Miskolc, 1881 (6. évfolyam, 1-104. szám)

1881-10-09 / 81. szám

Miskolcz, Vasárnap, október 9. 605 .81. 1881. Hatodik évfolyam MISKOLCZ HELYI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI S ISMERETTERJESZTŐ KÖZLÖNY Előfizetési díj: Negyedévre.......................................1 frt 50 kr. Félévre ............................................3, 2 , Egész évre............................................6 „ — , Megjelelt minden csütörtökön és vasárnap­Hirdetési díj: Négyhasábos petit sor 5 kr. Többszöri hirdetésnél olcsóbb. Bélyegdij 30 kr. — Évi hirdetés 70 frt Egyes szám ára 7 kr. SZERKESZTŐSÉG : Alsó-Papszer-utcza 22. sz., hová a szellemi érdekű közlemények czimzendők Kiadó­hivatal: Széchenyi-utca 55. sz. Meössz-féle ház A becsületsértés észjogi szempontjából s annak modern megtorlása a párbaj által. (Észjogi tanulmány.) Munkánkba rendszeresség végett há­rom csoportozatot karolunk fel. Az elsőben csekély erőnkhöz mérve, fejtegetni fogjuk a „becsület“ fogalmát, hogy így az olvasó lehetőleg tisztába jö­hessen azzal, mit oly sok ezeren mint apai, anyai örökséget, mint egyedüli kincset han­goztatnak, s mit oly kevesen hallgatnak el, kik több joggal opponálhatnának. A második szakaszban szólani fogunk a becsület elleni merényletről, illetve a becsület megsértéséről. Végre a harmadik szakaszban fejte­getésünk tárgyát képezendi a sértett be­csület megtorló eszköze : a párbaj. Az ember mint első lény, a teremtős remekei között két részből áll: testből lélekből. Az előbbi az alárendelt, hogy úgy mondjam a szolga, az utóbbi a parancsoló, az úr. Az előbbi cselekszi öntudatlanul azt, mit az utóbbi eléje szab. A lélek gondolkozik, kijelöli az utat, melyen a testnek haladnia kell. A léleké a magasabb rendeltetés, ez a szerkezet, mely az órát mozgásba hozza ez a gőz, mely a mozdonyt útnak indítja, ez a víz, mely a malom kerekeit forogni készteti — ez a magasabb erő ellentét­ben a phisicai erővel. Ez az indító mozgató elem, ez teremt, alkot, ennélfogva joggal nevezhetjük ezt emberi észnek is. Mindezeket előre bocsátani, habár tár­gyunkkal talán nem is függnek szorosan össze, azért tartottam szükségesnek, mert becsületre s becsültetésre csak az ember­nek, mint eszes érzéki lénynek lehet igénye. De ideje, hogy áttérjünk értekezé­sünk első részére, vagyis a becsület fogal­mának meghatározására. Mi a becsület ? A becsület nem más, mint az emberi méltóságból eredt azon igény, melynél fogva az ember másoktól követelheti, hogy őt mint ' tisztekében tartsák, s emberi !■ itú.Aj.rt... * eredt fogainak megsértésétől óvakodjanak. Emberi méltósággal minden ember születése pillanatától bír. Már azon megkülömböztetés, hogy ő mint ember a többi teremtmények urává van rendelve, méltóságot tételez fel. Szegény, gazdag egyaránt magával hozza e szikrát, s szegény, gazdag egyaránt fejlesztheti, tökélyesbítheti, hogy így az an­nak megfelelő tisztelet­elismerés iránti igény is növekedjék, avagy a természetszerű színvonalon állapodjék meg. Mint fentebb említettem a becsület s becsültetés iránti igény tágabb értelemben véve — nem kiváltsága egyeseknek, ez az emberiség közös joga. Azon pillanatban, melyben a csecse­mőnek lét adatott, lét adatott az őt meg­illető méltóságnak is, aztán, hogy ő egy emberi élet lefolyása alatt mily irányban használja fel e vele született elemet, Ha az illető egyén neveltetésétől, gondolkozás­módjától tétetik függővé. Neveljük a gyermeket úgy, hogy a jóság, erkölcsiség énjévé váljon, hivatá­sának, kötelességének érzete folyton szeme előtt lebegjen, úgy gondolkozás módja is, a szép, a nemes felé fog irányulni s haj­­lamai ha lennének is a roszra, a helye nevelés, a jó példa által észrevétlenül nak csk­ájukban elfojtatni. A léleknek mivelése, az észnek fej­lesztése magával hozza az emberi méltóság tökélyes­űlését. Minnél műveltebb az ember, minél fejlettebb az ész, több oldaluak az ismeretek, annál nagyobb horderőt tulaj­donít méltóságának, annál nagyob­bévvel ragaszkodik becsületéhez, s annál nagyobb mérvben tartja tiszteletben a másét. Hol fordulnak elő leggyakrabban az emberi méltóságot levetkeztető cselekvé­ T­ÁRCSA Hol lesz sírom? — Heine után.