Miskolc, 1880 (5. évfolyam, 1-105. szám)
1880-11-21 / 94. szám
Miskolc. Ötödik évi folyam. szám. Vasárnap, november 21-én. 1880. immer HELYI ÉRDEKEKET KÉPVISELŐ, IPAR, KERESKEDELMI ÉS ISMERETTERJESZTŐ KÖZLÖNY. Előfizetési díj: Negyedévre.......................................1 frt 50 kr. Félévre . . . . . . . . . ír . — „ Egész évre...................................... . 6 „ — „ Megjelen minden csötörtökön és vasárnapon. Szerkesztőségi iroda: Urak-utcája 1122-ik szám. Kiadói iroda : Széchenyi-utca 745. sz. Müessz-féle ház. Hirdetési díj: Négy hasábos petit sor 5 kr. Többszöri hirdetésnél olcsóbb. Bélyeg díj 30 kr. — Egyes szám ára 7 kr Éves Iüeetés TO frt. A borostyánkő. (Folytatás.) A mit a munkás író, vagy átdolgozó, a múlt század végén, a természet, tudományok fejletlen volta miatt megmondani nem tudott; azt az újabbkori vizsgálódások, különösen a földtani kutatások, egybevetések, következtetések, napfényre hozták, s ma már minden kétséget kizárólag tudjuk, hogy a borostyánkő egy ősvilági fenyő kemény gyantája. A tudomány ez állítását a következő észleletekre és érvekre építi: A borostyánkőben olykor hangyák, skorpiók, falevelek, fenyőtoboz-részek sat. találtatnak, hogy ez állatok, illetve növényrészek a gyanta belsejébe juthattak, azoknak szükségképen csepfolyósaknak, vagy legalább hígállapotúaknak kellett lenniök, különben a kőkeménységű mézga átvájására képtelen állatok, annyival inkább az önmozgással, ösztönnel nem bíró növényrészek zömében helyet nem foglalhatnának. A borostyánkő a harmadképződésű hegyek, — a földisme molasse csoportja — barnaszén-rétegében ép törzsek, levelek s gyümölcsökkel lép föl. E rétegben a gyantanemek sokszor egész érhálózatot képeznek, mi kétségkívül azt igazolja, hogy ott, hol e gyantatelérek elhúzódnak, a földfelülete vagy kérge alakulási korszakában kiválólag a fenyőcsalád volt képviselve, melynek úgyszólván minden faja bizonyos gyantát fejleszt magában. Egy Göppert nevű tudós nagy menynyiségű borostyánkőben talált növényalkatrészt vizsgált meg, s azt észlelte, hogy a Keleti tenger partvidékein a harmadképződésű hegyek korszakában ugyanazon növényzet élt, mely ma a Földközi tenger legdélibb környékén otthonos. Ez a felfedezés nagyon megkönnyíti a borostyánkő anyaga meghatározását; csakhogy első tekintetre valószínűtlennek látszik, hogy a keleti tenger hőmérséke (5—7 R°) ugyanazon virányt éltethette, mely ma a Földközi tenger melegségi fokozata alatt (20 — 22 R°) leli fel tenyészképességét. Hogy Göppert, s a kutatása eredményét elfogadott tudósok nézetét megismerjük, rá kell mutatnom a földisme némely tételére, hogy így közvetve világosabbá tegyem tárgyunk anyagi és alakulási előállását. A természettudósok azt állítják, hogy a föld egyes, belső fáradalmak, a tűz és víz találkozása folytán kifejlett gőz feszereje, a tűzhányók kitörése, földtömegek lesiklása, kidomborodása által nyerte mai alakját. E kéreg, mely így hovatovább nagyobbodott, minden torongás után kifelé nőtt a föld központjában levő tűzanyagtól. Nagyon természetes, hogy még közelebb volt a földfelülete az izzó tömeghez, forróbb volt a felső talaj, mint mikor már a külső lerakódásokban távozott tőle. Amenynyiben pedig a föld gömbölyű, a központon lévő izzó tömeg, a tűz, az egész földfelületére egyenlően