Miskolc, 1880 (5. évfolyam, 1-105. szám)
1880-01-01 / 1. szám
intézetek a bankoktól keríthetnek ugyan kölcsönt, de mire az a kezek közé jut, telepítés, postadíj stb. stb. fizetése miatt anynyira megdrágul, hogy az intézeti kiadások fedezését leszámítva, a részvényeseknek aligha jut valami. Eddig és még ma is, a csekély vagyonú, de becsületes ember, ha megszorul, valamelyik pénzintézethez fordult, s 50—100 frt kölcsönnel segített magán, s adósságát 4—5 év alatt letörlesztette. — Az ilyen hasztalan kopogtat a bankoknál, azok nem ismerik; egyesektől alig kaphat; mert a kik adnának, azoknak nincs miből; a kik adhatnának, azok biztosítékot követelnek. — Szóval a becsületre hitelt nem találnak, zálogot nem adhatnak, — és e miatt csekély vagyonkárokat kell eladniok úgy, a hogy a szorult embertől venni szoktak, — vagy a titkos uzsorásokhoz kell folyamodniok, a kik száz eset közül egyszer veszítenek rajta, mert óvakodni fog őket feljelenteni az, aki még máskor is reájuk szorulhat. Gondoskodni kellene tehát először arról, hogy a megszorult szegény, de becsületes ember, honnan vehessen tisztességes kajmatrajkölcsönt, s azután intézkedni arról hogy, aki könnyelmű és pazarló, azelőtt az út és mód elzárassék vagyona elpocsékolására. Mi a törvényjavaslatból azt látjuk, hogy az a korcsmázók és pazarlók megvédését célozza, de a vidéki pénzintézetet intézett támadással a takarékos és le becsületes emberek elől zárja el arra, hogy magukon segítsenek s az ő körmei közé ne jussanak.oszszabítva azok határideje, aharmincezer holdnyi földbirtok meg tudják mutatni, hogy tönkregzdag embernek is lehet, de meg- é sütve azoké, akik becsületes munkával igyekeznek megélni még a mai nehéz körülmények közt is. A törvényjavaslat egyoldalú is. — Bünteti azt, aki uzsorára ad, de nem bünteti sőt jutalmazza azt, aki uzsorára vesz. — Pedig sokszor a kölcsönvevő a bűnre csábító- ígér, mert úgy sem szándékozik fizetni; nem fizet, mert tudja, hogy a beperelés és kölcsön visszafizetése elől megóvja őt a törvény azon szigora, mely a kölcsön adót sújtja, a kölcsönvevőt kíméli. És milyen kölcsönvevők kedvéért készül ez a törvény ? — Olyanokéért bizonyosan nem, a kiknek eszök is van hitelök is. — Mert a kinek esze és hitele van, az nem vesz húsz vagy ötven százlokra akkor, mikor tízre is kaphat. — A kinek pedig esze van, de hitele nincs, az mindig talál útat, hogy mást behúzzon; valamint azokat, a kiknek hitelök van, de eszök nincs, mindig be fogják húzni azok, a kik a becsületet másod vagy harmadrendű dolognak tartják. — Csalók mindig lesznek, míg olyan akad, akit meg lehet csalni; arról tehát intézkedni kell, hogy a csalók érdemlett büntetéseket elvegyék; de anélkül, hogy némelyeket törvény által kényszerítsenek arra, hogy csalókká legyenek, ha élni akarnak. Peres János, a gőzker panaceáján, a Koff féle maláta kivonaton, mely a tyúkszem sajgástól az ossificátió celebriig, minden bajt gyökeresen meggyógyít. Hát ha e tűnt kor bálványát az aranyat hajhászó alchymistákat beültethetnénk, az Orfice professor csalhatatlan számításon épült laboratóriumába, mennyire elképednének e képtelen csontok, a gőzkori páragümősülés e nagy alakjának, a huszad dilációja, hasonszenvi kása, hatóerejével egy alapon nyugvó tudományán. És mit mondana a szörny Báthory Erzsébet, ki Csejthe várában legyilkolt ártatlan leányok vérében fürdőtt, hogy szépségét el ne veszítse, ha Müller L. I. úrtól, postai utánvéttel egy tégely Poudre de Serailt kapna, mely nagy fedezetével az emberhüvelyt teljesen megóvja az idő aszalókemencéjének cserző hatásától? .... Rettenetes ez a gőzkor. Mélységes világámítás lüktet at erein! Bizony, ha az ember még ma is ratkői posztóban jár, alig tudja elképzelni, hogy ennek a gőz ördögmoróláján kerengő kornak, csak olyan oklevele van az