Miskolc, 1880 (5. évfolyam, 1-105. szám)

1880-01-01 / 1. szám

intézetek a bankoktól keríthetnek ugyan kölcsönt, de mire az a kezek közé jut, te­lepítés, posta­díj stb. stb. fizetése miatt any­­nyira megdrágul, hogy az intézeti kiadások fedezését leszámítva, a részvényeseknek aligha jut valami. Eddig és még ma is, a csekély va­gyonú, de becsületes ember, ha megszorul­, valamelyik pénzintézethez fordult, s 50—100 frt kölcsönnel segített magán, s adósságát 4—5 év alatt letörlesztette. — Az ilyen hasztalan kopogtat a bankoknál, azok nem ismerik; egyesektől alig kaphat; mert a kik adnának, azoknak nincs miből; a kik adhat­nának, azok biztosítékot követelnek. — Szó­val a becsületre hitelt nem találnak, zálo­got nem adhatnak, — és e miatt csekély vagyonkárokat kell eladniok úgy, a hogy a szorult embertől venni szoktak, — vagy a titkos uzsorásokhoz kell folyamodniok, a kik száz eset közül egyszer veszítenek rajta, mert óvakodni fog őket feljelenteni az, a­ki még máskor is reájuk szorulhat. Gondoskodni kellene tehát először ar­ról, hogy a megszorult szegény, de becsüle­tes ember, honnan vehessen tisztességes ka­j­matrajkölcsönt, s azután intézkedni arról hogy, a­ki könnyelmű és pazarló, azelőtt az út és mód elzárassék vagyona elpocsé­­kolására.­­ Mi a törvényjavaslatból azt látjuk, hogy az a korcsmázók és pazarlók megvédését célozza, de a vidéki pénzinté­zete­t intézett támadással a takarékos és le becsületes emberek elől zárja el arra, hogy magukon segítsenek s az ő körmei közé ne jussanak.­­­­­­oszszabítva azok határideje, a­­harminc­ezer holdnyi földbirtok meg tudják mutatni, hogy tönkre­gzdag embernek is lehet, de meg- é s­­ütve azoké, a­kik becsületes mun­kával igyekeznek megélni még a mai nehéz körülmények közt is. A törvényjavaslat egyoldalú is. — Bün­teti azt, a­ki uzsorára ad, de nem bünteti sőt jutalmazza azt, a­ki uzsorára vesz. — Pedig sokszor a kölcsönvevő a bűnre csá­bító- ígér, mert úgy sem szándékozik fizetni; nem fizet, mert tudja, hogy a beperelés és kölcsön visszafizetése elől megóvja őt a tör­vény azon szigora, mely a kölcsön adót sújt­ja, a kölcsön­vevőt kíméli. És milyen kölcsönvevők kedvéért ké­szül ez a törvény ? — Olyanokéért bizo­nyosan nem, a kiknek eszök is van hitelök is. — Mert a kinek esze és hitele van, az nem vesz húsz vagy ötven százlok­ra akkor, mikor tízre is kaphat. — A kinek pedig esze van, de hitele nincs, az mindig talál útat, hogy mást behúzzon; valamint azokat, a kiknek hitelök van, de eszök nincs, min­dig be fogják húzni azok, a kik a becsületet másod vagy harmadrendű dolognak tartják. — Csalók mindig lesznek, míg olyan akad, a­kit meg lehet csalni; arról tehát intéz­kedni kell, hogy a csalók érdemlett bünte­­téseket elvegyék; de anélkül, hogy néme­lyeket törvény által kényszerítsenek arra, hogy csalókká legyenek, ha élni akarnak. Peres János, a gőzke­r panaceáján, a Koff féle maláta kivona­ton, mely a tyúkszem sajgástól az ossificátió celeb­­riig, minden bajt gyökeresen meggyógyít. Hát ha e tűnt kor bálványát az aranyat­­ hajhászó alchymistákat beültethetnénk, az Orfice professor csalhatatlan számításon épült labora­tóriumába, mennyire elképednének e képtelen csontok, a gőzkori páragümősülés e nagy alakjá­nak, a huszad dilációja, hasonszenvi kása, ható­erejével egy alapon nyugvó tudományán. És mit mondana a szörny Báthory Erzsébet, ki Csejthe várában legyilkolt ártatlan leányok vérében für­dőtt, hogy szépségét el ne veszítse, ha Müller L. I. úrtól, postai utánvéttel egy tégely Poudre de Serailt kapna, mely nagy fedezetével az em­­berhüvelyt teljesen megóvja az idő aszalókemen­­céjének cserző hatásától? .... Rettenetes ez a gőzkor. Mélységes világ­ámítás lüktet at erein! Bizony, ha az ember még ma is rat­kői posztóban jár, alig tudja elképzelni, hogy ennek a gőz ördögmoróláján kerengő kornak, csak olyan oklevele