sugározta ki belső melegét, miért is a növényzet életfeltételi kelléke nem volt annyira helyhez kötött mint ma, midőn a légmérsékleti viszony mintegy határt von az egyes növényfajok vagy családok tenyészképességének. Másoldalról, — ugyanazon elmélet alapján, — a viz hőmérséke is magasabb volt mint most, miből önként következik, hogy forróbbnak kellett lennie a légkörnek, illékony gőzöknek és páráknak. A föld és víz e belölről kifelé hömpölygő melege mellett a nap nem gyakorolt a hőmérsék alakulására oly lényeges befolyást, mint korunkban; miért is egyenletesebb, mondhatnék általános volt a hő mindaddig, míg a földkérgének gyarapodási arányában fokonként növekedő napmeleg, a légmérsékl öveket meg nem vonatta a tudománynyal. Ez elmélet szerint azonos, illetve csak észrevétlenülhajló lévén a növényélet egyik tenyészkelléke, a légköri viszony, könnyen megérthetjük, hogy a talaj ugyanazonossága mellett ugyanazon jellegű vagy legalább jellegét nagyobb földrajzi területen megtartó vált a virány is ; megérthetjük, hogy miként tenyészhetett a keleti tenger partján a fenyő a bujávala boróka a cyprussal, holott ma az előbbiek a hideg, az utóbbiak a forró földöv Timi DALOK. — P. Tetétlen bot. 4 — I. Leszáll az éj, bús ködnek árnya Borúi a rónaságra le, Az őszi szél tépi a lombot S őrjöngő táncot lejt vele. Sötét van, egy csillag se fénylik, Felhők borítják az eget. Olyan a táj — mint szívem, melyből Minden fény eltűnt, — elveszett. II. Elhagyott rideg szobámban Üldögélek egyedül; S lelkem szálló gondolatja A múltakba elrepül. Rád gondolok most is, — hozzád Visz a hű emlékezet, S te, — ki tudja, más ölében Rég feledtél engemet. III. Oh pedig de sokszor mondtad: — Csak egyedül tiéd vagyok; Szerelmem ki soha nem hül . . . Hallották fönt a csillagok. Hallotta a suttogó lomb, Melynek árnya fölénk borúit S szivem, mely hű csókjaidtól, Ölelésedtől lángra gyűlt. Elvervadt, lehullt a lomb már, És halványabb az a csillag; Egygyik sem szól, — nem vádolnak S szivem is, mert szeret, — hallgat! IV. Szeret most is, most is — mindig És talán fog is örökké, Pedig tudja, amaz órák Vissza soh sem térnek többé. Fájó édes méla búval Átölelve tartja képed, És úgy mint a legszebb álmot Őrzi meg drága emléked. ■ V. Oh! csak egyszer láthatnám még Méla fényű kék szemedet; Oh! csak egyszer hajtanád rám Göndörfürtös szép fejedet; Csak egyszer csókolhatnám még Édes ajkad ittas kéjbe, — Veszne bár lelkem utána A kárhozat éjjelébe. VAY SÁNDOR: Egy ócska könyv felett. . . , (Szenicz 1877.) Magányos perceimben elmerengek Gyakran egy ócska emlékkönyv felett. S oly jól esik bubánatos szivemnek, Ha benne emlékimre nézhetek. . . . Lapozgatok. . . . minden lapon virág van; Egy egy szép kis leány ajándéka; Egy rózsa im,’ letörve bimbajában: «Gyermekkori szerelmem záloga............ Itten babér. . . imitt meg gyöngyvirágok, — Forró csók közt adá egy hütelen — Szegfű. . . viola. . . s mindig újat látok Emlékeimből minden levelem És most egy elfonnyadt virághoz értem; Hogy «nefelejcsvirág« csak én tudom. . . Hát ez kitől van, e legdrágább kincsem ? . . .Csak én tudom: ott leltem egy síron... Ez elfonnyadt virág felett merengek A legtovább. . .. s úgy megkönyül szivem, Ha emlékére megholt kedvesemnek Kedvem szerint magam kikönnyezem. GALLOVICS ISTVÁN.