Miskolczi Napló, 1910. január (10. évfolyam, 1. szám)

1910-01-01 / 1. szám

V 2 nagyvárosi jelentőségünk. — Hiába szépítgetjük, az az oka minden bajunknak, minden szellemi és anyagi tespedésünknek, hogy értéktelen elemek törnek maguknak utat a dolgokat intéző testületekbe s akik ezt a tülekedést megakadályozhatnák, nincs szavuk és kezük hozzá. Milyen máskép festene a mi városunk, ha azok a közéleti és társadalmi kitűnőségek, akik igazán méltók arra, hogy irányítsák és vezessék minden ügyünket, erős kézzel elzavarnák a hozzájuk dörgölődző akarnokokat, olyan munkatársak után néznének, akik tudnak is dolgozni. Aztán társadalmunknak volna annyi erkölcsi ereje, hogy új szilárd alapra fektesse egész vidéki életünket. A haladó idő talán meghozza ezt az egészséges gyökeres átalakulást is. Az uj év legalább kínálja a szép reményeket. És mi kívánjuk, hogy ezek a szép új remények minden téren valósuljanak. Hozza el az uj esztendő mindenkinek, egyesnek és összességnek azt, ami szivének, lelkének legkedvesebb! Egy indítvány (vita-estélyek rendezése iránt.) Irta : Hevesbáthory László. Miskolcz, dec. 81. Van az ország legészakibb részén egy 16—18000 főnyi lakossággal bíró kis városka, mely néhány száz főnyi intelligenciájával nemcsak védbástyája, erős vára a magyarságnak a nemzetiségek között, hanem egy országrésznek szellemi centruma, valóságos Athénja. A városka kicsiny volta dacára is három főiskolának és 7 középiskolának ad otthont, nem csoda tehát, ha oly szellemi erők tömörölnek benne, melyek együttesen hatalmas erkölcsi és szellemi tőkét képezve, gazdag termést adnak. Hiába volna azonban intelligenciája nagyszámú, nagytudású, ha e szellemi tőke gyümölcsei csupán az iskolákban volnának élvezhetők. Van azonban ennek az intelligenciának egy néhány oly szép tulajdonsága, mely tudásuk, szellemi tőkéjük értélmét megsokszorozva, mindenkinek hozzáférhetővé teszi. Éspedig : a vállalkozási szellem, agilitás, jóakarat. Nem elég, hogy szellemi kincsüket, tudásukat 3-4 közművelődési kör keretében teszik hozzáférhetővé a nagyközönségnek felolvasások, szabad előadások, társadalmi kurzusok útján, hanem újabban egy nagyon kitűnő módot találtak arra, hogy a fontosabb közéleti thémákat behatóbban, több oldalról világítsák és ismertessék meg. Néhány héttel ezelőtt ugyanis az intelligens társadalomnak úgynevezett „eréme“ ja elhatározta, hogy függetlenül minden társadalmi, egyesületi, felekezeti vagy hivatali korlátoktól, vita-estélyeket rendez, melyeken a politikai, közgazdasági, társadalmi, szóval a közélet minden fontosabb tárgyáról beható megbeszéléseket, szabad értekezést fog rendszeresíteni. E vita-estélyeken tevőleges és hallgatólagos részt vesz az intelligens társadalom minden rétege. A jogakadémiai, theológiai, gymnassiumi, képezdei, polgári iskolák tanárai, papok, orvosok, ügyvédek, állami, megyei, városi, magántisztviselők, iparosok, kereskedők, a tőke képviselői. Hogy milyen témák kerülnek napirendre, csak néhányat jelzek . Az önálló bank kérdése, a készfizetések felvétele, a magyar közigazgatás előnyei és hiányai, a magyar közigazgatás összehasonlítása az angol, francia és porosz közigazgatással stb. stb. Már most tessék elképzelni egyegy oly vitaestély hasznát, ahol a közigazgatás és állami élet oly kiváló elméleti tudósai, mint dr. Eseky István, dr. Ráz Mihály szállanak szembe a gyakorlati élet embereivel, a vitában személyesen részt vevő alispánnal, árvaszéki elnökkel. Ahol az állami, politikai, közigazgatási kérdések elméletének legkiválóbb tudósai, országszerte elismert kapacitásai mutatnak rá a vármegye és város aktív emberei, az alispán főjegyző, aljegyzők, tiszti ügyész, árvaszéki elnök, polgármester, tanácsnokok, megyei és városi bizottsági tagok előtt állami és közigazgatási szervezetünk hiányaira és azok orvoslásának módozataira. Vagy ahol igazságszolgáltatási, pénzügyi, jogi kérdésekben a jogakadémia országhírű, sőt a külföldön is ismert, becsült nagyindúan tanárai szállnak vitára az ügyvédi kar, pénzintézetek, igazságügyi és pénzügyi hivatalok legkiválóbb képviselőivel. Kiszámíthatatlan az ily vitatkozások haszna. Hiszen