Miskolczi Napló, 1911. december (11. évfolyam, 275-287. szám)

1911-12-01 / 275. szám

. A lóavató bizottságnak. A járási mezőgazdasági bizottságnak. A népnevelő bizottságnak. A borellenőrző bizottságnak és A vármegyei földadó bizottságnak 1912. és 1914. évekre leendő megalakítása. Beöhy László kereskedelemügyi m. kir. miniszter ur értesítése ezen tisztének elfog­lalásáról. A m. kir. belügyminiszter leirata a tiszt­viselői nyugdíjszabályrendelet módosítása tárgyában. Ugyanannak leirata a lakbért pótló nyug­díjellátásáról szóló szabályrendeletünk ügyé­ben. Ugyanannak leirata a várnagyi állás mi­nősítését felemelő határozatunkra. Ugyanennek leirata az Erzsébet-kórház­­nál létesíteni tervezett uj mosóház létesítése ügyében. Budapest székes­főváros közönségének átirata a sajtószabadságnak törvényileg le­endő biztosítása tárgyában. Mosonvármegye közönségének átirata az országos drágaság enyhítése ügyében. Az előkészítő ügyek tárgyalására az ál­landó választmány 1911. évi december hó 13., délelőtt 9 órakor, a pénzügyi szakosztály pe­dig ugyanaz­nap délután 3 órakor ugyancsak Miskolcz város tanácstermében tartja meg ülését. Talált emberi csontok: Miskolcz, november 30. Ez alatt a cím alatt a Miskolczi Napló november 18-iki számában egy néhány sor­ból álló hír jelent meg, mely arról szólt, hogy a Szeles­ utcai állami elemi iskola előtt­­levő diszkertben oszlopokat ástak le és ásás közben egy emberi koponyát és csont­vázat találtak.­­ A hír írója azt véli, hogy az „az emberi csontváz bűntény folytán került a földbe“. Lehet, hogy ennek a hírnek a nyomán némelyek valami régi bűn felderítésén törik a fejeket. Mielőtt a „bűntény“ megállapításához fognának, legyenek szívesek eldönteni azt, hogy bűnténynek minősíti-e a törvény azt, ha a törvény fölött álló hatalmasságok alatt­valóikat kényszerítik arra, hogy fegyverrel támadjanak egy tőrök távol lakó, szabadsá­gáért és önállóságáért küzdő nemzetre, mely nekik sohasem vétett, mely a mások jogait tiszteletben tartja, de a magáét még élete árán is igyekszik megvédelmezni. Azok a csontok ugyanis a magyar sza­badságért vívott csaták emlékei. — 1849. nyarán kerültek a Pengyomban levő szé­rüs kertek végén a legszélső szántó­föld­nek a Sajóra vezető út mellett eső végére. Jól emlékszem arra, hogy az 1849-ik évben 3 sír került ott egymás mellé. Azelőtt nem volt ott egy sem. Az 1849-ik évben, jú­lius 25-én vívott zsolczai ütközet alkalmá­val a muszka hadsereg a Sajón innen ál­lott, — a mi vitéz hadseregünk ágyúi Felső­­zsolczán a töltéstől balra voltak felállítva. Tüzéreink közt ott volt a híres tüzér, Sáf­rány Mihály is, sőt épen akkor kapta had­­nagygyá való kinevezését is. Nem csoda te­hát, hogy azok az ágyuk, melyekre ő ügyelt fel, kárt is tettek a muszka hadseregben. Az ütközet után a muszkák a Sajó part­jától visszahúzódtak és egy részük a Pen­­gyom és Szeles­ utcák mögött talált éjjeli szállást. —­ Valószínű tehát, hogy a város közelében elesett muszkákat temették abba a­­ sírba. Az sem lehetetlen, hogy az 1849-ik év­ben pusztító kolerában meghalt katonák kö­zül temettek oda néhányat, de ezt azért nem tartom valószínűnek, mert a kolerában meghalt muszkákat a tetemvári temető északnyugati része fölött elég mélyre ásott sirba temették.