Miskolc, 1878 (3. évfolyam, 5-96. szám)

1878-01-17 / 5. szám

való pénze elég, ha egy pár év után a híd be­szakad, majd csinálunk ujjat! A pecén átvezető hidak minden kritikán alul állanak, azokat mellőzzük , de vessünk egy tekintetet a forgó , úgynevezett vashídra. Hogy m­ért nevezik ezt vashídnak, nem tudom, de ez nem is fontos dolog, sokkal fontosabb az a kér­dés, hogy szükség volt-e erre a hidra? A hid a régi fa nyaggerendákkal is eltartott volna még egy ember életen át, s ha a városi hatóság már minden áron szépíteni akart, tétetett volna a régi hidra két lámpást, s egy oly — mellesleg legyen mondva — izetlen kerítést, s el lett volna érve ugyanaz a czél, mert azt a pár vassínt, a­melyeken a híd nyugszik, s melyektől valószí­nűleg a „vas“ melléknevet nyerte, úgy sem látja senki. E hidért haszontalanul kidobott pénzért lehetett volna már sokkal szükségesebb reformo­kat létesíteni. Ha pedig már átalakították a hidat, hát legalább gondoskodtak volnak a víz lefolyá­sáról. Ez nem történt meg, mert a híd járdája egész vízszintes, sőt ha jól láttak szemeim, közepe táján homorú is. A hóolvadáskor majd­ csónak­közlekedést létesítünk a mindszent s a főutca között. Ha fölvetjük a kérdést, hogy mindezen bal­hés­­zetnek mi az oka, arra azon egys­zerű feleletet adhatjuk, hogy a város mérnöke nem úgy díjaztatik, mint képesítéséhez arányítva­ díjaztatnia kellene. Egy mérnök épen annyi időt tölt a műegyete­men, mint az orvos és ügyvéd a tudomány­egye­temen, s ha aztán mint városi mérnök alkalmaz­­tatik, kap annyi fizetést, mint egy 6—8 gymna­­siumot végzett, tisztán mint másoló­gép működő, városi írnok. Ezen rész­díjazásnak két következ­ménye lehet: 1- szer vagy általában nem telepedik be itt oly mérnök, ki tanulmányai folytán tehetséget érez magában valamire valót létesíteni, mert fize­téséből állásához, s képzettsége folytáni igényei­hez képest élni nem képes. 2- szor vagy ha letelepedik oly mérnök, ki a hozzá kötött reményeknek teljes mértékben meg­felelni képes volna, az a létérti harca következ­tében kénytelen legjobb erejét nem a városi,­­ de magánérdekeknek szentelni. Mindkét eshető­ség természetesen a város érdekeit csorbítja. Ha tehát égbekiáltó viszonyainkon lendíteni akarunk, helyezzük mindenekelőtt a város mér­nökét anyagilag oly állásba, hogy ne kény­te­le­­níttessék mellékfoglalkozások után járni. Ha azután a szakképzettség a megfelelő díjazás által élesztett kedvvel s akarattal párosulni fog, csakis akkor remélhetünk gyökeres változásts javulást. Miskolc több műszaki bajáról majd máskor. Technikus.*) A miskolczi önkéntes tűzoltó egylet évi közgyű­­ lése 1878. jan. 13-án. Múlt vasárnap volt a tűzoltó egylet közgyű­lése, a városház kisteremében. A gyűlés a hely nagyságához mérten népesnek látszott, hanem valóban nem volt az. Maguk a működő tagok sem voltak jelen mindnyájan, sőt a­hogy egy tekintetre ki vehettük majd fele hiányzott a tény­leges létszámnak; volt aztán még jelen több pár­toló és alapító tag.­­ F­a­r­k­a­s K­á­r­o­l­y fő­polgármester mint elnök a gyűlést megnyitván, beszédében megemlékezett az egylet alakulásának első idejéről, az azóta lefolyt időről, s a folyto­nos gyarapodásról, mely az egyletet kisérte; to­vábbá azon állásról, mely az egyletet céljánál fogva, de különösen a társadalom felfogása foly­tán az elsővé teszi mindazon egyletek közt, melyek városunk kebelében léteznek. Hálásan emléke­zett meg azon ritka bizalomról is, mely őt ez egylet élére mindjárt alakulásakor emelte s azóta folytonosan meg is tartotta. Utánna s egyszer­smind felhívására Lengyel Lajos jegyző ol­vasta fel a felügyelő bizottság jelentését, mely főleg az egylet anyagi állását tárgyazta. Neveze­tesebb adatai voltak, hogy az egyletnek a múlt évben bevétele volt 5595 frt 72 kr s kiadása 5079 frt 80 kr. Pénztári maradvány: alapítók hátralékában 155 frt , pártolókéban 64 frt és készpénzben 296 frt 92 kr, összesen 515 frt és 92 kr. A vagyon szaporodott 