Miskolc, 1882 (7. évfolyam, 1-103. szám)
1882-05-28 / 43. szám
Miskolci, Csötörtök, május 28. 671-4B, 1882. HETEDIK ÉVFOLYAM MISKOLCZ HELYI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI S ISMERETTERJESZTŐ KÖZLÖNY Előfizetési díj: Negyedévre.......................................1 frt 50 kr. Félévre ............................................3. — „ Egész évre............................................6. — „ Megjelen minden csütörtökön és vasárnap-Hiidetass d.ij Négyhasábos petit sor 6 kr. Többszöri hirdetésnél olcsóbb. Egyes szám ára 7 kr. SZERKESZTŐSÉG : Alsó-Papszer-utcza 22. sz., hová a szellemi érdekű közlemények czimzondok Kiadóhivatal, Széchenyi-utca 55. sz. Meössz-féle ház| Előfizetést valamint hirdetéseket e lap részéről felvállal özv. Falkenstein Mórné: Szinház-útezánl Az ihlettség ünnepe. Pünköst vasárnap az elmélkedések nagy napja. Egy régi korra emlékeztet bennünket, egy, a sziveket, lelkeket uraló szent eszme megtestesülését tárja elénk. Mert testté vált az ige, és a való alakját öltvén magára az emberi szivekhez kérése az utat, hogy sugallatszerűleg tanítson, oktasson a lelkesedés, szeretet magasztos tanaiban. E nap jött el a szentlélek, 8 égő nyelvek alakjában szállá meg a mester tanítványait, hogy behintve őket az ihlettség himporával — a legfőbb jó s a legigazabb tanok csiraképes magvait hintse el. A magvak termékeny talajra találtak — a szent eszme maradandó kincse lett a keresztyén világnak. Bök évszázadok örömben, bánatban gazdag évek után az idő gyors röptű szárnya ismét előhozza a napot — s a dicsfény glóriáját vonja ama szent eszme köré — melynek ihlettség a neve. E ez a fényes sugár bejárja lelkeinket, — eltölt bennünket a múlt emlékeivel, — a buzgóság szavát hozza ajkainkra a régi kor dicsőültjei a keresztyén eszmevilág fennkölt harczosaival szemben, hogy legyenek szószólói ama igazi vallásos érből eredeti kegyelet s osztatlan tiszteletnek, melyet emlékük s magasztos tanaik élesztenek lelkeinkben. E fényes sugár, az ihletség ragyogó sugara kell, hogy uralja valónkat, — e nélkül élettelen tömegek vagyunk, — hisz ez bennünk a lélek — ama felsőbb lény, mely érez, lelkesül, szeret a végtelenségig , parancsol a testnek, a szenvedélyek rabjának. Ez a vallás, hazaszeretet, szabadság élő képe. Ez uralja Isten szolgáját, a harczok emberét, a világpolgárt Ez az égő szövetnek, mely gyújt — világit s mely nélkül a tévelygés sötét utain állunk leszögezve, mint élőhalottak. Ez az emberiségnek — évszázadokkal előbb— a szentlélektől nyert közös kincse. E közös kincs lép felszínre ma az emlékezések nagy ünnepén — s bevezet bennünket a hit világába, hol a megnyugvás, szeretet szindus virágai tenyésznek, — hol a hiú világi örömök helyett a legfelsőbb lény iránti tisztelet, hála tölti el benső énünket. Ez éleszti bennünk a közös édesanya, a szent haza iránt szeretetet, — ez adja kezeinkbe a fegyvert, ez szüli a hősöket, a világtörténet bámult eseményeit.. . az ihlettség pillanata! Ez a szabadság szülőanyja, ez ismertet meg bennünket ama mesés világgal, hol tisztább a lég, üdébb a növényzet, jobbak az emberek, hol szabadság a jelszó, egyenlőség, testvériség a vezérelv ! Ez teszi a férfit nagggyá, bámult óriássá! Ez adta nekünk a szellemvátásokat, a titáni hősöket. Mind mind az ihlettség pillanata szülte! A költőnek ez adja az eszmét, aszabadság bajnokának a bátorságot, erőt, s azoknál, kiket félistenek gyanánt tisztelünk, kik egy nemzetnél keltik fel a lelkesedés, szabadság, hazaszeretet szikráját: ez az isteni sugallat! E sugallat száll meg bennünket ma, ez vezet bennünket a vallás útain s emlékeztet a legtöbb jó kútfejére, a szeretet, könyörületesség forrására. TARCU Por és hamu. — Temetői tárcza. — Hideg síremlék bámult mindenütt. Hámlott kő, márvány, elkorhadt fa, vas .. . Ők szóltak mély, erezetlen bangókon. — Elnémult másodízben a kakas. Tompa. Az óvilág legműveltebb népeinek egyike, az egyptomiak, ünnepélyeik