régi igazság az, hogy a vitatkozás az ész és tudás köszörvköve. Amidőn az elméleti és gyakorlati élet emberei összemérik tudásuk, kutatásaik, tanulmányaik, tapasztalásaik fegyvereit, oly harcjáték ez, mely értékes tanulságokkal jár. A gyakorlati élet emberei elméleti ismereteiket gyarapítják, meglátják saját ténykedésük folytonossági hiányait, megtalálják azok orvoslási módját. Az elméleti élet emberei pedig megismerik elméleteik gyakorlati értékének hasznát, súlyát, mit igazol azokból az élet. S amennyiben a vitatkozó felek mind nagytudású, nagy tapasztalattal bíró egyének, s amennyiben, aki akár mint előadó, akár mint a vitában felszólaló résztvenni akar, feltétlenül készülnie kell az előre meghatározott vita tárgyra, ami ismét nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az amúgy is nagytudású és képzettségű ember még mélyebben hatoljon a théma mélyére, még szélesebb körű tanulmányokat folytasson. A vitaestélyeken hallgatólagos részt vevő közönségnek pedig nem- csak egy-egy nagyszerű szellemi tűzijátékban van része gyönyörködhetni, hanem műveltsége, tudása, elméleti és gyakorlati ismeretei sokoldalúig, szinte észrevétlenül emelkednek, gyarapodnak. De főként két óriási haszonnal is jár e vitaestélyek hallgatása. Először is a közért legfontosabb problémáiról helyes ismereteket szerez. Másodszor pedig megtanul a komoly (s éppen ezért csak exkluzíve ismert) thémák iránt érdeklődni, azokkal foglalkozni. Megmérhetetlen haszon ez a mai könnyelmű, felületes és csupán szenzációkat hajszoló korban, amikor Steinheimé, Haverda Mariska sorsa, egy-egy frivol színdarab jobban jobban fglalkoztatja az úgynevezett ,intelligens a társadalomnak a zömét, mint az, hogy miért előnyös az önálló bank, mi haszonnal, vagy kárral járna a készfizetések fölvétele, mik a hibái, fogyatkozásai a közigazgatási, állami szervezetünknek, miképen kellene ezeken segíteni, miképen lehetne szanálni politikai, társadalmi, közgazdasági életünk bajait . . . Kevés, aránylag nagyon kevés emberünk van, aki szakszerűen képes e thémáról csak beszélni is. S ha esetleg akarnának is, nincsenek akik meghallgatnák őket, nincs rá mód, hogy ahol ismereteiket hozzáférhetővé tennék. Miskolcz városnak és Borsod vármegyének sajnos, nincsenek főiskolái, amelyek a nagyobb elméleti tudásnak mintegy tűzhelyei lennének. De mindazonáltal vannak oly férfiai, akik mindennemű társadalmi, politikai, közgazdasági, egyszóval a közéleti kérdések minden ágazatában mély és értékes ismeretekkel bírnak. Az állami, közigazgatási hivatalokban, az orvosi, ügyvédi karban, az egyházakban, tanintézetekben, kereskedelmi, ipar. testületekben, pénzintézetekben oly szellemi tőkék vannak együtt, melyeket, ha koncentrálnának, együttesen a közművelődést hatalmas léptekkel vinnék előbbre. Van egyesület, mely erre hivatva volna — a Borsodmiskolczi Közművelődési Egyesület, — amely nagyjából egyesíti ezen szellemi tőkét — számszerűleg. De csak számszerűleg, papiroson! Mert e szellemi tőke jelenleg csak holt tőke. Olyanforma, mint egy szobatudósé, akinek hatalmas tudása, lángelméje csak egy kicsi szűk körben világít. De ha azt a munkát végezné is, amelyet egy időben, néhány évvel ezelőtt oly lelkesedéssel, oly ambícióval (és oly szalmatűzzel) végzett, akkor sem kamatoztatja értékéhez képest, a benne rejlő szellemi tőkét. Nem elég az, ha felolvasó és zeneestélyeket rendez, melyeken art igazán szép ódáját. Ezután a Szózatot énekelte el az énekkar. Majd Fejes István és Tótpápay Soma teológusok olvasták fel alkalmi költeményeiket és Székelyhidy főgiimnáziumi nyolcadik osztálybeli tanuló szavalta el a Tompa Mihály első pályadíjjal koszorúzott magasztos ódáját. Végül az éneklőkar énekelte el azt a szép könyörgést, melyet Erdélyi János tanár a Norma egyik szép részére alkalmazva irt. Ez az ünnepély iskolai ünnepély volt, de nem egészen zártkörű. A második ünnepély, melyen részt vettem, 1859. december 30 án volt Széphalmon a Kazinczy Ferenc sírjánál. Akkor már igazán .Megrendült a Sátorhegy orma.