istenképiségről, mint az enyészet múzeumába lerakott ősöknek. Pedig csak olyan, csakhogy a gőzkor bizonyos neveltséget segélyző rendszabályokat, etiquette törvényeket litografíroztat ez oklevélre: a szívre, miből a józan ész még kettőző páron sem tudja leolvasni, a lélek pedig kikorrektúrázni a becsúszott sajtóhibákat! így az egész gőzkori bonton az ósdi magyarnak, olvashatatlan kefelenyomat/ Hogy én is a múlt árnya vagyok, mondanom sem kell! Hm . . . hm. — Hányszor elmondom én ezt megcsonkított oldalcsontjaira kiegészítőjének, Rézinek. Hányszor ismétlem lányágba szakadt szerelmem élő nyugtát: Pistike, Györgyike, Ferike, Józefke előtt. De mit érek vele? A Rézi leszamaraz, a libucák meg olyan orfintorítást visznek végbe, mintha fokhagymás rostélyossal laktam volna jól. Aztán együttesen kikacagnak s letromfolnak, é az öreg Rafael még most is a szélmalomban őröl. Pedig hát mind igaz az, amit én mondok, csak hogy kiment a divatból! No, itt van ez a Rézi, az én Rézim .... hát ennek is rányomta szívhártyájára a neveltség gőzsajtója a kor nyakatekert paragrafusait. De bezzeg visz is ez annyi visszást véghez, hogy egy gyorsíró sem tudná utánjegyezni. Aztán, hogy lehet felvilágosítani. Értek is én ahoz vén salabakter, őskori lelet, egyiptomi múmia stb. létemre. Hm ... hm ... de más is volt az a régi világ! Az én istenben boldogélt édesanyám, még lúdzsíros pirítósát sem ette meg addig, míg az egész ház tükör tiszta nem volt ... de bizony a Rézi, nem törődik a reggeli renddel, mi nálunk ugyan még 11 órakor is megláthatná ki-ki, melyik libuca milyen paplannal takaródzik, ha történetesen a hálószobába vetődnék. Hát ki tehet róla, ha a gőz, a nappal derekáig kifeszíti az éj sátrának fekete ponyváját? Mikor aztán az én istenben boldogult- édesanyám, a szó értelmében megreggelizett, elővette a Teri, Erzsi, Juli gyereket, „hogy legszentebb munkakörét, melybe a gondviselés helyezte“*) teljesítse. Míg a sivalgó kicsinyt keblére ölelte, hogy drága anyatejjel elégítse ki, addig a nagyobbakkal megjárta az eget, az áhítatos imádság szárnyán! És a Rézi, az én Rézim? Óh, az ő gyermekei nem tudják, hogy az anya az első tápban, az izmok rostjain az idegek érző szálain száll át, a gyermeki szív gyökerei közé.“ A házit „a szív, melegség, szeretet, nem kötötték le az otthonhoz,“ sem tegnap, sem ma. A segélyzett neveltség, a nagy tó vágy — korunk e katlan tüzei — addig forralták a józan ész tiszta vizét nála is, míg gőzzé nem lett, míg összetartóságát el nem vesztette. Ő kereste a zajt, a fényt, míg „gyermekei az eszközből tőkét teremtő lelketlen nők alszott emlőiből szívták a könnyelműség, a kóréparányait. Hogy Rézi, az én Rézim, aranyos libucáim összekulcsolt kezeit látta volna, egyenesen kétségbe vonom. De mikor látta volna? Románokkalfekszenek, románokkal kelnek. Aztán még ezek az én leányaim is természetimádók, mert *) Hogy az én Rafael bátyám orzázsal ne védőitalét, ki kell jelentenem, hogy jelen monológja, T. P. úr kitűnő cikkje, a „Házinő,“ behatása alatt született s az idézőjelek közé zárt nyomatékos kifejezéseket ugyan ezen dolgozatból idézgette P. A magyar sajtó ünnepére. Nemzeti irodalmunknak méltó örömünnepe van ma; magyar nyelvű hírlapirodalmunk létezésének százados évfordulóját ünnepli. És jogosan. Száz éve ma, hogy Pozsonyban, egy még ma is túlnyomóan német ajkú határszéli városban, a tisztes emlékű és hazafias tüzű Ráth Mátyás szerkesztése alatt megindult a „Magyar Hírmondó,“ az első magyar nyelvű hírlap 318 előfizetővel. És míg egy félszázaddal is utóbb 1830-ban csak 10 volt a magyar folyóiratok öszszes száma, az 1879-edik év kezdetén már 324-re rúgott politikai, szépirodalmi, tudományos, vidéki és szaklapjaink összege. Tehát a félénken ültetett csemete hatalmas törzsű élőfává izmosodott, a szerény csermely méltóságos