van az istenképiségről, mint az enyészet múzeumába lerakott ősöknek. Pedig csak olyan, csakhogy a gőzkor bizonyos nevelt­­séget segélyző rendszabályokat, etiquette törvé­nyeket litografíroztat ez oklevélre: a szívre, miből a józan ész még kettőző páron sem tudja leolvasni, a lélek pedig kikorrektúrázni a becsú­szott sajtóhibákat! így az egész gőzkori bon­ton az ósdi magyarnak, olvashatatlan kefelenyomat/ Hogy én is a múlt árnya vagyok, monda­nom sem kell! Hm . . . hm. — Hányszor elmondom én ezt megcsonkított oldalcsontjaira kiegészítőjének, Rézinek. Hányszor ismétlem lányágba szakadt szerelmem élő nyugtát: Pistike, Györgyike, Fe­rike, Józefke előtt. De mit érek vele? A Ré­­zi leszamaraz, a libucák meg olyan orfintorí­­tást visznek végbe, mintha fokhagymás rosté­lyossal laktam volna jól. Aztán együttesen kika­cagnak s letromfolnak, é­ az öreg Rafael még most is a szélmalomban őröl. Pedig hát mind igaz az, a­mit én mondok, csak hogy kiment a divatból! No, itt van ez a Rézi, az én Rézim .... hát ennek is rányomta szívhártyájára a neveltség gőzsajtója a kor nyak­atekert paragrafusait. De bezzeg visz is ez annyi visszást véghez, hogy egy gyorsíró sem tudná utánjegyezni. Aztán, hogy lehet felvilágosítani. Értek is én ahoz vén salabakter, őskori lelet, egyiptomi mú­mia stb. létemre. Hm ... hm ... de más is volt az a ré­gi világ! Az én istenben boldogélt édes­anyám, még lúdzsíros pirítósát sem ette meg addig, míg az egész ház tükör tiszta nem volt ... de bizony a Rézi, nem törődik a reggeli renddel, mi ná­lunk ugyan még 11 órakor is megláthatná ki-ki, melyik libuca milyen paplannal takaródzik, ha történetesen a hálószobába vetődnék. Hát ki te­het róla, ha a gőz, a nappal derekáig kifeszíti az éj sátrának fekete ponyváját? Mikor aztán az én istenben boldogult­- édes­anyám, a szó értelmében megreggelizett, elő­vette a Teri, Erzsi, Juli gyereket, „hogy leg­szentebb munkakörét, melybe a gondviselés he­lyezte“*) teljesítse. Míg a sivalgó kicsinyt keb­lére ölelte, hogy drága anyatejjel elégítse ki, addig a nagyobbakkal megjárta az eget, az áhí­­tatos imádság szárnyán! És a Rézi, az én Rézim? Óh, az ő gyermekei nem tudják, hogy az anya az első tápban, az izmok rostjain az idegek érző szálain száll át, a gyermeki szív gyökerei közé.“ A házit „a szív, melegség, szeretet, nem kötöt­ték le az otthonhoz,“ sem tegnap, sem ma. A segélyzett neveltség, a nagy tó vágy — korunk e katlan tüzei — addig forralták a józan ész tiszta vizét nála is, míg gőzzé nem lett, míg összetartóságát­ e­l nem vesztette. Ő kereste a zajt, a fényt, míg „gyermekei az eszközből tőkét teremtő lelketlen nők alszott emlőiből szívták a könnyelműség, a kóré­parányait. Hogy Rézi, az én Rézim, aranyos libucáim összekulcsolt kezeit látta volna, egyenesen kétségbe vonom. De mikor látta volna? Románokkal­­fekszenek, románokkal kelnek. Aztán még ezek az én leányaim is te­rmészetimádók, mert *) Hogy az én Rafael bátyám orzázsal ne vé­dőitalét, ki kell jelentenem, hogy jelen monológja, T. P. úr kitűnő cikkje, a „Házinő,“ behatása alatt szü­letett s az idéző­jelek közé zárt nyomaté­kos kifeje­zéseket ugyan ezen dolgozatból idézgette­ P. A magyar sajtó ünnepére. Nemzeti irodalmunknak méltó örömünnepe van ma; magyar nyelvű hírlapirodalmunk létezé­sének százados évfordulóját ünnepli. És jogosan. Száz éve ma, hogy Pozsonyban, egy még ma is túlnyomóan német ajkú határszéli város­ban, a tisztes emlékű és hazafias tüzű Ráth Má­tyás szerkesztése alatt megindult a „Magyar Hírmondó,“ az első magyar nyelvű hírlap 318 előfizetővel. És míg egy félszázaddal is utóbb 1830-ban csak 10 volt a magyar folyóiratok ösz­­szes száma, az 1879-edik év kezdetén már 324-re rúgott politikai, szépirodalmi, tudományos, vidéki és szaklapjaink összege. Tehát a félénken ültetett csemete hatalmas törzsű élőfává izmo­sodott, a szerény csermely