Miskolczi Napló, 1909. január (9. évfolyam, 1-25. szám)

1909-01-01 / 1. szám

kormánynak. Hisz ha nem így volna, már régen kellene dohány és szivargyárnak lenni városunk­ban. Azt a tömérdek szeszmeny­­nyiséget, amelyet Budapestről, Győrből és Aradról Miskolczra és Miskolczon keresztül Felső­­magyarországba hoznak, nem állíthattuk volna már réges-régen Miskolczon elő, ha a kormány­fői buzdítást esetleg támogatást nyertünk volna ? úgy a dohány, mint a szesz­gyártáshoz (finomító) szükséges nyersanyag fölös mennyiségben áll rendelkezésünkre. Vizsgáljuk meg csak közelebb­ről ezt a­,fogalmat: nyersanyag. Víz és szén mellett az emberi munkaerőn kívül a nyersanyag az, aminek legnagyobb szerep jut a nagyiparban. Csak ott, ahol bőségben van olcsó és jó nyersanyag, létesülhetnek gyár­telepek. Minden gyárszerűen űzött ipar a következő négy conditio sine qua noa-ra támasz­kodik: 1. víz, 2. szén, 3. nyers­anyag, 4. nem túl drága munka­erő. Ez a négy oszlop tartja fenn a gyáripart. Nekünk, itt Miskolczon ebből a négy oszlop­ból egy igen jelentékeny oszlo­punk hiányzik: az iskolázott, olcsó munkaerő. Mi tehát csak olyan iparágakat karolhatnánk fel, amelyeknél a munkabér ma­gassága nem terhelné túlságo­san az üzemet. Mielőtt névleg is felsorolnék azokat a nagyipari vállalatokat, amelyek a felvirágzás csiráját maguk­ban rejtve, itt termő ta­lajra találnának s amelyek pénz­zel is kellőleg megtermékenyítve, bizalommal nézhetnének a gazdag aratás elé, kutassuk előbb az okokat, hogy a malomipar és a téglagyártáson kívül, miért nem tud más iparág is gyökeret verni? Hites vele senki. Talán maga van a világon ? Nincsen senkije. Árva. Levágták a törzséről, mint minket. Nézd, hogy bámul ránk a gyerek. A gyerek. Ni mennyi karácsonyfa ! Itt hevernek a piacon. De jó lett volna nekem egy. De nincs aki vegyen. Anyuka elment. Itt hagyott engem. Elvitték és eltemették. Mert meg­halt. Apukám nem is volt. Én nem tudom . . . Milyen sok karácsonyfa van itt . . . A kis karácsonyfa. Nézd, milyen szomorú a kis gyerek. Az öreg. Szomorú. A kicsiny. Sir a gyerek. Én sze­­retnék hozzámenni karácsonyfának. És szeretném, ha kötnének rám aranyszálú cérnával sok diót, mogyo­rót, cukrot, babát, játékot. És sze­retném, ha ez a kis gyerek velem lenne, szólítana és énekelne nekem. Azután sok viaszgyertya égne raj-Kisiparnak eredendő hibája, hogy a nagyközönség fejlődő íz­léséhez nem tud alkalmazkodni és még csak lépésenként sem képes megközelíteni a műipart, amelyhez a gyáripar közel sem férkőzhetik. Helyi fináncbölcseinkből tel­jességgel hiányzik a vállalkozási szellem. Mint egykor a kisiparos, még mindig a céhrendszer lég­körében élnek, új tervek helyett, elnyűtt hagyományokon tengőd­nek. Minden törekvésük és pénz­ügyi tudásuk abban merül ki, hogy lehetőleg alacsony kamat mellett, mentői több betétet sze­rezzenek és azokat minél ma­gasabb kamatra — ha mindjárt nagyobb­­kockázattal is — el­helyezzék. Ebben kulminál helyi pénzügyi nagyjainknak minden fináncművészete. Sajnos, nem ringatjuk magun­kat abban a reményben, hogy e sorok »nagyjaink« vállalkozási szellemét felkeltenék. Da leg­alább jusson eszükbe, hogy vala­mint csak azon ország foglalhat joggal helyet a kulturállamok sorában, amely ország ipara és kereskedelme biztos