Miskolc, 1881 (6. évfolyam, 1-104. szám)
1881-10-09 / 81. szám
Miskolcz, Vasárnap, október 9. 605 .81. 1881. Hatodik évfolyam MISKOLCZ HELYI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI S ISMERETTERJESZTŐ KÖZLÖNY Előfizetési díj: Negyedévre.......................................1 frt 50 kr. Félévre ............................................3, 2 , Egész évre............................................6 „ — , Megjelelt minden csütörtökön és vasárnapHirdetési díj: Négyhasábos petit sor 5 kr. Többszöri hirdetésnél olcsóbb. Bélyegdij 30 kr. — Évi hirdetés 70 frt Egyes szám ára 7 kr. SZERKESZTŐSÉG : Alsó-Papszer-utcza 22. sz., hová a szellemi érdekű közlemények czimzendők Kiadóhivatal: Széchenyi-utca 55. sz. Meössz-féle ház A becsületsértés észjogi szempontjából s annak modern megtorlása a párbaj által. (Észjogi tanulmány.) Munkánkba rendszeresség végett három csoportozatot karolunk fel. Az elsőben csekély erőnkhöz mérve, fejtegetni fogjuk a „becsület“ fogalmát, hogy így az olvasó lehetőleg tisztába jöhessen azzal, mit oly sok ezeren mint apai, anyai örökséget, mint egyedüli kincset hangoztatnak, s mit oly kevesen hallgatnak el, kik több joggal opponálhatnának. A második szakaszban szólani fogunk a becsület elleni merényletről, illetve a becsület megsértéséről. Végre a harmadik szakaszban fejtegetésünk tárgyát képezendi a sértett becsület megtorló eszköze : a párbaj. Az ember mint első lény, a teremtős remekei között két részből áll: testből lélekből. Az előbbi az alárendelt, hogy úgy mondjam a szolga, az utóbbi a parancsoló, az úr. Az előbbi cselekszi öntudatlanul azt, mit az utóbbi eléje szab. A lélek gondolkozik, kijelöli az utat, melyen a testnek haladnia kell. A léleké a magasabb rendeltetés, ez a szerkezet, mely az órát mozgásba hozza ez a gőz, mely a mozdonyt útnak indítja, ez a víz, mely a malom kerekeit forogni készteti — ez a magasabb erő ellentétben a phisicai erővel. Ez az indító mozgató elem, ez teremt, alkot, ennélfogva joggal nevezhetjük ezt emberi észnek is. Mindezeket előre bocsátani, habár tárgyunkkal talán nem is függnek szorosan össze, azért tartottam szükségesnek, mert becsületre s becsültetésre csak az embernek, mint eszes érzéki lénynek lehet igénye. De ideje, hogy áttérjünk értekezésünk első részére, vagyis a becsület fogalmának meghatározására. Mi a becsület ? A becsület nem más, mint az emberi méltóságból eredt azon igény, melynél fogva az ember másoktól követelheti, hogy őt mint ' tisztekében tartsák, s emberi !■ itú.Aj.rt... * eredt fogainak megsértésétől óvakodjanak. Emberi méltósággal minden ember születése pillanatától bír. Már azon megkülömböztetés, hogy ő mint ember a többi teremtmények urává van rendelve, méltóságot tételez fel. Szegény, gazdag egyaránt magával hozza e szikrát, s szegény, gazdag egyaránt fejlesztheti, tökélyesbítheti, hogy így az annak megfelelő tiszteletelismerés iránti igény is növekedjék, avagy a természetszerű színvonalon állapodjék meg. Mint fentebb említettem a becsület s becsültetés iránti igény tágabb értelemben véve — nem kiváltsága egyeseknek, ez az emberiség közös joga. Azon pillanatban, melyben a csecsemőnek lét adatott, lét adatott az őt megillető méltóságnak is, aztán, hogy ő egy emberi élet lefolyása alatt mily irányban használja fel e vele született elemet, Ha az illető egyén neveltetésétől, gondolkozásmódjától tétetik függővé. Neveljük a gyermeket úgy, hogy a jóság, erkölcsiség énjévé váljon, hivatásának, kötelességének érzete folyton szeme előtt lebegjen, úgy gondolkozás módja is, a szép, a nemes felé fog irányulni s hajlamai ha lennének is a roszra, a helye nevelés, a jó példa által észrevétlenül nak cskájukban elfojtatni. A léleknek mivelése, az észnek fejlesztése magával hozza az emberi méltóság tökélyesűlését. Minnél műveltebb az ember, minél fejlettebb az ész, több oldaluak az ismeretek, annál nagyobb horderőt tulajdonít méltóságának, annál nagyobbévvel ragaszkodik becsületéhez, s annál nagyobb mérvben tartja tiszteletben a másét. Hol fordulnak elő leggyakrabban az emberi méltóságot levetkeztető cselekvé TÁRCSA Hol lesz sírom? — Heine után.