Miskolczi Napló, 1903. március (3. évfolyam, 49-73. szám)

1903-03-01 / 49. szám

­-2 A múzeumot pedig egy épí­tendő kultúrpalotában kellene elhelyezni. Ez így igen szép lenne, csak az a baj, hogy nem egyéb, mint egy szép álom. Tudjuk mi jól, hogy mindezt, ha erős, komoly szándékkal meg is akarnák valósítani, nem le­het, — hogy egy újabb időben híres szóval éljünk — „kétfor­dultával“ megcsinálni, de, ha egyáltalán meg akarjuk csinálni, akkor egyszer csak mégis hozzá kell fogni. És itt jutottunk el a várme­gyeház melletti városi és megyei közös tulajdont képező üres te­lek ügyéhez. Alkalmasabb helyet egy kul­túrpalota részére képzelni sem lehet, mint azt. Ami pedig a régi kórházat il­leti, az teljesen megérett, a jól megérdemelt­­ csákányra. Hogy aztán mit tegyenek a helyére, az bizony nem okozna egy csepp fejtörést sem. Jöhetne oda például a róm. kath. gimnázium, a pénzügyi pa­lota, a posta stb. De ni, voltaképen csak két épületről és egy telekről akar­tunk írni és ime, egész sereg épület tűnt fel — a­mi nincs, de nagyon kellene — hogy le­gyen. Alig hiszszük, hogy közel jö­vőben a sokból csak egy is meglesz, de vigasztal az a tu­dat, hogy helyettük van egy új épületünk, ami — legalább úgy, ahogy van — nem kellett és ez a népkerti diszes mulató. — A véradó ellen Az egész or­szág megmozdult már a katonai ja­vaslatok ellen. Hetven felirat és kérvény fekszik a képviselőház előtt. Valamennyi a véradó emelése ellen tiltakozik. És még csak most kez­dődik a feliratok és tiltakozások tömeges érkezése. A törvényhozás­hoz eddig a következő tiltakozások érkeztek : Budapest székesfőváros, Arad, Pozsony, (kétrendbeli), Kecskemét, Szatmár-Németi, Komárom, Debre­­czen, Szeged, Hódmezővásárhely, Győr, Kolozsvár, Nagyvárad, Baja és Sopron városok, továbbá Fejér, Liptó, Heves, Sáros, Szabolcs, Hajdú, Szepes, Turócz, Jász-Nagy­­kun Szolnok, Szilágy, Zemplén, Bé­kés, Sopron, Abaúj-Torna, Csongrád, Gömör, Kishont, Csik, Zala, Szat­­már, Maros-Torda, Ung, Bereg, Borsod és Somogy vármegyék feliratai, valamint a Hajdú Szobosz­­lón, Makón, Mezőtúron, Tót-Komló­­son és Félegyházán tartott nép­­gyűlések és a hajdú­böszörményi és kézdivásárhelyi függetlenségi párt kérvényei, végül Közép- és Felső- Pulya, Kóród-Szent-Márton, Ondód, Zseh, Nemes-Kosztolna és Rozsony- Miticz, Kömlő, Kecskemét, Nagy- Majtény, Szántó, Jászfényszaru, Búcsú, Mező-Kövesd, Apcz, Egyek, Völcsej, Molna-Szelcsöd, Komár­­város, Béla, Kiskunfélegyháza, Ra­­dócz-Kisújfalu, Bókaháza, Zalavár, Szány és Alsó-Pulya községek pol­gárainak kérvényei a törvényjavas­latok ellen. reám. Nem láttalak eddig s még is úgy tetszett, régóta ismerlek. A te szemed is felismerve pillantott reám. Igaz, te láthattál engem gyakran, nektek nem tilos a színház. Nektek mindent szabad látnotok szegény élőhalottak, minden kisértéssel sza­bad közelről szembeszállnotok. Tite­ket nem véd és oltalmaz a halottak kőbástyája, szigorú rendszabálya. Ti szabadon éltek,­ hogy annál keser­vesebben érezzétek fogoly voltotokat. Rám néztél s megszólaltál édes lágy hangon : — Először van itt ? Ugy­e csodá­latosan szép vidék ez. S nézze meny­nyi virág, én szedtem őket — ma­gának. — Nekem ? — szóltam csodál­kozva — hát tudta, hogy itt leszek ? — Nem, nem tudtam , felelte halk hangon, mintegy álmodozva. — Nem tudtam, hogy jönni fog. D­e éreztem, hogy ma történni kell valaminek, valaminek