egészséges és szilárd alapokon áll azon­­képen csak az a város haladhat előre, amelynek áldozatra kész polgárai minden erkölcsi és anyagi erejükkel iparkodnak vá­rosuk kereskedelmi és ipari megerősödését előmozdítani. Ezek után nevezzük meg azokat az iparágakat, amelyek művelésére a szesz és sörgyár­táson kívül városunk szinte hi­vatva van. Egy nagy gépgyár, amely­ben gőzgépeken és kazánokon kívül cukor és szeszgyárak vala­mint sörfőzdék üzemberendezé­seit is előállítanák. Egy szerszámgyár. Programm egyelőre elég a legközelebbi évekre. Ideje már, hogy ipari kérdésekkel végre komolyan fog­lalkozzunk. Több volna naivitásnál azt hinni, hogy ezek a fejtegetések jobb sorsra jutnának, mint a hasonló tárgyú közgazdasági cikkek. Ez a szózat a tehetősebb és gondolkozni szerető miskolczi polgárokhoz úgy fog elhangzani, miként a pusztába kiáltott szó. De mivelhogy hazánkban min­den okosan gondolkozó ember be fogja látni, hogy tisztán föld­­mivelést űző nép tovább nem maradhatunk, minden iparfej­lesztést célzó akciónak ebben a hazában hívőkre kellene találni, meg kellene hallgatni mindent és foglalkozni kellene mindennel, ami ipari kérdés, ha mindjárt az unalomig sokszor beszélnek is róla. Fájdalom, nálunk az embere­ket és dolgokat nem belső érté­kük szerint ítélik meg, hanem aszerint, hogy előkelők-e és az ő a mesterségük? Az ipar és az iparos nem elég előkelő ahhoz, hogy tiszte­letben tartassanak. Egy csupor tej és egy zsümle. Egész nyílt levél a szerkesztőhöz. Kedves Szerkesztő uram ! A „Mis­kolczi Napló” tegnapi számában kö­zölt, egy fiatal, kedves leány tollá­ból eredő, egyszerű, de rendkívüli közvetlenséggel megirott sorok reára — bevallom — mély hatással vol­tak. Annyi nőegylet, annyi jótékony­sági egyesület, annyi felebaráti sze­retet, annyi bál, mulatság, színelő­­adás jótékony célra — s nem jut be­lőle a szegény iskolás, vagy nem iskolás gyermekek részére, reggelire és ingyen : »egy csupor tej és egy zsömle”. Nemcsak a fővárosban, de a vidék nagyobb városaiban a legközvetle­nebb hatással a nyomor enyhítésére az »ingyen test intézménye szolgál, hol kellő ellenőrzés mellett minden szegény ember minden nap tejet és kenyeret kap ingyen. Nálunk az úgynevezett jótékonysági egyletek sem együttesen, sem külön az ingyen tej és ingyen kenyér kiosztása útján — az igazi, nagy nyomor enyhítésével nem foglalkoz­nak. Pedig a népkonyhák és napközi otthonok mellett ennek az intéz­ménynek van a legnagyobb és a legközvetlenebb hatása a nyomor és éhség leküzdésére. A téli zord idő­ben már kora reggel megkapja a tehetetlen öreg ember, vagy a munka­­nélküli, beteges asszony, vagy a sze­gény kicsiny gyermek azt, ami táp­lál, ami egészséges s a mi elűzi az éhséget s annak keserű könnyeit, megkapja azt a táplálékot, a mit olyan kedvesen fejez ki a tegnap közzét­et levél s ami igazában nem egyéb mint: »egy csupor tej és egy zsömle«. Kedves Szerkesztő uram ! Ne vegye zokon, ha avatatlan kézzel belekontárkodom az Önök mestersé­gébe és a Miskolczi Naplóban — a­hova engem a jótékony adomány­gyűjtések eredményes munkájának annyi kedves emléke fűz propagandát akarok csinálni a nagy­­közönség előtt annak a nemes, leány szívekből fakadó ideának, amelyet annyi közvetlenséggel és szeretetre­­méltósággal vetett felszínre