Miskolc, 1878 (3. évfolyam, 5-96. szám)
1878-02-14 / 13. szám
és fázó szerencsétlenekre, kiknek minden nyomorban eltörött tapjok a kínnak egy százada, kiknek nem segélybe, de irgalomra van már inkább szükségeik, s különösen gondoljanak arra, hogy, bis dat, qui cho dat. Kérelem Miskolc és vidéke lelkes hölgyeihez. A tiszáninneni helv. hitv. egyházkerületi fő-leánynevelde a jelen iskolai évvel 19 éves pályafutását végzi be. 1859. év óta mily tényezője volt a nevelés ügyének, megítélhetik azok, kik több éven át ennek növendékei valának; megítélhetik a szülők, kikre bizonyára jótétemény is vala ez intézet. E 19 év alatt minden év jelentékeny számát mutatja fel az idegen ajkú növendékeknek is, kik Miskolcra a magyar nyelv elsajátítása végett jöttek s az intézet szellemével egymásután több évig táplálkoztak. Érdekesnek tartom itt megemlíteni, hogy az 1360 növendék között, kik 1859. óta jelen iskolai évig az intézet beirási könyvében vannak, 1210 felföldi növendék nyert oktatást itt, tehát az említett összes számnak egy hatodrésze. Minden 20 növendék után, egy ingyenes vétetik fel és igy az 1360 növendék után már csak átlag véve is 68 növendék részesült ingyen oktatásban, azonban a beírási könyv még a számnál többet is felmutat. Ez intézet dacára, hogy a legújabb ideig a a legnagyobb hiányokat pótolta, semmiféle adományában nem részesült sem az államnak, sem megyénknek vagy városunknak, mint ahogy segélyt nyernek ilynemű intézmények más helyeken. Fentartotta magát a protestáns élet szelleméből kifolyólag, fillérekből és áldozatkészségekből. A jótékonyság, melyet gyakorolt és gyakorol, nem ébresztett viszhangot s míg minden nemes ,cél megtalálja a maga jótékonycélú bálját, vagy hangversenyét, e már húsz éves intézmény nem bírta azt megtalálni. Örömmel ragadom meg az alkalmat jelen iskolai évben is s az általam az intézet javára évenként rendezett jótékonycélú mulatságot most is szándékozom megtartani folyó év március hó első napjaiban, most kivételkép hangverseny nélkül, hanem sorsjátékkal összekötve. Ehez természetesen nyereménytárgyak kellenek, melyeknek egy részét az intézet növendékei szívesen készítik és adják, de talán többre lenne szükségünk. E tekintetben teljes tisztelettel, szíves kérelemmel fordulunk Miskolc városa és vidéke lelkes hanem kissé magasabb szempontból szeretik ismerni a nép elmetermékeit. Biographiájuk az ilyen dalosoknak nincsen. Él, munkálkodik, énekel mint a madár, aztán halála után nem emlékszik reá — saját kis körén kívül senki. A prózai élet sorában küzdve, ha néha magát meg nem tagadható szelleme elszakítja is az anyagi gondok földrehúzó kötelékeit, s szabad folyást engedni kéntelen a keblét feszítő érzelemnek, a magát kielégített érzelem, medrébe tér újra a jövő gondjaival elfoglalt értelem előtt. „A nép ajkán levő dalok háromfélék — mondja Gyulai — tisztán népi eredetűek, a népszellem közvetlen szüleményei, melyekre az irodalomnak nem volt befolyása, továbbá félnépi eredetűek, melyek a nép között élő, ismeretlen, félműveit költőktől származnak, melyeket a nép elfogad, részben, vagy egészben átalakít, de melyeken sok esetben megérzik az irodalmi befolyás, végre ismertt költők dalai, melyek az irodalomból szállottak át a nép ajkára, s nem minden változtatás nélkül terjedtek el.