Miskolczi Napló, 1903. november (3. évfolyam, 249-273. szám)

1903-11-01 / 249. szám

2 »Szíves marasztalást ne tessék komolyan venni.“ Ez azért szükséges a redak­­c­ióban, mert a lázasan folyó, gyors munka közben, a­mikor minden perez drága, gyakran jönnek alkalmatlan látogatók, akiket az ember szívesen eltá­­volítana, de csak udvariasan, il­ledelmesen. Ezeket aztán az em­ber mohón marasztalja: — Ugyan, ne siessen kérem, ne hagyjon itt. — Tessék ma­radni ! És miközben a redaktor így „marasztal“, folyton ama kis tábla felé néz, amelyre a fenti „formula“ van felírva. Az alkalmatlan látogató észre­veszi a nagy marasztalás tulaj­­képem­ czélját és . . . megy. Apponyiék nem í­g­y t­e­t­­t­e­k. Igaz, hogy az ő marasztalá­lásuknál is világosan kiérezhető volt a tendenczia, hogy valahogy az isten szerelméért komolyan ne vegyétek a marasztalást, de ők úgy tettek, mintha nem lát­nák a tendencziát és marad­tak! . . . Mert hát, nincsen szebb dolog a világon, mint az egyet­értés, az összetartás és az össz­hang. Halottak napja. Miskolcz, okt. 31. Ravatalon fekszik a természet. A letarolt fák ágai között az enyészet sóhaja reszket. Mintha az élettől válni készülő lélek sírna a levegőben, a szél zúgá­sában, a sárga levelek zörgé­sében. A természet halála ez. Holtan fekszik a pezsgő élet, a napfény, a virág. Halott a föld, melyre a pusztulás fehér szemfedője hull. Csak azoknak, akik meg­érik ezt a hajnalt. Egyébként minden évben egy életet él a természet, egy hosszú életet — a bölcsőtől a sírig, a születés­től a halálig. Az ember pedig a természet kópiája. Életében, úgy mint ha­lálában. És az évezredek em­beriségének lelkében frissen él az a tudat. A kőkorszak őslakója ösztönszerűleg érezhette, hogy ő, a maga egész világával nem egyébb, mint a természet egy parányi töredéke. És az évezredek emberöltői­nek lelkében ez az ösztön tu­dattá, világoslátássá fejlődött s ma már lelki életét is a termé­szet változásaihoz alkalmazkodva és azokhoz való emlékezés nap­ját egy komor őszi napra tette. Maga a biblia gyönyörű példá­zat, a szentirás a maga nagy ünnepnapjait és ünnepnapok je­lentőségének, karakterének tel­jes parallesitásával állítja be a természet változott időszakai közé. Lehet-e stílszerűbb, vonatvo­­natkozásaiban találóbb napot el­képzelni, a halottakra való szo­morú emlékezés napjául, mint az őszi napot? Halottak napját üljük. A ha­lálé, a halál gondolatáé ez a nap. A lehervadt virág, a leper­dült lomb, a sivár, kihalt tájék, minden, minden a halálra figyel­meztet. Az őszi szól az sírja: — memento móri! A zörgő avar azt susogja : — m­ementó móri! És mit tehetünk e sok figyelmez­tetéssel szemben? Kimegyünk a temetőbe, a begyöpösödött hantok közé, a sírkeresztek vi­lágába. Szomorú útjain a teme­tőnek aztán teljesen átengedjük lelkünket a halál lesújtó, sötét gondolatának. De azért emberek vagyunk. Életösztöntől duzzadó, mohó em­berek, akik a legcsöndesebb bi­rodalomba is elvisszük az élet szeretetét. És fényt hintünk a sírokra, virágot fonunk a keresz­tekre, az élet, a világosság jel­vényei. És halottak napján, bár lel­künk gondolata a halálé, a szo­morú elmúlásé, élet költözik a temetőbe. Élet, amely ott reszket a sápadt őszi virágban, ott bol­dog a halvány mécsvilágok fé­nyében és könnyeiben, sóhaja­inkban, így fonódik össze, mindkét lánczszem, az élet a halállal. Egy láncz az, szorosan összefor­rott láncz, amely még sohasem esett szét. Az egyik lánczszem a napvilághoz köt, a másik az égi sötétséghez. Az egyik az élet abroncsa, a másik a halál bék­lyója. És a temető útjain járva, szinte érezzük a halál béklyójá­nak szorítását. És emlékezésünk, kegyeletes siránkozásunk, amely a holtaknak szól, valójában a magunk biztos, elkerülhetetlen sorsának megsiratása is. Embe­rek vagyunk, kicsiny töredékei ennek a nagy természetnek és saját esendőségünk, szomorú el­múlásunk tudata, amelyet példáz az őszi hervadás, a téli pusztu­lás, könnyekre indít. A halottakra való emlékezésben siratjuk ön­magunkat, színházba, nyáron nem mennék für­dőzni, ennek pedig