ami még nem történt soha. Vannak olyan kinyi­latkozások, hiszi ? Az ember érzi, hogy eldől a sorsa, ma és nem hol­nap. S bármi történjék is el kell dőlnie, önkénytelenül megyünk a végzet elé s nem tehetünk egy lé­pést se mely ne oda vezetne. — Elfogadja a virágokat ? — El, — feleltem és olyan szo­morúan édes boldogság fogott el. Ott álltunk egymással szemközt, idegenül s mégis ismerősek. Hallot­tam társaim víg lármáját, de milyen távolról hangzott ez most nekem. Mindtha a múlt s minden, a mi ed­dig az élethez fűzött meghalt, el­tűnt, volna előlem, mióta megláttam szomorú szemeidet s hallottam édes hangodat. Elvettem a virágokat s kezem megérintette a tiédet. Éreztem, hogy lángba borul az arczom. Te pedig elsápadtál s szomorú tekinteted vé­gig siklott fekete köntösödön, mely mint börtön zárta körül ifjú tagjai­dat S azután ismét az én arczo­­mon pihent meg szemed s nem volt többé szomorúság benne. — Akarja, hogy megmutassam ezt a helyet? Fogalma sem feksz szépségeiről. Én jól ismerem, hiszen olyan sokat vagyok itt egyedül. Min­­den fa, minden bokor jóbarátom ne­kem. Akarja ? — Igen — akarom — de a töb­biek . . . Hirtelen körülnézett, mintegy föl­eszmélve : — úgy, a többiek — igaz — hívjuk a többieket is. Elfeledtem. Azt hittem, mától fogva nincs többé senki, csak maga és én. Nem, igaza van, hívjuk a többieket. Elindultunk feléjük. Egymás mel­lett mentünk úgy, mintha mindig csak egymás lépteit ismertük volna. Éreztem, hogy ő az, akit olyan na­gyon vártam, olyan sóvárogva hív­tam . A párom, a szívem, lelkem fele. Miért, miért éreztem ezt úgy, olyan bizonyosan? Nem értettem, de t­udtam, hogy így van s nem is lehet máskép. A nevét se ismertem pedig. De meghallottam nemsokára, midőn megmondta a többieknek. Nem is figyeltem reá, olyan mindegy volt az, hogy minek hívják. Azután megindultunk, te elől, én veled s a többiek utánunk. Először is felvezettél egy nagy magas hegyre s megmutattad nekem a vidéket. De nem, mint hajdan urunknak a sátán, bűnre csábítván őt, de mint a mes­siás, ki az ígéret földjét mutatja hí­veinek. Még most is látom a kék hegyeket, melyeket valami bűvös párázat rejtett, takart szemeink elől. Csak itt-ott láttuk lebukkant a még hóval fedett hegycsúcsokat, hol az örök tél lakik, míg alant már zöld és viruló volt minden. Beszéltél nekem róluk. Elmontad nekem milyen nagyon szereted őket. Drága lelked minden szerelmét rá­juk pazaroltad addig, mig engem nem láttál, énekelni nem hallottál. Igen, mondtad nekem olyan egy­szerűen, természetesen, mint a­mi­lyen egyszerű és természetes maga a szerelem. És én hallgattalak s elfeledtem mindent. El fekete ruhá­dat, mely szoknyám mellett suho­gott, mint élő tiltakozás minden el­len, a mi az élet, a boldogság. El­feledtem még azt is és szomjasan szívtam fel minden szavadat, hango­dat. Olyan ismerősen hangzott min­ MISKOLCZI NAPLÓ Hirkmeti, 1903. ImarezissTL Tarka levelek. Magyar* viselet. Az ,Uj idők“ legutóbbi száma egy modern magyar ruha képét hozta, mely ruha Lakatos Artur tehetséges iparművészeti terveiő mun­kája. A ruha teljesen nyugat-európai szabású, magyarsága a gombok mel­letti újításokban s a nadrág alján levő magyaros kivágásban és gom­bokban rejlik. Érdemes dolog a magyar viselet felett gondolkozni mindig­­és talán nincs is a XIX ik századnak az a tizede, a­melyben újabb és újabb áramlatok folytán napirendre ne ke­rült