“ A Berecz Gyuri dalai a középső kathegóriába tartoznak. Ezeken megismerhetni már bizonyos befolyását az irodalomnak, nyelvezetében is van a nép egyszerű naiv kifejezéseitől elütő, magasabb érzék, költőink dalaival rokon hang, mely elárulja, hogy szerzőjük bizonyos fokán áll a műveit ízlésnek. Igaz, hogy nem ígérhetünk e daloknak hosszú életet, az is igaz, hogy nem válhatnak az irodalom tulajdonaivá, mert erre nézve korunknak sok kívánni valója van, azonban az irántok táplált érdeklődés minden esetre megtenni gyüneihez, leányaihoz, kik már talán ez intézetnek s úgy is növendékei valának, legyenek kegyesek célunk elérésében támogatni s bármily csekély tárgyat e sorsjáték nyereménytárgyául méltóztassanak beküldeni. A jótékonyság nem szorul hangzatos dicséretre, annak magában van a legnagyobb jutalma, az rejtve hordozza fényét, mint a gyémánt. Legyen szabad e néhány sort kérelmemhez csatolni, melyeket Tompa egy jótékony szellemű nőhöz intézett: Jidsz gyógyítván, tenszívad enyhült jutalmát a tettben felé: Követted azt, mint a delejtüt, Ha fordult a szükség felé. Áldozni, e mondást nem értéd, • Pedig áldoztál eleget; Nézvén kezed jótéteményét: Hogy az máskép nem is lehet. Odaadtad a gyöngyöt, gyémántot, Az ezüstöt, az aranyat. . .* A ki látott , tisztelt, imádott, S te ékesböl és gazdagabb. Végül megjegyzem, hogy a nyerervénytárgyakat, a nagyérdemű közönség kényelmét illetőleg, részint dr. Csáthy Szabó Istvánné, részint Mahr Károlyné úrnőkhöz, részben pedig hozzám küldeni kegyeskedjenek. Kiváló tisztelettel maradok Miskolcon, 1878. február hó 12-én. footh Ágál, a tiszáninneni helv. hitv. egyházkerületi fő-leánynevelde igazgatója. Egy pár szó a „Borsod Miskolci Kölcsönös Kiházasitó-Egylet“ ügyében. MISKOLC, 1878. február 3. Egy évvel ezelőtt valamennyi lap elitélte a vingai papot, mert a temetkezési szertartás szokásos és törvényes határidejét nem tartotta meg, pedig csak egy hulláról volt szó. Van nekünk is egyélőhallottunk, de arról sem a pap, sem az orvos nem akar tudomást venni, sínlik, tengődik napról napra, izmai fogynak, könnyei már kiapadtak s sóhaja oly halk, hogy a könyörület vigaszt nyújtó balzsama már csak a bűnbánó Magdolna gyógyszere fecsérlésének tartatik. Volt ennek a szegény elaléltnak több ikernővére is, nem csak itt helyben, hanem mindenütt széles e hazában s valamennyi fölött kiesebb nagyobb pompával elmondattak a szokásos requiemek, de elhangzott az átok is, és a porba hullott kijátszás sajtolta könnyek egyesültek már rég a légkör homogén párájával s a gyászoló felek sajgó sebeit behegesztette a mindent orvosló idő, mi pedig, kiknek száma légió, kínos bizonytalanság és emésztőgyötrelmek martalékaivá lettünk. Visszatetszést fog szülni, hogy a magas diplomatia sima hangján s gyöngéd figyelmével nem tárom fel a rákfene okozta sérveket, hanem székesfejérvári bicskával rontok neki a mindinkább terjedő sebnek; de engedelmet kérek 6 évi hosszú várakozás után meggyőződtem a felől, hogy a palliativ szerek csak növelnék a bajt s a tetszhalott vajúdó tengéletét indokolatlan álbölcselettel még évekig tengetnék, még csak oly csontvázzá nem válnék, melynek praeparátuma csak a híresek múzeumokba látható. Mi nem vagyunk a bonctani termeknek annyira tisztelői, hogy csupán a tanulni vágyó orvosnövendékek kedvéért ezen tortúrának alávessük magunkat, mert hiszen a kedves szenvedő, minden izmocskája oly hálózatos szövetekből áll, hogy az nemcsak a hármas testű mesés Gerion testének terjedségével bír, hanem egyes végtagjaival Paelastina székvárosába is benyúlik, azért az időnkint megújuló halálhörgések a közelben, a mi idegeinket annyival inkább lázas lüktetésbe hozzák. Meguntuk már a sok kuruzsolók számát, akik között vajmi kevés találkozott, akiket őszinte részvét s emberbaráti szeretet vezényelt volna az elcsigázott beteghez; azok nagyobb része, amint a polémiából kivettem a „Cupido rapendis“ az átkos önzés színlelt barátjává lön, a már addig ig megtépászott végrendelkező halálos ágyánál. Úgy látszik, hogy e szerencsétlen fajzat baljóslatú csillagzat alatt jött ez árnyék világra, keresztszülői, papja, egyszerű mezfedtesemberek valának s innét oly hosszú s