Miskolc, 1882 (7. évfolyam, 1-103. szám)

1882-03-26 / 25. szám

Miskolcz, Vasárnap, márczius 26. 1882. HETEDIK ÉVFOLYAM 653 -25. MISKOLCZ HELYI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI S ISMERETTÉ ERESZTŐ KÖZLÖNY Előfizetési díj: Negyedévre....................................1 frt 50 kr. Félévre ........................................3. — „ Egész évre....................................6» — „ Megjelen minden csütörtökön és vasárnap. Hird­etési d­íj: Négyhasábos petit sor 6 kr. Többszöri hirdetésnél olcsóbb. Egyes szám ára 7 kr. SZERKESZTŐSÉG: Alsó-Papszer-u­tcza 22. sz., hová a szellemi érdek­­közlemények czimzendök Kiadó­hivatal , Széchenyi-utca 55. sz. Meössz-féle ház Előfizetést valamint hirdetéseket e lap részére felvállal özv. Falkenstein Mórné, Szinház-útc­án Előfizetési felhívás. Az új évnegyed közeledvén, nem mulaszthatjuk el­­. olvasóink fi­gyelmét felhívni lapunkra, hogy elő­fizetéseiket megújítani szíveskedjenek. Főtörekvésünk leen, mint eddig, úgy ezentúl a t. olvasóközönség igé­nyeinek megfelelő lapot nyújtani — mely minden tekintetben megfeleljen t. olvasóink kívánalmainak. S részük­ről a jóakaratot lapunknak továbbra is biztosítsa. A „Miskolcz“ szerkesztősége. Az előfizetési feltételek lapunk hom­lokzatán olvashatók. Egy kép, egy festett vezér czikk, a népek égbekiáltó vádjai a fejedelemnek zsarnoksága ellen, kik a katonai rém­uralom fegyverével hóditó dics és vallási fanatismus ürügye alatt véres hadjárato­kat indítanak és feldúlják a népek és családok boldogságát. De fájdalom, vannak még más fajta romboló daemonok is, melyek a társada­lom légkörében dühöngenek s sírba teme­tik a családok jóllétét. E daemonok saját féket vesztett szenvedélyeink. Ezek eleinte szelídek, gyönyörköd­­tetők mint a szellő rezzenés a tikkasztó hőségben, de később borzasztó orkánná fajulnak, vérnyomot, nyomort, pusztulást és romokat hagynak maguk után. Ha festő volnék, én is festenék egy vezérczikket ily formán. Tágas nagy terem tárul fel a szem­lélő előtt, légszesz csillárok által pazarul megvilágítva, a menyezetről arany me­zőben B­a­eh­us diadalmenete a satirok közt tekint alá, egyik asztal szinte gör­nyed a sok szesztartalmú palaczkoktól, melyek a drága­kövek mindenféle szí­neiben ragyognak ; ezeket Zala Emil e­m­b­e­r­i­r­tó alkoholnak nevező el. Az asztal körül vidám társaság csoportosul, arczaikon a mámor fokozódó árnyalata észlelhető ; egyik danol, kur­jongat, másik mélázik, a harmadik szilaj hévvel duhajkodik, hatalmas karjait csóvál­­gatva, mintha fel­ordítana: — és ki a legény a csárdában ? — Míg egy elázott öreg keblére borus Gambrinus habzó levét tolva ajkaihoz, hogy igyanak a te­tű ba­rátságért áldomást. Egy vendég már horkol szomszédján a delirium potatorum, a részegségi téboly iszonyú tünetei lát­hatók, olyan baromi buta­­ képpel bámul maga elé, sőt festői hatás kedvéért oda rajzolnék egy ön­égő alakot is, mint or­rán, száján a kékes láng kicsap, mert az alkohol benne meggyuladt. Szemben ezzel egy másik asztalnál egészen más természetű, de nem kevéssé izgalmas drámai jelenet fejlődik szemeink előtt arany, ezüst halmaz mellett kár­tyáznak, érdekes lélektani tanulmány anya­gául szolgálhatnak az alakok, egyik hideg vért színlel, de vonagló ajkai elárulják, hogy bensejében pokoli harag és irigység dúl az ellen, ki az arany halmazt elége­ A társadalom daemonai. Zichy Mihály pár év előtt egy nagyszerű festményt küldött a párisi vi­lágtárlat számára e czimen : „A­ rombo­lás daemonai,a melyet a tárlat fel­ügyelősége a német­, az orosz császár és a pápa iránti tekintetből visszautasítani kényteleníttetett. TAHCU Kossuth Kolozsvártt. A csevegő Szamos habzó folyamánál, Kapusnak helysége szikla-bércz alatt áll. Népe e helységnek tősgyökeres magyar, Mely a nyelvén hordja, mit