Miskolc, 1882 (7. évfolyam, 1-103. szám)
1882-01-29 / 9. szám
Miskolcz, Vasárnap, január 29.667—9. 1882. HETEDIK ÉVFOLYAM. MISKOLCZ. HELYI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI S ISMERETTERJESZTŐ KÖZLÖMY Előfizetési díj: Negyedévre...................................1 frt 50 kr. Félévre .............................. . 3 „ — „ Egész évre.......................................6. — „ Megjelen minden csötörtökön és vasárnap. Hirdetési dij: Négyhasábos petit sor 5 kr. Többszöri hirdetésnél olcsóbb. Egyes szám ára 7 kr. SZERKESZTŐSÉG: Alsó-Papszer-utcza 22. sz., hová a szellemi érdekű közlemények czimtondők Kiadó hivatal: Széchenyi-utca 55. sz. Mecssz-féle ház Előfizetést valamint hirdetéseket e lan részére felvállal özv. Falkenstain Mórné: Szinház-utcán Elszegényedésünk okai. (Folytatás.) Innen van aztán, hogy mig jó mesteremberekben hiányt szenvedünk, addig a proletárok egész légiója hemzseg dologtalanul, várva a sült galambot, fogyasztva a nemzeti tőkét s szaporítva a nyomorultak, az élősdiek számát. A munkátlanság szintén egyik fő főtényezője a nemzeti hanyatlásnak, — a fokonkénti szegényedésnek. — Vannak szántóföldeink, megvolna földmivelésünk felvirágoztatására minden kedvező körülmény, bányák, erdők gazdagsága tekintetében majdnem példátlanul állunk az európai continensen és hiányzik a munkás kéz. A magyar mindent szeret, de a dolog épen nem kenyere, vagy legalább is nem olyan mérvben kenyere, mint annak az angol, porosz, belga munkásnak. Az alföldi nagybirtokos a felföldhöz kénytelen fordulni, hogy földjeit munkáltathassa , s ha a felföld sem szolgáltathat elég kisegítő kezet, a külföldről kunyerál munkásokat. Külföldi dohányos munkálja a dohánytáblákat, német, tótajkú elem aratja a búzát, teljesíti a képét, idegen elemek teszik zsebre a munka árát, idegenek közé vándorolt magyar pénz idegen czélokra használtaik fel. — S ez alatt a mi népünk, panaszkodik a nyomor, jajgat a megélhetés miatt, holott önmaga mozdítja elő nyomorát, önmaga gördít gátat a megélhetés nagy munkája elé. — Mig rendelkezik az apáitól szerzett s öröklött vagyonnal, a készt éli, a munkára nem gondol — bodor pipa füstöket eregetve nézi jó hűs helyről (hol a szunyókálásra is alkalmas a tér és idő) mint aratják búzáját; — s midőn elfogyott a búza idegen kézbe ment át a szántóföld — kopogtat az éhség, a nyomor: oly magas árt szab két keze munkájának, hogy az a munkaadó a legjobb akarat mellet sem képes a kivánalmaknak eleget tenni s akarva nem akarva kénytelen az idegenhez fordulni. Ily körülmények között lehet e csodálnunk ha népünk nyomorral küzd, a midőn önkezével veti a nyomor ágyát, s készebb ez ágyon tengve nélkülözni, mintsem régi dicsőségéből engedne. De nem csupán a föld népe, az a közép s főrangú osztály is hason betegségekben szenved. — S mi betegségének kútfeje ? a fényűzés, nagyzás. Az a „hét szilvafás“ nemes uradalomról beszél, ezereket költ szájjal, hintót kastélyt emleget, holott egy rozzant ház, egy veteményes kert összes vagyona, s e vagyon is az eladósodott curiák sorsát éli. Irja de nagyzani, vakítani kell a világot. Hisz a mai kor jelszava: kevéssel sokat mutatni, munka nélkül tétlenül élni. Meg nem gondolja az az apró cseprő nemes úr, hogy az a hét szilvafa, egyre olvadt már le (s ennek is csak a gyökere övé) hogy abból a kastélynak csúfolt házból csak a zsindely sajátja. Kern gondol a jövőre, s annál kevésbé arra, hogy régi büszkeségét feladva — ne a pauperismus csúfja, de a nemzet munkása legyen, s mint ilyen szolgáljon hazát, nemzetet egyaránt. — Megmarad annak a mi volt — s lesz belőle a nemesség szégyenfoltja, s az elszegényedés egyik tényezője. Főrangú osztályról beszéltünk — igen van nekünk főrangú osztályunk is. Kitűnő lovasok, kitűnő vadászok — ritka ballerina hősök, unicumok a vívás, lövés mesterségében, szóval hol fényleni kell — hol mutatni kell — ott nincs a magyar mágnásnak párja. Ámde jó gazdát — államférfiút, a nemzet s haza