450 frt­ al. A tag­­dijjak közül az év végével csak 60 frt maradt kinn, s annak is egy jelentékeny része minden órán bevárható. Ez adatok kétségtelenül legékesszólóbban beszélnek az egylet kitűnő viszonyairól, melyből érdekeltség és odaadás a tagok részéről, erély és mindenre kiterjedő figyelem a vezetők részéről­ tűnnek ki. Főleg pedig Horváth László pénz­tárnoki buzgóságáról, szívósságáról tesznek tanú­­bizonyságot, a­ki bizony nem sok békét hagyha­tott a tagdíj­hátralékosoknak. Mely (kétségtelenül) jeles érdeméért a jelentés indítványa szerint a a felelősségtőli felmentés, elismerés és köszönet egyhangúlag adattak meg neki. Soltész Nagy Kálmán parancsnoki jelen­tése hasonlóan szép adatokat tartalmazott. Az egyletnek 1877. év elején — e jelentés szerint — volt 582 pártoló s 56 alapító tagja. A pártoló tagok köztü is­e megtisztelő, — de vélemények szerint bizonyosan terhes — állásról lemondtak 25-en, helyükbe léptek 23-an. A működő tagok legkissebb száma volt 104, legnagyobb 122. Ma vannak 118-an. Ezek szerint úgy a pártoló, mint a működő tagok, ez évben is szaporodtak. Volt 32 tűzszolgálat, melyeken a tagok kötelességérze­tüknek a pontos megjelenés, — többek részéről önfeláldozó buzgalom által is szép kifejezését adták. Az egylet halottjai voltak ez évben, a volt tiszteletbeli főparancsnok Martin Károly, kiről a jelentést tevő főparancsnok meleg szavakban emlékezett meg, — továbbá Gönczi István és Markó Dezső. Köztülök a Martin Károly em­lékére 100 frt,­­ a Markó Dezső emlékére 20 frt alapítványa is van az egyletnek, melyek tő­késítés végett el vannak helyezve. A főparancsnok jelentése után, Horváth László pénztárnok terjeszte elő a jövő év költ­ségvetését, mely minden változtatás nélkül elfo­gadtatott. Valamint elfogadtatott azon indítvány is, hogy a fizetett tűzoltók felügyelőjének fizetése 300 írtra emeltessék. A költség előirányzat a jövő évre 4162 frt. Ezután elnök Farkas Károly hívja fel a köz­gyűlés figyelmét, az alapszabályok azon pontjá­ra, mely a tisztviselőket évenként újra választatni rendeli. Mire egyhangú felkiáltással a régiek mindnyájan meghagyattak. A felügyelő bizott­ságba pedig az elhalt Klir József helyébe R­á­c­z Á­d­á­m választatott meg. Bobicsek Manónak, a parancsnokság által, mulasztásai miatt kizárt működő tagnak, a közgyűléshez beadott fellebbezése, élénk vitár­a adott alkalmat, a nevezett tag visszavételét, vagy a parancsnokság ítéletének megerősítését illetőleg. A fellebezés nagyon hencegő hangon volt írva, s benne a parancsnokság vádolva, mind­azonáltal a vitának vége az lett, hogy a köz­gyűlés a parancsnokság eljárását teljesen kifogás­talannak nyilvánította s fellebezét csupán csak kegyelemből vette vissza. Hasonlóan hosszas eszmecsere fejlődött volna ki a Szűcs Gyula és Popovics István mű­ködő tagok írásban beadottt indítványa felett is, ha a közelgő dél a vitatkozókat gyors végezésre nem inti. Így azonban hamar tisztába jöttek a a kérdés megoldásának módozatai felett. (Meg­jegyzendő, hogy csakis ez volt a lapis offensio­­nis, mert a főkérdés felett annak szükségességét illetőleg, úgy látszott mindenki egy véleményen volt.) Az indítvány abból állott, hogy az egylet gondoskodjék már valahára, egy alkalmas tűz­­őrhely felállításáról, melyre nézve ők (t. i. indít­ványozók) a költséget társadalmi úton vélik be­­szerezhetőnek, s miután a tűzőrhely elvi szüksé­gessége felett a közgyűlés határozott, a kivitel s minden egyébb mellék­kérdések megvitatása végett 9 tagú bizottságot kérnek (Sz. Gy. és P. I.) kineveztetni. A vége csakugyan az lett, hogy a lehetőség határait szem előtt tartva a most kinevezett bizottság­­— a főparancsnok mint vezető, pénztárnok, és épitész. Kun József, Dr. Ixel Soma, Rácz Ádám, Szűcs Gyula, Popovics István, Sisovics Zsigmond — vitassa meg a dol­got s jelentését adja be. Végre jegyzőkönyv hitelesitőkül Szombaty József, Rácz Á­dám és­ Kun József kineveztetvén A dalár-estély. A miskolci daláregylet f. hó 12-kén tartá az évben első dalár-estélyét. Ha következ­tetést akarnánk róla vonni az év többi dalár­­estélyeire, mint a­hogy szoktak következtetni a hét első napjáról a többi napokra, úgy e tekin­tetben nem igen kecsegtető kilátással állunk szemben. A dalár-egylet ez estélye ugyanis nem egészen az volt a­mi szokott lenni.