végvonaglása is; lám testvérei már mind a csendes álmot alusszák a feledékenység hangjai alatt, mert hiszen születésüknél jelen volt pap, kántor, tanító, orvos, gyógyszerész, fiscális, azért volt oly könnyű kimúlásuk, anélkül, hogy a halotti kém megtapogatta volna érveléseket, minden halottas jelentés nélkül takarhattak el szépecskén, persze szép stóla mellett. Sokaknak viszhangzik még fülében ama dörgő ciceróiszózat, melyel a honboldogító párt támadta meg egyik legjelesebb publicistánkat. Ha valahol itt volna helye a recapitulatiónak — az igaz, egy kis módosítással — mert joggal mondhatjuk: .Quousque tandem abuteremini parmölcseit azok számára, kik a népköltészet mélyebb vizsgálására figyelmöket fordítani nem sajnálják. Nem szorulnak e dalok az én dicséretemre sem, mert bizonyára felebb állanak a népköltészet hangját affectáló irodalmi termékeknél, így a bennök nyilatkozó valódi népies vonásokat megismernünk csak nyereség lehet. — A nép kifejezéseit csak az teheti magáévá, aki közötte él. — Természetes naivitását, melyet művészet nem befolyásolt, tanulmány által csak megközelíteni, de leírni teljesen nem lehet. Ebből következik, hogy — mint Gyulai mondja — „miután semmi másra nem figyel, mint arra, hogy kibeszélje, kiénekelje magát, ha ritkán csinos , néha együgyű, olykor épen azért, mert nem keresi, a legjellemzőbb vonásokat találja meg. Legegyszerűbb eszközzel ösztönszerűleg a legművésziebb hatást idéz elő.“ Ez a hatás a Berecz Gyuri költeményein többé-kevésbé feltalálható. Nem tulajdonítok nekik fölös érdemeket, azonban az igazságnak tartozom kimondani, hogy e dalok nemcsak figyelmet, hanem dicséretet is érdemelnek. Könnyű menetűek, érthetők, egymásból folyók, s kellő logikával kivittek. Azt természetesen nem kívánhatjuk, hogy bennök a költészet patakja kellő reflexión keresztül szűrve, megtisztultan csergedezzék, mert áll szerzőjükre nézve is az, amit Gray Tamás magáról mond, hogy: „bölcsőjénél nem állt a komoly tudomány.“ Szerzőjük földművelő, ki bár kérges tenyerekkel szerzi be mindennapi kenyerét, mégis már ismeri a lélek magasabb életét, s érzi szükségét a fensőbb törekvésnek; aki a mi könyvet, vagy szépirodalmi lapot jó ismerőseitől kap, azt igyekszik — úgyszólva — megemészteni, s megtartván belőlök a hatályosabb, tetszősebb szólásformákat, azokat költeményeiben átadja a nép használatának. Igaz, hogy nincs költeményeiben az a láng, az az emésztő tűz, ami lángelmék tulajdona, nincs más oldalról ama vágyódó, rajongó népköltészet megragadó szava sem, ahogy egyet idézzek: Figela levele lehűtött a tengerbe.... Ugyan édes rózsám jutok-e eszedbe! kezdetű dalban van meg, hanem néhol életvidor, majd csendes epedő, de mindig egészséges érzelemből folyó dalok ezek, melyek az alföldi népdalosnak mindig dicséretet szereznek. Elfogulva e művek iránt nem lehetek, hiszen szerzőjüket csak dalai után ismerem, nem is akarom őt ez ismertetés által a boldog ismeretlenség csendjéből a nyilvánosság sikamlós terére hozva, mosoly tárgyául kitenni, hogy dalait mégis elég értékeseknek látom arra nézve, hogy velek kissé bővebben foglalkozzam, az egyedül annak kifolyása, hogy szerzőjükben tehetséget ismerek fel, kinél a népdalok összegyűjtésével foglalkozó íróink részéről jöhető bármily csekély biztatás is oly szellemi tőke lehetne, mely igen rövid idő alatt gazdagon megteremné kamatait. Szerzőjük egyszerűségében nem követel semmit, szerencséjének tartja, ha más eltanulja tőle nótáját, s még azt sem bánja, ha valaki sajátjául mutatja be a közönségnek az ő termékeit (amint volt példa reá). Az érdem azonban tulajdonosára legtöbb esetben visszaszáll, szálljon vissza most is, mert dalaival alkalmat szolgáltatott nekem arra, hogy azokat megismételhessem. ■ —