javát szivén viselő gondolkozó főt főnemeseink sorában ne keress s ha vétlen találsz, nagyon nagyon becsüld meg! T A K e % A Vidd sóhajom. —------Vidd sóhajom el messzire S kérdezd tőle hallgatja-e: Esténként a szél zúgását . . . Fülemile zokogását?! Vidd sóhajom el messzire, Kérdezd vajon mit szül benne : Fülemile zokogása, Az én bánatimnak mása ?! Vidd sóhajom el messzire, S ráboriítva hó keblére, — Súgjad fülébe csendesen, — Mily végtelenül szeretem ! Vagy ne azt súgd, mond feledtem, Minő vidám pajzán lettem. Sóhajt sem küldök utána, — Kedvesimnek nincsen száma ! Korpa Gábor. Elbeszélés. Ifj. VÁNCZA MIHÁLYTÓL(Folytatása és vége.) Az ötvenes években történt, mikor Gábor bátyám még Pesten kocsiskodott. Hetyke legény volt deli termettel, bő ingújjal, sarkantyús magyar csizmával. Apró szemei mint a csillagok úgy ragyogtak, s ha kezeibe fogta annak a négy tárosnak gyeplőjét, úgy hajtott végig a főváros még akkor röszkövezetű utczáin, hogy mindenki megállt bámulni ügyességét. Szerette is gazdája, bár nem mondhatnám, hogy e szeretőjének „kézzel fogható“ jelét is mutatta volna. Sőt ellenkezőleg nagyon is fösvény, zsugori és haszonleső volt. Betegség, melyet egész famíliája örökölt. Eredeti egy alak volt, apró picziny emberke, a ki még nyáron sem tette le a téli köpenyt, hanem fülig bele bújt s jobbra-balra forgó szemeivel örökösen szaladt az utczákon, tudja a jó isten, hogy mért sietett mindig, dolga sohasem volt, bár ő örökösen azt hangoztatta, hogy sietnie kell, mert sürgős végezni valója van. Kezét sohasem nyújtotta, azt nem lehetett látni soha. Mondják, hogy úgy reszketett mint a kocsonya. Ennél a dúsgazdag embernél vagy ha úgy tetszik úrnál szolgált az én Korpa Gábor bátyám, mint kocsis, öt hosszú esztendeig. Ritkán vitte el az öreget, mert az inkább szeretett gyalog járni. Emberünknek igen jó dolga volt nála, evett, ivott annyit, amennyit szeme-szája kívánt. A fizetését nem vette ki, hanem benthagyta az öregnél, hadd szaporodjék. Már tisztességes összegre nőtte fel magát, volt vagy nyolczszáz váltó forint. Egyszer kedve kerekedett Gábornak és kérte a pénzét. De gazdája lebeszélte szándékáról és nem adta neki oda. Gábor ismét kérte, azonban most is eredménytelenül. Végre szöget ütött fejébe gazdájának vonakodása és felmondta a szolgálatot. De a különös öreg úr, ahelyett hogy fizetett volna, felemelte fizetését. Gábor elfogadta s megint békesség volt egy hónapig. Mikor ez az idő is eltelt, újra kezdődött a régi dolog, a kocsis követelte jogos tulajdonát, az öreg meg halasztotta napról-napra. Egyszer hírét vette Gábor, hogy meghalt édes anyja. Tisztességesen akarta eltemettetni falujában és e czélra ismét pénzt kért. A zsugori fösvény ember jobban szerette, ha tartogathatta a pénzt, és ezért most sem adott. —Várj— gondolta magában Gábor megboszszúltak. S a bosszú a mint kedves olvasóim látni fogják, leleményessége mellett is ártatlan, de hasznos volt. Az öreg úr kikocsizott négyes fogaton A mint a szabadság térre (most a „városház tér“) értek, Gábor megszokta a gyeplőt, a lovak közé vágott és a négy tüzes per egy pillanat alatt a városháza tágas udvarán termett. Az öreg felállt a kocsiban, kidugta fejét a téli köpenyből — pedig forrón sütött a nap — és apró szemeivel úgy nézett a kocsijára, mintha el akarná nyelni. Gábor feltalálta magát oda fordult hozzá mondván: — Innen nem hajtok ki addig, míg a nagyságos ár ki nem fizet. Az öreg kezdetben káromkodott, cifrábbnál cifrább szitkokat szórva kocsija fejére, de mikor fatta, hogy ily képen nem tud boldogulni, kérésre fordította a dolgot és ígérte, hogy otthon megadja bérét. — Nem megyek én innen egy lépést sem, — válaszoló Gábor — adja ide nekem a nagyságos úr pénzemet, vagy ha nem akarja hajtson vissza maga. Eközben kijöttek a hangos perpatvar hallatára a városi „atyák“ is és igyekeztek bölcs Salamoni Ítéletet hozni, de Gábor nem tágított, tudni sem akart hazamenetelről, míg a bérét meg nem kapja.