Miskolc, 1882 (7. évfolyam, 1-103. szám)
1882-03-26 / 25. szám
Miskolcz, Vasárnap, márczius 26. 1882. HETEDIK ÉVFOLYAM 653 -25. MISKOLCZ HELYI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI S ISMERETTÉ ERESZTŐ KÖZLÖNY Előfizetési díj: Negyedévre....................................1 frt 50 kr. Félévre ........................................3. — „ Egész évre....................................6» — „ Megjelen minden csütörtökön és vasárnap. Hirdetési díj: Négyhasábos petit sor 6 kr. Többszöri hirdetésnél olcsóbb. Egyes szám ára 7 kr. SZERKESZTŐSÉG: Alsó-Papszer-utcza 22. sz., hová a szellemi érdekközlemények czimzendök Kiadóhivatal , Széchenyi-utca 55. sz. Meössz-féle ház Előfizetést valamint hirdetéseket e lap részére felvállal özv. Falkenstein Mórné, Szinház-útcán Előfizetési felhívás. Az új évnegyed közeledvén, nem mulaszthatjuk el. olvasóink figyelmét felhívni lapunkra, hogy előfizetéseiket megújítani szíveskedjenek. Főtörekvésünk leen, mint eddig, úgy ezentúl a t. olvasóközönség igényeinek megfelelő lapot nyújtani — mely minden tekintetben megfeleljen t. olvasóink kívánalmainak. S részükről a jóakaratot lapunknak továbbra is biztosítsa. A „Miskolcz“ szerkesztősége. Az előfizetési feltételek lapunk homlokzatán olvashatók. Egy kép, egy festett vezér czikk, a népek égbekiáltó vádjai a fejedelemnek zsarnoksága ellen, kik a katonai rémuralom fegyverével hóditó dics és vallási fanatismus ürügye alatt véres hadjáratokat indítanak és feldúlják a népek és családok boldogságát. De fájdalom, vannak még más fajta romboló daemonok is, melyek a társadalom légkörében dühöngenek s sírba temetik a családok jóllétét. E daemonok saját féket vesztett szenvedélyeink. Ezek eleinte szelídek, gyönyörködtetők mint a szellő rezzenés a tikkasztó hőségben, de később borzasztó orkánná fajulnak, vérnyomot, nyomort, pusztulást és romokat hagynak maguk után. Ha festő volnék, én is festenék egy vezérczikket ily formán. Tágas nagy terem tárul fel a szemlélő előtt, légszesz csillárok által pazarul megvilágítva, a menyezetről arany mezőben Baehus diadalmenete a satirok közt tekint alá, egyik asztal szinte görnyed a sok szesztartalmú palaczkoktól, melyek a drágakövek mindenféle színeiben ragyognak ; ezeket Zala Emil emberirtó alkoholnak nevező el. Az asztal körül vidám társaság csoportosul, arczaikon a mámor fokozódó árnyalata észlelhető ; egyik danol, kurjongat, másik mélázik, a harmadik szilaj hévvel duhajkodik, hatalmas karjait csóválgatva, mintha felordítana: — és ki a legény a csárdában ? — Míg egy elázott öreg keblére borus Gambrinus habzó levét tolva ajkaihoz, hogy igyanak a tetű barátságért áldomást. Egy vendég már horkol szomszédján a delirium potatorum, a részegségi téboly iszonyú tünetei láthatók, olyan baromi buta képpel bámul maga elé, sőt festői hatás kedvéért oda rajzolnék egy önégő alakot is, mint orrán, száján a kékes láng kicsap, mert az alkohol benne meggyuladt. Szemben ezzel egy másik asztalnál egészen más természetű, de nem kevéssé izgalmas drámai jelenet fejlődik szemeink előtt arany, ezüst halmaz mellett kártyáznak, érdekes lélektani tanulmány anyagául szolgálhatnak az alakok, egyik hideg vért színlel, de vonagló ajkai elárulják, hogy bensejében pokoli harag és irigység dúl az ellen, ki az arany halmazt elége A társadalom daemonai. Zichy Mihály pár év előtt egy nagyszerű festményt küldött a párisi világtárlat számára e czimen : „A rombolás daemonai,a melyet a tárlat felügyelősége a német, az orosz császár és a pápa iránti tekintetből visszautasítani kényteleníttetett. TAHCU Kossuth Kolozsvártt. A csevegő Szamos habzó folyamánál, Kapusnak helysége szikla-bércz alatt áll. Népe e helységnek tősgyökeres magyar, Mely a nyelvén hordja, mit a keble