­lamint az európai hatalmasságoknak is, hogy a Dunán, a Dardanellákon és a Bosporuson szabadon hajózhatnak. Görögország sorsa is szóba jött, s erre nézve elismerte a szultán­ ­t , r­­o­m­­á­n­c. A nap leszólt, szép este volt. Az út szélén kis­lány dalolt. Bús volt a dal, s oly bús a hang Mint gyászoló kis estharang Elhaló zenéje. „Minden hazug, a sír igaz“ A dal végén e bús vigasz Hangzott felém, s az ég felé Az Istenhez a dal vivé, Sóhajom vezette. „És érted ezt az éneket? A sír igaz, mondod s neked Hazug még nem volt semmi sem. Még lepke vagy szép gyermekem, Minden virág tied?“ „Kis mamám a sírban, — mélyen Alszik, s minden áldott éjen Álmomban ő meglátogat És én ezért virágokat Ápolok a sírján. „Neki vivém az ibolyát A jó szagú kis rezedát; Az árvácskát nem rég tevém A földbe ott s ma már szerény Virág mosolyg felém. „Úgy sírt szegény, és úgy nyögött — Oly sárga volt s úgy köhögött! — „Ölelj meg“ szólt „kis gyermekem, Engem már úgy is senki sem Szeret, óh­­er velem!“ „Kerülték őt az emberek, — S falunkban majd minden gyerek Tudta, hogy Zsófi rosz leány, Arcát festi mert halovány, — És Zsófi volt anyám.“ „Ne mond tovább kis gyermekem Minden hazug, — én érezem! A boldogság é s a szerelem? Fájó hazugság, — semmi sem! .Tér velem a sírhoz.“­ ­Gozsdu­­Elek. (Egy bukás története. — Beszélj. — írta: N­ÉZSER EMIL. Szervusz barátom! Hogyan? még csak most bontakozol ki Morfeus karjai közül? — Ily sza­vakkal lépett be Kálmán legbensőbb barátja szobájába. Hó! Gyula! mi a menydörgős menykő csapott malmodba, hogy megállt a kereke? befagyott a vize? vagy sokat öntöttél a garadra s megromlott a belső szerkezete? Ugyan, hogy beszélhetsz már ilyen bolondo­kat? mintha nem tudnád?.. . tört ki bosszúsan Gyula. Mit? . . hogy a törökök agyon verték a musz­kát Plevnánál? hogy Sándor bácsit mindennapos hideg leli? vagy hogy a mi dicső osztrák-magyar kormányunk. . . . Hadd el, hadd el barátom. . . vágott közbe Gyula, valóban rólatd nem tételeztem fel, hogy te is gúnyt fogsz űzni szerencsétlenségemből. Kedves Gyulám! légy szíves kimagyarázni­­ magadat, mert biz Isten egy szót sem értek az gészből; viszonzá Kálmán, — alig bírván fékezni magát, hogy a leghevesebb kacagásba ne törjön ki barátjának siránkozó arca felett. Ugyan az Isten áldjon meg ne légy oly színlelő! Én? Mintha nem tudnád? Mit? Valóban unalmas vagy ezzel az együgyűsé­get tettető arccal, — tört ki Gyula. De hidd el kedves Gyula barátom. . .. Igen, elhiszem, hogy te még jobban tudod, sőt talán többet tudsz mint én, tegnap estveli szerencsétlen esetemről, —­szakitá félbe heve­sen Gyula. Ahá! talán bizon a koppanos csárda’ esett oly nagyon a szívedre monda kacagva Kálmán. .. Bárkiről, csak rólad nem tételeztem volna fel, hogy ily sértő modorban nyilatkozzál ama bizo­nyos szerencsétlenségről, komolyan kérlek, hogy e tárgyat hagyd el, különben Isten veled, — szólt méltó indignatióval Gyula. Engedj meg Gyula, én nem értelek téged, nem értettelek azért, mert nekem eszemben sem volt, hogy te, mivel lábad a tegnap estveli bálban megsiklott, — agyon húsúld magadat, — szólt engesztelőig Kálmán. A nem nagy baj volna; — én elestem de, tudod szerencsétlenségemre Bellácskával táncol­tam, és ő is. . . Elesett. . . egészíté ki Kálmán. Ezért aztán annyira megharagudott, hogy bár a szonóra utánai

Next