Miskolc, 1882 (7. évfolyam, 1-103. szám)

1882-01-29 / 9. szám

Miskolcz, Vasárnap, január 29.667—9. 1882. HETEDIK ÉVFOLYAM. MISKOLCZ. HELYI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI S ISMERETTERJESZTŐ KÖZLÖMY Előfizetési díj: Negyedévre...................................1 frt 50 kr. Félévre .............................­. . 3 „ — „ Egész évre.......................................6. — „ Megjelen minden csötörtökön és vasárnap. Hirdetési dij: Négyhasábos petit sor 5 kr. Többszöri hirdetésnél olcsóbb. Egyes szám ára 7 kr. SZERKESZTŐSÉG: Alsó-Papszer-utcza 22. sz., hová a szellemi érdekű közlemények czimtondők Kiadó hivatal: Széchenyi-utca 55. sz. Mecssz-féle ház Előfizetést valamint hirdetéseket e lan részére felvállal özv. Falkenstain Mórné: Szinház-utc­án Elszegényedésünk okai. (Folytatás.) Innen van aztán, hogy mig jó mes­teremberekben hiányt szenvedünk, addig a proletárok egész légiója hemzseg dolog­talanul, várva a sült galambot, fogyasztva a nemzeti tőkét s szaporítva a nyomorul­tak, az élősdiek számát. A munkátlanság szintén egyik fő­ főté­­nyezője a nemzeti hanyatlásnak, — a fo­konkénti szegényedésnek. — Vannak szán­tóföldeink, megvolna földmivelésünk felvi­rágoztatására minden kedvező körülmény, bányák, erdők gazdagsága tekintetében majdnem példátlanul állunk az európai continensen é­s hiányzik a munkás kéz. A magyar mindent szeret, de a do­log épen nem kenyere, vagy legalább is nem olyan mérvben kenyere, mint annak az angol, porosz, belga munkásnak. Az alföldi nagybirtokos a felföldhöz kénytelen fordulni, hogy földjeit munkál­tathassa , s ha a felföld sem szolgáltat­hat elég kisegítő kezet, a külföldről ku­­nyerál munkásokat. Külföldi dohányos munkálja a dohány­táblákat, német, tótajkú elem aratja a bú­zát, teljesíti a képét, idegen elemek teszik zsebre a munka árát, idegenek közé ván­dorolt magyar pénz idegen czélokra hasz­náltaik fel. — S ez alatt a mi népünk, panaszkodik a nyomor, jajgat a megélhe­tés miatt, holott önmaga mozdítja elő nyomorát, önmaga gördít gátat a megél­hetés nagy munkája elé. — Mig rendel­kezik az apáitól szerzett s öröklött va­gyonnal, a készt éli, a munkára nem gondol — bodor pipa füstöket eregetve nézi jó hűs helyről (hol a szunyókálásra is alkalmas a tér és idő) mint aratják búzáját; — s midőn elfogyott a búza ide­gen kézbe ment át a szántóföld — kopog­tat az éhség, a nyomor: oly magas árt szab két keze munkájának, hogy az a munka­adó a legjobb akarat mellet sem képes a kivánalmaknak eleget tenni s akarva nem akarva kénytelen az idegenhez fordulni. Ily körülmények között lehet e csodálnunk ha népünk nyomorral küzd, a midőn ön­­kezével veti a nyomor ágyát, s készebb ez ágyon tengve nélkülözni, mintsem régi di­csőségéből engedne. De nem csupán a föld népe, az a közép s főrangú osztály is hason beteg­ségekben szenved. — S mi betegségének kútfeje ? a fényűzés, nagyzás. Az a „hét szilvafás“ nemes uradalom­ról beszél, ezereket költ szájjal, hintót kastélyt emleget, holott egy rozzant ház, egy veteményes kert összes vagyona, s e vagyon is az eladósodott curiák sorsát éli. Irja de nagyzani, vakítani kell a vi­lágot. Hisz a mai kor jelszava: kevéssel sokat mutatni, munka nélkül tétlenül élni. Meg nem gondolja az az apró cseprő ne­mes úr, hogy az a hét szilvafa, egyre ol­vadt már le (s ennek is csak a gyökere övé) hogy abból a kastélynak csúfolt ház­ból csak a zsindely sajátja. Kern gondol a jövőre, s annál kevésbé arra, hogy régi büszkeségét feladva — ne a pauperismus csúfja, de a nemzet munkása legyen, s mint ilyen szolgáljon hazát, nemzetet egy­aránt. — Megmarad annak a mi volt — s lesz belőle a nemesség szégyenfoltja, s az elszegényedés egyik tényezője. Főrangú osztályról beszéltünk — igen van nekünk főrangú osztályunk is. Kitűnő lovasok, kitűnő vadászok — ritka balle­rina hősök, unicumok a vívás, lövés mes­terségében, szóval hol fényleni kell — hol mutatni kell — ott nincs a magyar mág­násnak párja. Ámde jó gazdát — állam­­férfiút, a nemzet s