a keble takar. Hire menvén egykor Kapus falujában, Hogy a nép embere Kossuth, Kolozsvártt van. Bárha a gyermek is látni óhajtotta, Nem mehetett el ám egész falu oda. Eként küldötték el a falu ősz atyját, Hogy üdvözletüket Kossutthnak adná át. Elmenvén az öreg Kolozsvár­ossába, Kérdezé, hogy Kossuth hol lehetne szállva ? Ámde Kolozsvárnak egész városába Sem utasithatná senki a nyomába, így tanált egy huszárt, borzas, nagy bajuszót. Megkérdezé öt is, hol van szállva Kossuth ! De a jó atyafi vonított vállával S némán ballagott el borzas bajuszával. Mert a huszár talpig derék egy olasz volt S nem nagyon értette a tiszta magyar szót. Aggódni kezdett már a jó öreg apó, Hogy a kívánt személy nem lesz található. Midőn jönni látott egy pajkos honvédet, Ki a vendéglőből hozta az ebédet. Megszók­ta ezt is, mondván : «Jó barátom, Mondmeg, hogy Kossuthot vajon hol találom» így mutat a honvéd Kossuth arczképére, Mely a vendéglőre czimerül volt téve. Odasietett hát az öreg és társa, Várván az időre, hogy Kossuthot lássa, S midőn siker nélkül soká várakozott, Jönni látott végre egy tiszti suhanczot, «Ott 'benn — szólt az öreg — kérem je­lentse meg, Hogy követe vagyok Kapus helységének, Érdemiért hozom Kapus tiszteletét, A jó Isten nyújtsa hosszúra életét» !! — «Ha Kossuthot érti, úgy téved kend apó, — Szólott a honvédtiszt — ez vendégfogadó. Ide csak tisztelő barátai jönnek, Hosszas életéért inni a dicsőnek.» «Mink is azok volnánk! — szólt az öreg s társa, S ők is benyitottak a vendéglőházba. Megtetszvén az öreg becsületessége, Számára is a tiszt egy szeze bort kére. «A hit kérésének, megtalálták végre, — Szólott a honvédtiszt, mutatván egy képre. Telt pohárral az ősz bátran odalépett, S reszkető hangjával tartott ily beszédet: «Nem sok öröm érte hosszas életemet, Ámde ez a mai kárpótol engemet, Mert a boldogsághoz melyik a legjobb út, Nem mutatta meg más, csak egyedül Kossuth, Baromként görnyedett jármában a paraszt. Hogy most már ember lett, neki köszöni azt. Azért hozom neki Kapus tiszteletét, A jó Isten nyújtsa hosszúra életét! !! Itt az ősz könyei poharába hulltak, Édes emlékéül a keserű múltnak. Aztán lelkesülten talpig ürítette. A meglepett honvéd tisztek közepette — így kereste Kapus Kossuthot Kolozvárt. — De ő itten soha életében sem járt. — M. B. A kritikus. (Rajz.) A társadalom természetrajzában sokféle spe­­czialitás megfordul. Találkozik itt intrikus, ro­mantikus, komikus, melancbolikus, — szóval különféle jellegű és vérmértékű emberi lényekkel, de mindezek meg sem közelítik azon nagysá­got, melynek kritikus a neve! Mi a kritikus? A kritikus szintén vérből és húsból álló ember, mint a teremtőnek többi re­meke, mindazáltal vannak bizonyos vonásai, me­lyek őt megkülönböztetik a többi teremtmények­től s hogy úgy mondjam, ezek fölébe helyezik. A kritikus a közvélemény tolmácsa, az osz­tatlan igazság kardvivője, az irói nemzedék He­­rosa, az énekesnő s a szende kecsdús mosolyának s a hős declamálásának czélpontja. Szóval a kritikus egy olyan hatalmasság, kinek mindenki tetszeni vágyik, kinek tekintetét minden ember sóvárogva lesi s kinek tekintetéből még a leg­jobb arczismerők sem tudnak következtetni. Olyan mint a kancsal mészáros : jobbra néz, balra üt. A kritikusoknak is — mint általában min­den foglalkozással bíró embereknek — két osz­tályuk van. Vannak megvesztegethetlen bírálók a „két­­garanca kritikusok“ Az előbbi osztály bajnokai mindég a meg­levőt bírálják. Elüttök az igazság az irányadó. Nem­­az­­embert, de a munkát figyelik. Sem pénz, sem mosoly nem gyakorol varázserőt tollak irányára. Merev arczczal fogadják a tollrágó a pa­­pirfogyasztó akribler bókjait s hidegen viszonozák a hangját vesztett „énekesnő“ a a négy kapitulá­ciót kiszolgált szende igézni akaró mosolyát.

Next