*Ó hol . . . merre lész’ a sír, mely Engemet majd béfogad — — Hamvas Bükk körűl e vagy tán' Lybán czédrusa alatt? Idegen kéz idegen föld Pusztaságán ás-é el. — A vagy a morajló tenger Hullám-kedlén nyugszom el?? Egyre megy, hisz itt is, ott is Fenn azúr-kék ég ragyog, Es felettem síri mécsként . . . Lengnek majd a csillagok!!! 1878. aug. 4. _______ Pesti „Mivel töltötted a nyarat?" Egy levél fekszik előttem, melyet egy jó czimborám irt. Többek közt a levél egy passusa azt a kérdést veti föl, amit tavasz óta nem látott ismerőseink közül, száz közül kilencvenkilenéz okvetlenül megkérdez ősz elején, t. i. „Mivel töltötted a nyarat?. Utálok minden unalmas kifejezést és kérdést s annál jobban bosszantott barátom levelében most ez a kérdés, mert őt eddig nem tartottam unalmas embernek. „Mivel töltötted a nyarat“? kárhozatba vivő kérdés. Hát a vastag, elhízott Pimmutzer bankár nem-e ugyanezt kérdi ősz elején, ha összejő a corsón a többi pénzóriással, vagy a nyafogó Mirri kontese Florine bárónétól Kugler ezy szász dájának tükör ablakai megött. Nem-e ezzel a kérdéssel ostromolják egymást a szülői hajlék terített asztalai mellől ismét a fővárosba fölkerült egyetemi polgár urak, sőt a gymnasium reményteljes sarjadékai is? Hát épen az én barátomnak is ezt kell tőlem kérdezni? Nos, és mit is feleljek én rá neki? Azt, hogy voltam néhány fashionable és néhány nem fashionable fürdőben, hogy meglátogattam egy pár régen látott barátomat, akik elszórva laknak nagy Magyarország kalászt termő vagy sziklás vidékein, azt, hogy folytatom azt a rendszertelen kóborló életet, mely szinte második természetemmé vált s talán még azt is, hogy a fentebb elősorolt helyeken hol nagyon — hol kevésbé óvtam magamat. Vagy elmondjak neki egy álmot — egy régen elmúlt, elhervadt virágról, az én életem legszebb nyaráról. . . Arról a nyárról, mely elejtvén közönyét, számomra nem nyitott többé virágot s felsóhajtsak Schillerrel: nur einmal blüht des jebens mai ... de hát már Schillerből idézni [era chic s a magyar nóta, a mi mindig chic marad, mig azt az aranyos Blaháné eper ajkai fogják Csacsogtatni, azt mondja: Ami elmúlt, vissza nem jő. . Türelmetlenül dobi amiéire barátom levelét a elhatároztam, hogy azt a benne foglalt bizonyos kérdést hallatlanná fogom tenni. Nincs valami elszomorítóbb, mint az, ha czéltalanul, minden öröm, remény és vész nélkül tovasiklott napok mikénti eltöltéséről kérnek tőlünk számot, úgy vagyunk azzal, mint a pazar, ha tőle azt kérdi valaki, mire költötte , elfecsérelt pénzét? Nem szeretünk rá felelni. Én is így vagyok az idei nyárral. Elmúlt. Ennyi mindössze, mit róla mondhatok. Egy futó csilláma a boldogságnak nem aranyozta meg egyformán üres napjait, egyetlen viruló rózsája sem volt, a mely számomra termett volna. Ma végig mentem az elhagyott, hervadni kezdő park utain s ahol a jávorfák összeborulnak, elembe hullott az első sárgult levél! Mennyi remény kelt életre szivembe, mikor ez a levél a kopár galyán kifakadt, mennyi boldogságot, örömet reméltem a tavasztól , mennyire nem várta be a sors ezeket a reményeket, mégis úgy fájt látni, mikor nesztelenül, bágyadtan lábaim elé esett. úgy vagyunk a nyárral, mint az ifjúsággal, a legörömtelenebb is hagy némi nyomot az életben s vénségünkre megszépülve látjuk azt, a múlt sajátságos, mindent kibékítő, mindent csillámmal bevonó prismáján, míg az ősz a legboldogabb, legderültebb kedélyre is fájó, zord benyomást gyakorol. Mit érezzen még a meghasonlott, minden reményét vesztett szív a természet haldoklását látva? Önkénytelenül eszébe kell jutnia, hogy minden, ami elmúlik, volt egyszer! A hervadó virágok, a hulló lombok eszébe jut