volna a magyar viselet ügye-Rendszerint már a felsőbb iskolák­ban kezd az ifjúság ezzel foglal­kozni s igen gyakran átviszik az életbe is. Tudjuk nagyon jól, hogy az atillák, bundák és zrinyik viselete nehéz és költséges. Csak díszes alkalmakra, nem pedig a mindennapi munkás életbe valók. Az is tény és nagy igazság, hogy egy nemzetnek a külső dolgokban, így a ruhában is erősen sovinisztának kell lennie s a nemzeti karaktert abban is nyil­vánítani kell. Ezt a két hatalmas körülményt egyesíteni, vagyis köze­­lebb hozni egymáshoz nem sikerült eddig. Föltétlenül megkívánták az is, hogy a magyar ruhához a csizma a főkellék, a minthogy szorosan véve a dolgot, az is — ámde miután ennek viselése a mai kor nemzedé­kének nehéz és szokatlan — egy­szerűen letettek e gondolatról. Bele­hajtunk ismét a francziás, németes, szóval európai öltözetekbe s azóta magyar ruhát csak nemzeti ünnepe­ken, egy pár elveihez hű öreg uron s a hazafias dolgokért lelkesedő ifjúságon látunk. Pedig kár félretennünk a magyar viselet ügyét. Ebben a mai kül­­földieskedő világban nem tarthatjuk fel a régiek, az igazi magyarság emlékét szebben, mintha külsőkben is magyarok vagyunk. Ez a tervezett ruha — mely valószínű, el fog ter­jedni mindenütt — szép és kényel­mes. Európai, tehát modern s a mellett magyar. Tervelőjét bizonyára ez a tényező indított arra, hogy a magyar viselet ügyét ismét előbbre vigye. A­kik a divat után mennek, azok bizonyára fognak találni utat-módot arra, hogy ebben is divatozzanak, változtassák. Csak a nemzetiesség, a magyar stílus domborodjon ki benne. Csak mutassuk ki ebben is, hogy magyarok vagyunk. L. A. A lap pontos küldése iránti mindennemű reklamáczió ügyé­ben tessék Szelényi és Társa nyomdai czéghez (Széchenyi­ ut­­cza 34. sz. a.) fordulni. Tájékoztató : Márcz. 1. A tisztviselő-kör jelmezes bo­­h­óczastélya a Korosán. Márcz. 7. A miskolczi ág. ev. nőegylet teaastélya. Mirez. 8. A borsod-miskolczi gózMajom közgyűlése d. e. M órakor. Márcz. 19. A pinctér-egylet tánczestélye. Márcz. 12. Városi közgyűlés. NAPI HÍREK. A szív. Az eszedet, ha akarod, Akinek tetszik, eladod, Vagy bár akárhova teszed : Mindegy — azt mondják segfeten­b rá, Hogy hová tetted az eszed ? A két karod, ha akarod, Serény munkára zavarod, Kenyérre váltod erejét, Vagy, hogy ha tetszik, össze fonhatod, Megteheted, mert a tiéd. De a szived a tied-e ? Hová te küldöd, siet-e ? A haragodra, várj' mit ád ?! S tudod-e esti terveid közt, Hogy mit hoz hajnal álma rád? Jön egy akárki, idegen, Színét se láttad sohasem S viszi a szived, meg se kérd, Harczolja, gyötri, át nem adva A magáét a tiedért. .. Tudom, nekem is van szivem, Az is szakasztott csak ilyen. Elvesz az is minduntalan És sírva, rrva, összetörve Tér vissza a haszontalan ! Szávay Gyula: Tarka levesek. Ilyen czim alatt a mai nappal uj rovat nyílt meg a Miskolczi Naplóban. — E rovatban könnyed, népszerű stylusban a po­litika, tudomány, irodalom vagy mű­vészet napi eseményeit fogjuk is­mertetni, megvitatni. Ez a rovat a közönség rovata lesz, melyben olva­sóink bármelyike a maga saját szem­pontjából fejtheti ki nézeteit, véla­ 1. Külön osztály 'A tavaszi újdonságok Modellel ■ ! gyermek-1 megtekintésére tisztelettel kéri a n. é. hölgyközönséget ! Costem és - felöltőkben! KENIK és SOOS kész női felöltők áruháza Miskolcz, Széchenyi-u. Só­­ aljakban! ! Olcsó és szolid árak!

Next