és mulatságaik alkalmával rendesen odaállítottak egy múmiát, hogy még a legzajosabb vigalmak, legkicsapongóbb orgiák közepette is emlékeztesse őket valami — a múlandóságra, az enyészetre ! A karthausiak midőn találkoznak, e két szóval üdvözlik egymást: mementómok. A jelenkor tagadhatatlanul egyik legnagyobb tragikai színésznőjének, Bernhardt Sárának öltöző asztala mellett ott áll üvegszekrényben egy csontváz, hogy valahányszor a művésznő a tükörbe tekint, azok a rámeredő üres szem gödrök, az a kivicsorított fogsor mindannyiszor emlékeztesse őt — a halálra ! Igaza volt a régi egyptomiaknak, igaza van a modern ascétáknak, igaza van a különczködő Madame Dariának, midőn időről időre visszahívják emlékükbe a múlandóság gondolatát ! Nem ..Tana néha néha mindnyájunknak, elhagyva az élet köznapi, vásári zaját, felkeresni a temetőt, megemlékezni arról, hogy egykor mindnyájan porrá és hamuvá leszünk. Nyújtsa karját kedves Natálie ! Menjünk, látogassuk meg a csöndes embereket! Hidje el azok az egyszerű fenyőkeresztek, horpadt sírok, fényes márvány emlékek, díszes mauzóleumok sok tanulságos dolgot fognak mesélni nekünk.* Évek óta őrzök emlékeim között egy hervadt, kiszáradt czipruslombot. És valahányszor felkeresem a temetőt, mindannyiszor meglátogatom a sírhalmot, melyről a czipruslomb való, hogy egy könyel adózzak a korán elhunyt nemes szív emlékének, ki lelkesült minden szépért, jóért s kit életében — talán épen ezért! — oly kevesen értettek meg ! Mert hiszen a világ a külszín után indul ! A tudós, ki önzetlenül, nem törődve a külső sikerrel, búvárkodik, tanúi, csupán azért, hogy tudományszomját kielégítse, hogy a tudományt előbbre vigye, az jutalmul csak gúnymosolyt kap s még szerencsésnek érezheti magát, ha csupán különöznek és nem — félbolondnak neveztetik. — Szerencsés, ha végig tudta nyomorogni az életet és nem — éhen halt meg, — szerencsés, ha sirján czipruslombot növel a kegyelet és nem szamártövis, meg bogáncskára virasztanak álmai fölött! ! Szegény barátom ! Neked is nagy czéljaid, szép terveid voltak ! Ki hitte volna csak alig pár évvel ezelőtt is, midőn a bpesti korzón együtt szemlélve a zajló, hullámzó embertömeget, oly lelkesültséggel fejtegetted előttem azon eszméket, melyek az emberiség jobbjait mindenha méltán foglalkoztatták, — ki hitte volna mondom akkor, hogy az a beszédes ajk rövid időn, elfog némulni örökre, hogy pályád ama nagy ideális czél helyett melyet magad eleibe kitűztél, — egy kinos, roncsoló betegség után — i 11 fog végződni e kis sírhalomnál s hogy a mi hozzád fűződő, fényes reményeinket elfedi néhány gyászos czipruslomb örökre ! „örökre! De tudja a jó ég! Talán jobb volt ez igy neked ! Talán a sors megakarta kimélni amúgy is érzékeny szivedet, kinos csalódásoktól, megakart óvni ama szenvedésektől, melyek árán az élettapasztalatot szerezzük s melyeket jó hogy előre nem látunk, mert erőnkhöz mérve, bizonyára elviselhetetleneknek tartanók őket. — Jobb neked e kis sírhant alatt álmodni szépeket, mint küzdeni az élettel, melynek „czélja a küzdés maga,“ — élni — hogy Puskin szavait idézem : E rosz világban, mely az álnok, Kie lelkü, hitvány s szemtelen. Önkénytes rabok, divatbábok Hiú és divár üzelem, Kőszívű, erkölcsbiró rémek, Botrányt leső, mosolygó kémek. Szemforgató szenteskedők, Büszkén, fennhordott buta fők, Számító önzők, sima, gyáva Hízelgők, áruló gazok, Szinte kaczérok ravaszok, Rágalmak büzhödt pocsolyája. — S melyben közülünk mindenik Naponkint gázol, fürödik ! Pihenj békén, korán elhunyt nemes szív, kit mi — azon kevesen, kik jól ismertünk, — úgy szerettünk, becsültünk és tiszteltünk s ki bennünket — barátaidat — csupán egyszer szomorítottál meg, midőn itt hagytál örökre örökre! * Ekés, vörös márvány emlékkővel díszített sirhalom felé* gyászruhába öltözött nő közeledik, hogy megkoszorúzza az „imádott“ (sic) férj hamvait ! — Leül a sirhalomra és zokog oly keservesen, miszerint első pillanatban azt kell