­­­*Ó hol . . . merre lész’ a sír, mely Engemet majd béfogad­­ — — Hamvas Bükk körűl e vagy tán' Lybán czédrusa alatt? Idegen kéz idegen föld Pusztaságán ás-é el. — A vagy a morajló tenger Hullám-kedlén nyugszom el?? Egyre megy, hisz itt is, ott is Fenn azúr-kék ég ragyog, Es felettem síri mécsként . . . Lengnek majd a csillagok!!! 1878. aug. 4. _______ Pesti „Mivel töltötted a nyarat?" Egy levél fekszik előttem, melyet egy jó czimborám irt. Többek közt a levél egy passusa azt a kérdést veti föl, a­mit tavasz óta nem lá­tott ismerőseink közül, száz közül kilencvenki­lenéz okvetlenül megkérdez ősz elején, t. i. „Mivel töltötted a nyarat?. Utálok minden unalmas ki­­fejezést és kérdést s annál jobban bosszantott barátom levelében most ez a kérdés, mert őt eddig nem tartottam unalmas embernek. „Mivel töltötted a nyarat“? kárhozatba vivő kérdés. Hát a vastag, elhízott Pimmutzer bankár nem-e ugyan­ezt kérdi ősz elején, ha össze­jő a corsón a többi pénzóriással, vagy a nyafogó Mirri konte­se Florine bárónétól Kugler ezy szász dájának tükör ablakai megött. Nem-e ezzel a kér­déssel ostromolják egymást a szülői hajlék terí­tett asztalai mellől ismét a fővárosba fölkerült egyetemi polgár urak, sőt a gymnasium remény­­teljes sarjadékai is? Hát épen az én barátomnak is ezt kell tőlem kérdezni? Nos, és mit is feleljek én rá neki? Azt, hogy voltam néhány fashionable és né­hány nem fashionable fürdőben, hogy meg­látogattam egy pár régen látott barátomat, akik elszórva laknak nagy Magyarország kalászt termő vagy sziklás vidékein, azt, hogy folytatom azt a rendszertelen kóborló életet, mely szinte második természetemmé vált s talán még azt is, hogy a fentebb elősorolt helyeken hol nagyon — hol kevésbé óvtam magamat. Vagy elmondjak neki egy álmot — egy ré­gen elmúlt, elhervadt virágról, az én életem leg­szebb nyaráról. . . Arról a nyárról, mely elejtvén közönyét, számomra nem nyitott többé virágot s f­elsóhajtsak Schillerrel: nur einmal blüht des jebens mai ... de hát már Schillerből idézni [era chic s a magyar nóta, a mi mindig chic marad, mig azt az aranyos Blaháné eper ajkai fogják Csacsogtatni, azt mondja: A­mi elmúlt, vissza nem jő. . Türelmetlenül dobi amiéire barátom levelét a elhatároztam, hogy azt a benne foglalt bizo­nyos kérdést hallatlanná fogom tenni. Nincs va­lami elszomorítóbb, mint az, ha czéltalanul, min­den öröm, remény és vész nélkül tovasiklott na­pok mikénti eltöltéséről kérnek tőlünk számot, úgy vagyunk azzal, mint a pazar, ha tőle azt kérdi valaki, mire költötte , elfecsérelt pénzét? Nem szeretünk rá felelni. Én is így vagyok az idei nyárral. Elmúlt. Ennyi mindössze, mit róla mondhatok. Egy futó csilláma a boldogságnak nem aranyozta meg egyformán üres napjait, egyetlen viruló rózsája sem volt, a mely szá­momra termett volna. Ma végig mentem az el­hagyott, hervadni kezdő park utain s a­hol a jávorfák összeborulnak, elembe hullott az első sárgult levél! Mennyi remény kelt életre szivembe, mikor ez a levél a kopár galyán kifakadt, mennyi bol­dogságot, örömet reméltem a tavasztól , mennyire nem várta be a sors ezeket a reményeket, mégis úgy fájt látni, mikor nesztelenül, bágyadtan lá­baim elé esett. úgy vagyunk a nyárral, mint az ifjúsággal, a legöröm­telenebb is hagy némi nyomot az élet­ben s vénségünkre megszépülve látjuk azt, a múlt sajátságos, mindent kibékítő, mindent csil­lámmal bevonó prismáján, míg az ősz a legbol­dogabb, legderültebb kedélyre is fájó, zord be­nyomást gyakorol. Mit érezzen még a megha­­sonlott, minden reményét vesztett szív a termé­szet haldoklását látva? Önkénytelenül eszébe kell jutnia, hogy minden, ami elmúlik, volt egyszer! A hervadó virágok, a hulló lombok eszébe jut­

Next