­­ Már maguk a dalárok, mintha valami megbénító nyomás ha­talma alatt állottak volna, csak úgy robotból morzsolgatták le azt az öt énekből álló programmot. Csak oly szabatosan és kitűnő előadással ugyan mint bármikor, hanem igazi kedv és lelkesedés nélkül. Dalában meg volt minden mit hangje­gyekben ki lehet fejezni, csak az nem mit elő­írni nem lehet: a melegség, kedv, és lelkesült­­ség. Nem akarjuk e jelenséget bizonyos körül­mény­nyel összeköttetésbe hozni, pedig talán igazunk lehetne, hanem inkább hajlandók vagyunk azt annak a termet elfogó füstnek tulajdonítani, mely a csengő hangot zavarosan rezgővé, a kedély csillogó fényét homályossá tette. Maga a közönség is közönyösebb, hide­gebb volt mint máskor. — ‘Tapsa oly semmit mondó, lanyha, mintha divatból kellett volna megtapsolnia egy szépen zenélő órát, magában pedig azt gondolja, hogy : hiszen az nem szokás. Hol is maradtak azok a minden érdeket feled­tető esték, az egymást agyon tipró néptömeg, az a dalok után felcsattanó égzengés, melynek neve: tomboló lelkesedés? Meghalt-e, vagy csak el­aludt? Annyi tény, hogy az este első felén nem volt jelen. Ha lehet kis dolgokból nagyokra kö­vetkeztetést vonni, úgy e tény sajátságos világot vet, a társadalom fogalmára, a kor ízlésére. Mis­kolcon ezek azok azon páratlanul álló mulatságok, hol az eszményi szép, a szellemi, a hasznossal és szivet lelket eltöltő kedélyességgel karöltve járnak. Hol dús tápláléka van a magas röptű lé­leknek, és egyszerű szívnek, a­hol fesztelenség és családiasság az egymáshoz simuló szeretet lánczait oly szerény kezekkel kovácsolják. És mégis az emberek ledobják magokról a megszo­kott, jól ismert öltöny meleg nyalábait, s a helyett az idegennel, a szokatlannal páncélozzák fel magokat mélyben, megfagynak. Örök átok! Szép közönség volt ugyan jelen, úgy annyi­ra, hogy a táncosok nézetét téve mágunkévá több nem is kellett volna, s köztük érdekes nő­vendégek, kiket régen és annál nagyobb sajná­lattal nélkülözött minden egyes estély, hanem viszonyítva a tavalyi halárestélyekhez mégis gyér népségű, s azok a kik ott voltak megemlékezve, erre helyesebben hozzászokottan e körülményhez, nem találták magukat a nagy kényelemben. Sokat bizonyosan ez t. i. a kényelem hiánya tartott vissza, másokat ismét a bálok felé irányuló figye­lem, végre talán legjobban a szög fejére ütünk, ha azt mondjuk, hogy sokat meg az ott ural­ni szokott s egy földalatti barlang-kávéház atmos­­phaeráját felülmúló füst-levegő. Nem is lehet magunkat tartóztatnunk, hogy ki ne mondjuk, mikép nagy kiskorúságára mu­tat közönségünknek, hogy minden kérelem és intés dacára sem tudja magát megtartóztatni az ily helyen való dohányzástól. Netovább, csak legalább a Programm elénekléséig. Hiszen már magában a nők jelenlétének is elég tilalomnak kellene lenni a dohányzás ellen, annyival inkább egy ily estély­nek, melynek kivitelét gátolja, eredményét meg­semmisítheti a dohányzás. Szép volna ugyan, hogy ha a nők kedvéért egészen kitartaná az élét a férfi publicum, hanem ha nem teszi azt ily nagy mérvben tegye meg kicsinyben, a melyre elkerülhetlenül szükség van. Ha férfiak művészetet és bájt tisztelnek meg, erejüknek adják tanúbizonyságát. Az estély első részén tehát így is úgy is köd borongott. Hanem aztán csak neki hevültek az ott levő táncosok s nem sokára a legkifogás­­talanabb jókedv zajától csengett a terem öble. *) Szívesen vesszük ígéretét, és szakértői ész­revételeinek mindenkor örömmé r­adunk tért lapunkban a gyűlés feloszlott. Azonban mint észrevettük a működők még ott maradtak egy izgalmas válasz­tás megejtésére.

Next