méltóságos folyóvá duzzadott. Valódi hazafias öröm fogja el szívün­ket e lélekemelő gyarapodás szemléletére. Száz éve még, ha valaki a jós messze tekintetével hírlapirodalmunk ily gyarapodásáról merészelt vol­na szólani, legerősebb hitű apáink is egy beteges agy lázas káprázatának tekintették volna eme próféciát. És nem is ok nélkül. Mert nemzeti nyelvünk és irodalmunk egy századelőtti életének képe valóban megrendítő. A külföld tudósai több kárörömmel, raiát rész­véttel hirdették, hogy édes nemzeti nyelvünk el­enyészte kikerülhetetlen és a magyar faj nyelvét elvesztve, a szomszéd néptömegekbe felolvadva, mint a tengerbe szakadt folyó, elenyészik a nyu­­gati nemzetek árjában. És a külföld tudósainak eme rettentése nem egy hazafinál is elfogadásra ta­lált. Ne ítéljük el őket, a XVIII-ik század orszá­gos közélet jelenségei feljogosíthatták arra. A török és szabadságharcok lezajlása után a megtört nemzet meghajlik sorsának, lemondani látszik nemzeti függetlensége, nemzeti léte leg­főbb biztosítékairól. A törvényhozás és közigaz­gatás, az iskolák és tudomány nyelve latin lesz inkább, mint valaha. A magyar nyelvű tudomány és költészet csaknem egészen elnémul; nyelvünk erőtelenné és darabossá, színtelenné és kevertté lesz; ellenben a magyar tudós büszkeségének tartotta, ha latin irályát a Ciceróéhoz hasonlították, a költő Virgilius és Horatius koszorúja után törekedett. Az önálló gondolkodást elcsenerésztette az isko­lák lélekölő módszere, a szabad eszmék terje­dését elérte a sajtóvizsgálat. Mária Terézia hálá­ból is a hit és lovagias nemzet iránt, de uralko­dói célzatai által is indíttatva, Bécsbe vonja a főurakat. Egymásután nevezi ki magukat és ne­jeiket udvari tisztségekre, emeli ki címekkel és kitüntetésekkel. És a büszke magyar nemes egyik a másik után cseréli föl mogorva várait Bécs csillogó palotáival, a hazai gazdálkodás és vadá­szat férfias edző örömeit a császári udvar finom mulatságaival. E csábokhoz házassági összekötte­tések járulnak. A délceg magyar ifjú gazdag, fényes, de idegen arát nyer, a magyar ifjú höl­gyet ugyan ily férj fűzi oldalához. Az ily házas­ság Bécshez köté a férjet, a családi szentélybe, az utódok nevelésébe belopta az idegen elkorcso­­sító elemet. E főurak levetették a nemzeti öl­tönyt, levetkőzték az ősi szokást, elfelejtették, utódaik meg sem tanulták — a hazai nyelvet. A főurak páldája nyomán bent a hazában is, — elősegítette a városok idegen ajkú polgá­ri osztálya, a betelepülő idegenek által, — a kö­­zéprendü nemesség soraiban is mind szélesebb gyűrűzetekben terjed ez a német nyelv szeretete. Főleg az asszonyi nem hódol az idegen nyel­vűségnek annyira, hogy végre közhelyen vagy társaságban a magyar szó szégyennek tartatott. „A jövevény idegen nyelven kapkodnak, — pa­naszolja az egykorú Dévai András — nemcsak unalmas lett a magyar szó, hanem, ha tudják is, szégyenük használni.“ Valóban oly nagy volt az önfeledtek száma, hogy a nemzettömeg, — a kevés lelkesek leszá­mításával, — egy nagy élettelen tetszhalotthoz hasonlított. Hála nemzetünk istenének, a tetszha­lott életre támadt! A magyar nemes testőrsereg tagjai Bécsben, épen az elnemzetietlenítő irány­­­zat székhelyén, élükön az örökérdemű Bessenye­ivel, megfújják az életre hívó harsonát, a fásult szív feldobog, beint a hazában is a buzgók kis­ded csoportja munkára kel; a nemzeti nyelv és irodalom új életre keltve, nyelvében a nemzet is meg volt mentve. Kétségtelen, hogy e magasztos munka nem egy ember, nem is egy irodalmi csoport, vagy irány műve, de az is irodalomtörténeti tény, hogy „az elaludt vérű magyar szívek felserken­­tésére“ egyik leghathatósab­b tényező az idősza­ki sajtó, a hírlapirodalom volt. Köznapi kiszólás hogy a sajtó nagy hatalom. Valóban mi nálunk is, — noha csaknem folyvást, és legtöbbször a sajtóvizsgálat legdurvább bilincseit hordozá. —

Next