takar. Hire menvén egykor Kapus falujában, Hogy a nép embere Kossuth, Kolozsvártt van. Bárha a gyermek is látni óhajtotta, Nem mehetett el ám egész falu oda. Eként küldötték el a falu ősz atyját, Hogy üdvözletüket Kossutthnak adná át. Elmenvén az öreg Kolozsvárossába, Kérdezé, hogy Kossuth hol lehetne szállva ? Ámde Kolozsvárnak egész városába Sem utasithatná senki a nyomába, így tanált egy huszárt, borzas, nagy bajuszót. Megkérdezé öt is, hol van szállva Kossuth ! De a jó atyafi vonított vállával S némán ballagott el borzas bajuszával. Mert a huszár talpig derék egy olasz volt S nem nagyon értette a tiszta magyar szót. Aggódni kezdett már a jó öreg apó, Hogy a kívánt személy nem lesz található. Midőn jönni látott egy pajkos honvédet, Ki a vendéglőből hozta az ebédet. Megszókta ezt is, mondván : «Jó barátom, Mondmeg, hogy Kossuthot vajon hol találom» így mutat a honvéd Kossuth arczképére, Mely a vendéglőre czimerül volt téve. Odasietett hát az öreg és társa, Várván az időre, hogy Kossuthot lássa, S midőn siker nélkül soká várakozott, Jönni látott végre egy tiszti suhanczot, «Ott 'benn — szólt az öreg — kérem jelentse meg, Hogy követe vagyok Kapus helységének, Érdemiért hozom Kapus tiszteletét, A jó Isten nyújtsa hosszúra életét» !! — «Ha Kossuthot érti, úgy téved kend apó, — Szólott a honvédtiszt — ez vendégfogadó. Ide csak tisztelő barátai jönnek, Hosszas életéért inni a dicsőnek.» «Mink is azok volnánk! — szólt az öreg s társa, S ők is benyitottak a vendéglőházba. Megtetszvén az öreg becsületessége, Számára is a tiszt egy szeze bort kére. «A hit kérésének, megtalálták végre, — Szólott a honvédtiszt, mutatván egy képre. Telt pohárral az ősz bátran odalépett, S reszkető hangjával tartott ily beszédet: «Nem sok öröm érte hosszas életemet, Ámde ez a mai kárpótol engemet, Mert a boldogsághoz melyik a legjobb út, Nem mutatta meg más, csak egyedül Kossuth, Baromként görnyedett jármában a paraszt. Hogy most már ember lett, neki köszöni azt. Azért hozom neki Kapus tiszteletét, A jó Isten nyújtsa hosszúra életét! !! Itt az ősz könyei poharába hulltak, Édes emlékéül a keserű múltnak. Aztán lelkesülten talpig ürítette. A meglepett honvéd tisztek közepette — így kereste Kapus Kossuthot Kolozvárt. — De ő itten soha életében sem járt. — M. B. A kritikus. (Rajz.) A társadalom természetrajzában sokféle speczialitás megfordul. Találkozik itt intrikus, romantikus, komikus, melancbolikus, — szóval különféle jellegű és vérmértékű emberi lényekkel, de mindezek meg sem közelítik azon nagyságot, melynek kritikus a neve! Mi a kritikus? A kritikus szintén vérből és húsból álló ember, mint a teremtőnek többi remeke, mindazáltal vannak bizonyos vonásai, melyek őt megkülönböztetik a többi teremtményektől s hogy úgy mondjam, ezek fölébe helyezik. A kritikus a közvélemény tolmácsa, az osztatlan igazság kardvivője, az irói nemzedék Herosa, az énekesnő s a szende kecsdús mosolyának s a hős declamálásának czélpontja. Szóval a kritikus egy olyan hatalmasság, kinek mindenki tetszeni vágyik, kinek tekintetét minden ember sóvárogva lesi s kinek tekintetéből még a legjobb arczismerők sem tudnak következtetni. Olyan mint a kancsal mészáros : jobbra néz, balra üt. A kritikusoknak is — mint általában minden foglalkozással bíró embereknek — két osztályuk van. Vannak megvesztegethetlen bírálók a „kétgaranca kritikusok“ Az előbbi osztály bajnokai mindég a meglevőt bírálják. Elüttök az igazság az irányadó. Nemazembert, de a munkát figyelik. Sem pénz, sem mosoly nem gyakorol varázserőt tollak irányára. Merev arczczal fogadják a tollrágó a papirfogyasztó akribler bókjait s hidegen viszonozák a hangját vesztett „énekesnő“ a a négy kapitulációt kiszolgált szende igézni akaró mosolyát.