folyóvá duzzadott. Valódi hazafias öröm fogja el szívünket e lélekemelő gyarapodás szemléletére. Száz éve még, ha valaki a jós messze tekintetével hírlapirodalmunk ily gyarapodásáról merészelt volna szólani, legerősebb hitű apáink is egy beteges agy lázas káprázatának tekintették volna eme próféciát. És nem is ok nélkül. Mert nemzeti nyelvünk és irodalmunk egy századelőtti életének képe valóban megrendítő. A külföld tudósai több kárörömmel, raiát részvéttel hirdették, hogy édes nemzeti nyelvünk elenyészte kikerülhetetlen és a magyar faj nyelvét elvesztve, a szomszéd néptömegekbe felolvadva, mint a tengerbe szakadt folyó, elenyészik a nyugati nemzetek árjában. És a külföld tudósainak eme rettentése nem egy hazafinál is elfogadásra talált. Ne ítéljük el őket, a XVIII-ik század országos közélet jelenségei feljogosíthatták arra. A török és szabadságharcok lezajlása után a megtört nemzet meghajlik sorsának, lemondani látszik nemzeti függetlensége, nemzeti léte legfőbb biztosítékairól. A törvényhozás és közigazgatás, az iskolák és tudomány nyelve latin lesz inkább, mint valaha. A magyar nyelvű tudomány és költészet csaknem egészen elnémul; nyelvünk erőtelenné és darabossá, színtelenné és kevertté lesz; ellenben a magyar tudós büszkeségének tartotta, ha latin irályát a Ciceróéhoz hasonlították, a költő Virgilius és Horatius koszorúja után törekedett. Az önálló gondolkodást elcsenerésztette az iskolák lélekölő módszere, a szabad eszmék terjedését elérte a sajtóvizsgálat. Mária Terézia hálából is a hit és lovagias nemzet iránt, de uralkodói célzatai által is indíttatva, Bécsbe vonja a főurakat. Egymásután nevezi ki magukat és nejeiket udvari tisztségekre, emeli ki címekkel és kitüntetésekkel. És a büszke magyar nemes egyik a másik után cseréli föl mogorva várait Bécs csillogó palotáival, a hazai gazdálkodás és vadászat férfias edző örömeit a császári udvar finom mulatságaival. E csábokhoz házassági összeköttetések járulnak. A délceg magyar ifjú gazdag, fényes, de idegen arát nyer, a magyar ifjú hölgyet ugyan ily férj fűzi oldalához. Az ily házasság Bécshez köté a férjet, a családi szentélybe, az utódok nevelésébe belopta az idegen elkorcsosító elemet. E főurak levetették a nemzeti öltönyt, levetkőzték az ősi szokást, elfelejtették, utódaik meg sem tanulták — a hazai nyelvet. A főurak páldája nyomán bent a hazában is, — elősegítette a városok idegen ajkú polgári osztálya, a betelepülő idegenek által, — a középrendü nemesség soraiban is mind szélesebb gyűrűzetekben terjed ez a német nyelv szeretete. Főleg az asszonyi nem hódol az idegen nyelvűségnek annyira, hogy végre közhelyen vagy társaságban a magyar szó szégyennek tartatott. „A jövevény idegen nyelven kapkodnak, — panaszolja az egykorú Dévai András — nemcsak unalmas lett a magyar szó, hanem, ha tudják is, szégyenük használni.“ Valóban oly nagy volt az önfeledtek száma, hogy a nemzettömeg, — a kevés lelkesek leszámításával, — egy nagy élettelen tetszhalotthoz hasonlított. Hála nemzetünk istenének, a tetszhalott életre támadt! A magyar nemes testőrsereg tagjai Bécsben, épen az elnemzetietlenítő irányzat székhelyén, élükön az örökérdemű Bessenyeivel, megfújják az életre hívó harsonát, a fásult szív feldobog, beint a hazában is a buzgók kisded csoportja munkára kel; a nemzeti nyelv és irodalom új életre keltve, nyelvében a nemzet is meg volt mentve. Kétségtelen, hogy e magasztos munka nem egy ember, nem is egy irodalmi csoport, vagy irány műve, de az is irodalomtörténeti tény, hogy „az elaludt vérű magyar szívek felserkentésére“ egyik leghathatósabb tényező az időszaki sajtó, a hírlapirodalom volt. Köznapi kiszólás hogy a sajtó nagy hatalom. Valóban mi nálunk is, — noha csaknem folyvást, és legtöbbször a sajtóvizsgálat legdurvább bilincseit hordozá. —