* Feljegyzésem szerint legalább 5000 magyar zarándokolt el akkor a nemzet egyik szent sírjához. A hosszú szekérsor eleje már Széphalomhoz ért, mikor este vége még nem jött ki Sátoralja- Tujhely házai közöl. Sennyei báró rövid, de szívreható, beszédet mondott. Az agg Kálniczky András kovácsvágási református lelkész rövid imádságában kifejezést adott annak, hogy 1831 ben, midőn ő a megboldogultat temette, tizenöten álltak a sírkörtől, melyhez most egy nemzet szine-java zarándokolt el, „hogy a nagy embernek, a balos tudósnak, az igazi magyarnak megadja az őt megillető tiszteletet. Az ünnepi beszédet Erdélyi János sárospataki tanár tartotta. Beszéde méltó volt a nemzeti ünnephez. Igazán helyén való volt utána a sárospataki tanuló ifjúsági énekkara által vezetett, de az egész ünneplő közönség által énekelt Hymnus. A Szemere Miklós által írt költeményt Matulay Ede szavalta el. Végül a sárospataki énekkar énekkar énekelte el a Szózatot. Az ünnepély azzal végződött, hogy Gróf Károlyi a széphalmi református gondnok figyelmébe ajánlotta a a Kazinczy Ferencz sírjához ültetett 4 élőfát. Ugyan éltek-e írig azok?. Az ünnepély feirása talán hiányos is lenne a sátoraljaújhelyi* ebéden mondott beszédek felemlítése nélkül. Az ebéd a Korona nagytermében volt, de a hely nagyon is ezűknek bizonyult. A beszédekből, melyekszakadatlanul hangzottak, nem sokat hallottunk, de a főbb dolgokat mégis megértettük. Báró Sennyey emelte fel először a poharát, éltette először is a hazát másodszor is a hazát, harmadszor is a házat Nagy dolog volt ez akkor és éppen Báró Sennyeitől Aztán hiába kérdeztük : ki beszél ? Visszakérdezték tőlünk, így a legtöbben nem tudták, hogy ki éltette az akadémiát, az Akadémia elnökét, az erdélyieket, gróf Mikó Imrét. A kor jellemzésére vall, hogy a szeptember 1-én kiadott császári nyílt parancs és szeptember 2 án kelt osztrák miniszteri rendelet által felzavart protestánsok egyik erős oszlopa, Hegedüs László sárospataki református lelkész, a katolikusokért és azok kiváló oszlopáért, Báró Bartakovics Béla egri érsekért emelteel poharát. — Csak Kun Dánielsárospataki iskolai pénztárnok beszéde alatt nem volt zaj, mert ő az asztal tetejéről először is azt mondta : Hogy ne kérdezzék ki, beszél ? előre megmondom, hogy én Kun Danyi vagyok Patakról. Azután elmondta, hogy itt, hol én állok, az alsó parlamentben, nem sokat beszélnek, de azért ne higgyék, hogy mi nem tudunk beszélni. Örülök azon, hogy a mágnások a közrendűekkel így egyetértve működnek,most, midőn a nemzetnek szüksége van a karra és a főre. Iszom tehát azokért, kikért még soha sem ittam, itszom a magyar arisztokratákért. Szívesen ittak a többiek is. Ebéd után az ott levők kezünk igen fáklyával elindultunk aCsikó utcába, hogy azt Kazinczy utcának szenteljük fel. S a fáklyákat a sátoraljaújhelyi piac közepén levő emlékkő előtt rakták máglyába. Ezt a követ a Kazinczy Ferenc és gróf Dessewffy József ösztönzésére állították fel a Győrnél elesett nemesek emlékezetére. Míg a fáklyák égtek, elkezdtük énekelni az Apotheosist. „lyugosznak ők, a hős fiúk Dusó csaták után.“ Elmondtuk ezeket a sorokat is: „E porba omlott szép haza Fel fog születni még. Van bíró a felhők fölött. Áll a villámos ég. Mikor énekeltünk, az egész csapat a levegőben rázta kalapját, mintha csak a mennyei atya figyelmét akarta volna felhívni arra, hogy ezt a mi porba omlott hazánkat is emelje fel már. , Az ünnepély lefolyása tanúbizonyságot tett arról, hogy a Kazinczy Ferencz által a 19 ik század elején ébredésre hívott magyar nemzeti, még nem halt meg egészen, a börtön és akasztófa csak arra volt jó, hogy a nemzetet a rákényszentett álom karjai közé kergesse. A Solferinónál elsütött ágyuk dörgése és a haldoklók utolsó sóhajtása felébresztette álmából az egész magyar nemzetet és megjelent a nagy ébresztő síkjánál, hogy a nagy szellem előtt hódolatát fejezze ki és saját életéről is tanúbizonyságot tegyen. A nemzetet vezető tudósok ragadták körökbe a zászlót, magyar tudományos akadémia hívó szavát a nemzet meghallotta, megmozdult mint egy test és egy lélek ab a szent siónál fogadást tett, hogy hazájához hűt marad és a sátoraljaújhelyi emléktől azzal a bizalommal oszlott szét MISKOLCZI NAPLÓ Miskolc, 1610. január 1.