csak örülne a férjem. A nem magamfajta asszo­nyok sztrájkjának ellenben már vol­na fontos következménye. — Például a férjek maguk főz­nének? — Dehogy. Sokkal fontosabb kö­vetkezménye. De nem merem ki­mondani, mert a szerkesztő ar er­kölcsös kék irónia kihúzza. — Aha! A népességi statisztiká­val volna összefüggésben, ugy­e bár? — Csitt! A maga erkölcsei még mindig nem javultak meg. Javulás czéljából elmehetett volna a Monna Yanna előadásához. Látott volna egy tisztességes leplet, a­melytől mindenki azt várta, hogy le fog hullani és még­se hullott le. — De hisz a lepelnek épp az a rendeltetése, hogy lehulljon, tehát éppen egy tisztességes lepelnek kell lehullani. — Ha ez nem is hullott le, azon­ban a kilenczes bizottság kigondol­­mányáról végre lehullott a lepel és megláttuk a kis torzszőlöttet. — Ez a hét meghozta végre a miniszterelnököt is. Az ellenzéki la­pok örülhetnek, hogy pihent ágyúi­kat végre lesz ki ellen irányozni és lesz kit püfölni. — Igaza van. Igaz ugyan, hogy a Tisza szabályozását már jóval régen végrehajtották, azonban most is ránk fog férni egy kis Tisza-rend­­szabályozás. Képek. MISKOLCZI NAPLÓ Miskolcz, 1908. november 1. NAPI HEREK. A halottak. Akik lakoznak csendben valahol, Szomorú fűz akikre ráhajol. Akiknek sirján halvány mécs lobog, A gyötrődést azok már rég feledték : Mi sirva élünk, ők meg boldogok . .. Nádas, fehér ház szűk kis ablakán Néznétek csak az édes anyám !.. . Pedig előtte mécses sem robog . .. Óh, de akik csak halottat siratnak Mellette mégis százszor boldogok . . . Ady Elitre. Személyi hir. S­z­e­n­t­i­v­á­­n­y­i Árpád országgyűlési kép­viselő Miskolczon időzik. Síremléket Tóth Pálnak. Ne­mes irányú mozgalom első, sze­rény kezdéséről kell — ezúttal csak röviden beszámolnunk. A mozgalom czélja síremléket állí­tani a korán elhunyt Tóth Pál­nak. Az ideális lelkületű, költői kedélyű, nagy eredményeket el­ért tanférfiú emlékét százan és százan őrzik sohasem múló ke­gyelettel. Bizonyára sietni fog­nak ezek filléreiket áldozni arra, hogy Tóth Pál az ő dicső mű­ködéséhez méltó síremléket kap­jon. Az első adományt egy is­meretlen adakozó juttatta T­ü­­d­ő­s István sárospataki theoló­­giai tanár kezeihez két k­o­­rona összegben. A tudós tanár az adományt kipótolta nyolcz koronával és az összeget — 10 koronát — az ev. ref. kerületi felsőleányiskola — Tóth Pál volt iskolája, — igazgatóságához küldte. Az első adományokat bizo­­nyára fogja követni a többi és nem sokára állani fog Tóth Pál művészkéztől faragott sír­emléke. Adományokat lapunk szerkesztősége is elfogad. Esküvő. Blau Lipót, a Neumann Testvérek-féle aradi szeszgyár fa­­tisztviselője, folyó évi november hó 8-án, vasárnap délután 2 órakor tartja esküvőjét Friedmann Iduska kisasszonynyal, Fried­mann Dirid, te­kintélyes miskolczi földbirtokos bájos és nagyműveltségű leányával. Előléptetés. L­ő­r­i­n­c­z Ignác­, a miskolczi csendőrszárnyparancs­­noksághoz beosztott csendőrfőhad­­nagy századossá léptettetett elő. Adomány. G­e­d­u­l­y Elek, a Ze- r­e­n­k­a Pálné ravatalára szánt ko­szorú megváltása szirtén 30 koro­nát küldött szerkesztőségünkbe az ág. ev. filléregylet részére. Az ösz­­szeget rendeltetési helyére juttattuk. Vadnay Károly síremléke. Egy esztendeje, hogy Vadnay Károly örök álomra hunyta le szemeit. A mostani irói nemzedéknek sok jelese van, aki Vadnay Károly­­nak köszönhette a karrierjét. Mert a mellett, hogy maga is sokat dolgozott, élénk érdeklődéssel kísérte az írói nemzedéket és ne­velt is olyan gárdát, a­melyre később ő maga is büszke volt. Ilyenformán nemcsak az iroda­lomban szerzett magának érde­meket, hanem a tehetségek föl­fedezésében is. Most, halálának évfordulóján, a gyermekei által állított siren- IRÁNYADÓ a következő ŐSZI idényre a Szántó-féle úri ruházkodás. — Raktáron vannak: Fel­öltő újdonságokban a következő Derby és Sport-Ulsterek, Sorsó, Dandy és Sfigh­itfe felöltök, salon és szinházi Hatrejokok. Megtekinthető vásárlás nélkül is ............................. SZÁNTÓ MÓR és TÁRSÁNÁL MISKOLCZON, Széchenyi­ u. 42.

Next