haza javát szivén vi­selő gondolkozó főt fő­nemeseink sorában ne keress s ha vétlen találsz, nagyon na­gyon becsüld meg! T A K e % A Vidd sóhajom. —------V­idd sóhajom el messzire S kérdezd tőle hallgatja-e: Esténként a szél zúgását . . . Fülemile zokogását?! Vidd sóhajom el messzire, Kérdezd vajon mit szül benne : Fülemile zokogása, Az én bánatimnak mása ?! Vidd sóhajom el messzire, S ráboriítva hó keblére, — Súgjad f­ülébe csendesen, — Mily végtelenül szeretem ! Vagy ne azt súgd, mond feledtem, Minő vidám pajzán lettem. Sóhajt sem küldök utána, — Kedvesimnek nincsen száma ! Korpa Gábor. Elbeszélés. Ifj. VÁNCZA MIHÁLYTÓL­­(Folytatása és vége.) Az ötvenes években történt, mikor Gábor bátyám még Pesten kocsiskodott. Hetyke legény volt deli termettel, bő ingújjal, sarkantyús magyar csizmával. Apró szemei mint a csillagok úgy ra­gyogtak, s ha kezeibe fogta annak a négy tá­rosnak gyeplőjét, úgy hajtott végig a főváros még akkor röszkövezetű­ utczáin, hogy mindenki meg­állt bámulni ügyességét. Szerette is gazdája, bár nem mondhatnám, hogy e szeretőjének „kézzel fogható“ jelét is mutatta volna. Sőt ellenkezőleg nagyon is fösvény, zsugori és haszonleső volt. Betegség, melyet egész famíliája örökölt. Eredeti egy alak volt, apró­ picziny emberke, a ki még nyáron sem tette le a téli köpenyt, hanem fülig bele bújt s jobbra-balra forgó szemeivel örökö­sen szaladt az utczákon, tudja a jó isten, hogy mért sietett mindig, dolga sohasem volt, bár ő örökösen azt hangoztatta, hogy sietnie kell, mert sürgős végezni valója van. Kezét sohasem nyúj­totta, azt nem lehetett látni soha. Mondják, hogy úgy reszketett mint a kocsonya. Ennél a dúsgazdag embernél vagy ha úgy tetszik úrnál szolgált az én Korpa Gábor bátyám, mint kocsis, öt hosszú esztendeig. Ritkán vitte el az öreget, mert az inkább szeretett gyalog járni. Emberünknek igen jó dolga volt nála, evett, ivott annyit, a­mennyit szeme-szája kívánt. A fizetését nem vette ki, hanem benthagyta az öregnél, hadd szaporodjék. Már tisztességes összegre nőtte fel magát, volt vagy nyolczszáz váltó forint. Egy­szer kedve kerekedett Gábornak és kérte a pén­zét. De gazdája lebeszélte szándékáról és nem adta neki oda. Gábor ismét kérte, azonban most is eredménytelenül. Végre szöget ütött fejébe gaz­dájának vonakodása és felmondta a szolgálatot. De a különös öreg úr, a­helyett hogy fizetett volna, felemelte fizetését. Gábor elfogadta s me­gint békesség volt egy hónapig. Mikor ez az idő is eltelt, újra kezdődött a régi dolog, a kocsis követelte jogos tulajdonát, az öreg meg halasz­totta napról-napra. Egyszer hírét vette Gábor, hogy meghalt édes anyja. Tisztességesen akarta eltemettetni falujában és e czélra ismét pénzt kért. A zsugori fösvény ember jobban szerette, ha tar­togathatta a pénzt, és ezért most sem adott. —Várj— gondolta magában Gábor megbosz­­szúltak. S a bosszú a mint kedves olvasóim látni fogják, leleményessége mellett is ártatlan, de hasznos volt. Az öreg úr kikocsizott négyes fogaton A mint a szabadság térre (most a „városház tér“) értek, Gábor megszok­ta a gyeplőt, a lovak közé vágott és a négy tüzes per egy pillanat alatt a városháza tágas udvarán termett. Az öreg felállt a kocsiban, kidugta fejét a téli köpenyből — pe­dig forrón sütött a nap — és apró szemeivel úgy nézett a kocsijára, mintha el akarná nyelni. Gábor feltalálta magát oda fordult hozzá mondván: — Innen nem hajtok ki addig, míg a nagy­ságos ár ki nem fizet. Az öreg kezdetben káromkodott, cifrábbnál cifrább szitkokat szórva kocsija fejére, de mikor fatta, hogy ily képen nem tud boldogulni, ké­résre fordította a dolgot és ígérte, hogy otthon megadja bérét. — Nem megyek én innen egy lépést sem, — válaszoló Gábor — adja ide nekem a nagy­ságos úr pénzemet, vagy ha nem akarja hajtson vissza maga. Eközben kijöttek a hangos per­patvar halla­tára a városi „atyák“ is és igyekeztek bölcs Sa­lamoni Ítéletet hozni, de Gábor nem tágított, tudni sem akart hazamenetelről, míg a bérét meg nem­ kapja.

Next