a mis­kolczi leányegylet bájos elnöke. Ne vegye zokon — kedves Szer­kesztő uram — ha „ezt a dolgot“ egy lépéssel ismét tovább viszem. A leányegylet — felekezetre való tekintet nélkül — szolgálja a jóté­konyságot, de azt írja — a kedves elnök — „a­­mi egyletünk, kezdő egylet nem bírja ezt sokáig“. „Mi senkit sem küldünk el, hanem m min­­denkinek, aki jön, adunk e­gy csupor tejet és egy zsömlét*. De nagy baj van ám kedves Szerkesztő uram. A csuprot a a veszedelem fenyegeti, hogy nem esz benne tej és nem lesz ho­zzá zsömle. Erről panaszkodik s kedves kis epistola, írván : „mi mindent megte­szünk, amit tehetünk, vagyont nem gyűjtünk, amit kapunk, szét­osztjuk, de az „ügyen tej“ többe kerül, mint amennyit a leányígy let­tam. És én igazi karácsonyfa lennék,­­ nem fáznék a földön és ez a gyerek­­ se fázna. Az öreg . Igen. De az nem lehet r­ám. Mert ez a gyerek szegény. En­nek nincsen semmije és senkije és­ nem vehet karácsonyfát, meg diót,­­ mogyorót, cukrot, babát és gyertyát.­­ A kicsiny. Szegény gyerek. Hogy fázik a szegényke. Reszket. És sir. Én úgy szeretnék hozzá menni. A gyerek. Juj, de fázom. Hideg van. (Nem mozdul. Nézi a karácsony­fákat). Milyen sok karácsonyfa. De jó lenne legalább az a kicsi. (Hosz­­szan nézi a kis karácsonyfát). Fáradt vagyok. Leülök itt egy kicsit a ka­rácsonyfák m­ellé. (Leül a földre. Majd közelebb húzódik a karácsony­fákhoz és lassan, félve, a térséget kémlelve, belefekszik a karácsonyfák közé. Egészen beletemetkezik a fe­nyőkbe. Arca éppen a kis karácsonyfa mellett pihen­. A kicsiny fa (örvendezve). Ide feküdött közénk a gyerek. Az öreg. A szegény. A kicsiny. Az arca éppen itt van mellettem. Szájából a meleg pára engem ér. Most már nem fázom. A gyerek. Olyan jó itt feküdni. (Bebújik a fák közé. Csak a fejecs­kéje látszik ki fenyők közül. Elal­szik. A nap előbujik a felhők troll­­függönyei mögül és fényes, ragyogó sugaraival glóriát von a gyerek feje köré. Mély csend. Teljes némaság a térségen.) Egy nagy, fényes, üvegfalú auto­mobil közeledik füstölögve, dübö­rögve, zihálva a fenyőhalom felé. Az automobilban egy kis leányka ül. Rózsás arcú, szőke für­tü, angyali szépségű piciny leányka. Prémes bandika van rajta. Nagy, ragyogó, kék szemeit tágra­­nyitva bámul a térségre. Már a távolból látja a k­rácsonyfák zöld halmát. A leirika mellett a gépkocsi párnáin egy férfi ül. Finom, előkdő ur. Gyöngéd sze­retettel nézi a l­ánykát. A kis lány. Apuka édes, nézd mennyi karácsonyfa fekszik ott. Az ur. Egész halom. Ezek nyil­ván visszamaradtak. Nem aza­d vevőjük. A kis lány. Akkor vegyük meg mindet. Az ur. És bolond. Hát­­mit csi­náljunk mink annyi karácsonyi­­val ? A kis lány. Hazavisszük mind Az ur. (Szigorúan.)Ilyent ne kívánj. A kis lány. Akkor vegye leg­alább egyet. Az ur. De hiszen neked van ott­hon karácsonyfád. A kis lány. (Dacosan.) Még­ akarok egyet. Vegyél egyet.. Hófehér fehérneműek, tü­kör fényes gallér, kézelők, kelengyék, piperetárgyak mosása, vasalása WEISZ TERÉZ ~­­ Első miskolczi villamos előre beren­dezett fehérnemű mosó és vegytisz­tító gyárában Arany János­ utca 3. legjobban és sfegolcsébbatt eszközöltetnek. Felvételi helyek: Munkácsy-u. I. Széchenyi-u. 34. Kazinczy-u 12. Férfi és női ruhák, szöve­tek, függönyök vegytisz- 't­u­tása • 1

Next