­­ Ezeket a sírokat olyan szélesre ásták, hogy a halottakat nem a sir hosszában, hanem széltében helyezték el, még pedig 8—10 embert is fektettek egy­más mellé. Ezeket betakarták a muszka ka­tonák zubbonynak nevezett felöltőjével és másik, sőt olykor harmadik sor is került az alsó részben elhelyezettek fölé. Ezeknek koporsójuk sem volt, holott a Pengyom vé­gében eltemetettek mindnyájan koporsóban lehettek, mert az út mellett levő szélső ko­porsó fedelére is emlékszem, mert, mikor én ezeket a sírokat láttam, már akkor egy­nek a tetejéről az eső a földet lemosta, ami­ben az is közreműködött, hogy a környéken levő kutyák is kaparták és ezzel lazították a koporsón levő kevés földet. Különben is a koporsó fedele alig volt valamivel alább a föld színvonalánál. A Pengyomnak azon a részén szérüs­­kertek voltak. A legszélső kert mellett el­vonuló szántóföldön, közel a Haliczkára ve­zető úthoz volt az a 3, vagy 4 sir, melyek közül most az egyikre bukkantak. — Azt hiszem, hogy azok közül, kik már akkor 10—12 évesek voltak és arra jártak a föld­jükre, vagy a Sajóra, többen emlékezni fog­nak még azokra a jeltelen és teljesen elha­gyott sírokra. Valahol a kozákok, vagy a cserkeszek földjén hullott azokért a haza hiába várt fiatal emberekért a szülők és testvérek forró könyve. — Oda szállott azok­nak haldoklásuk alatt messze küldött só­haja. Többen élhetünk még azok közül, kik azokat a sírokat láttuk.­­ Az idők folya­mán azok a sírok egyenlőkké lettek a föld­del. A koporsók elkorhadtak, a korhadt deszkákat feltüzelték a szántók. Ne keres­sük a bűntényt, hanem véssük emlékeze­tünkbe azokat az időket, mikor nem mindig értek rá az emberek, hogy a halottaknak, hozzájuk méltó sírt ássanak és a részvét könyei nélkül temették el a jobb sorsra ér­demes fiatal katonákat. Akiket a dolog jobban érdekel, azok csak keressék az igazságot. Egy pár méter­nyire még egy pár sírra találhatnak, 1­5 sírnál többet nem igen találnak, mert azt a helyet tudtommal sem azelőtt, sem azóta nem használták temető helyül. Ott, ahol a Haliczka rétje kezdődött, vagyis a város akkori vége és a Sajó közt majdnem középen, a Sajóhoz vezető régi úttól balra volt egy hely, melyet kolera­temető néven ismertünk. Ebbe állítólag az 1831-iki kolera alkalmával temetkeztek. — Ott én sirt nem láttam, csak arra emlék­szem, hogy azon a környéken a földnek némi esése volt és a part oldala válasz­totta el a szántóföldeket a haliczkai nagy területű réttől, melyet a Sajó majd minden tavasszal elöntött, rövid időre. A Sajó balpartján szétszórt csontokat összeszedte a hazafias kegyelet, el is te­mette a felsőzsolczai töltés mellett. Ott áll a honvédemlék az együvé hordott marad­ványok sírja fölött, mint az 1849-ben, július 25-én vívott csata emléke. A miskolczi oldalon elhullottak sírját nem ápolta senki. Kevés idő kellett ahoz, hogy azok a sírok a földdel egyenlőkké le­gyenek, pedig az abban nyugovók nem voltak a mi ellenségeink, csak­­az igazi el­lenség által kényszerített eszközök. A ta­lált emberi csontok nyomán tehát ne ke­ressük a bűntény elkövetőit, mert az ilyen bűnök megbüntetésére nekünk még nin­csenek törvényeink. Porcs János: — Ha legközelebb eljövök — mormogja — akkor magamhoz szoktatom őket. Igen, hamar el fogok jönni épen e célból. Most már minden másod nap megérke­zik, pontosan, mint az óra, s a zsebe tele van cukorral és játékszerrel. De a gyerekek elfo­gadják az ajándékot és elmenekülnek, szüleik hiába szidják őket, hogy legyenek kedvesek az idegennel, a legkisebb rokonszenvet sem érzik iránta. Maurice és Riri, a három és az öt éves fiú , Julie, a hat éves kis­leány egy­aránt tartanak tőle. Ösztönük, egyszerű és szeretetteljes szí­vüknek ösztöne tartja őket vissza Rachinottól. Biztos divinációval megérzik, hogy ragaszko­dik-e igazán hozzájuk , az illetők arcvoná­saiból, tekintetéből olvassák ki azt. Ha szere­tettel találkoznak, kis szívük mindjárt megér­zik azt, de viszont legyőzhetetlen ellenszenvet éreznek aziránt a szárazlelkű ember iránt, ki­nek soha másnak jóvoltát célzó gondolat nem született meg a lelkében. Rachinot visszata­szítóan hat rájuk. Végre a gyermekek legyőzhetetlen ellen­szenve átragadt a szülőkre is. Napról-napra hidegebben fogadják a kelletlen vendéget s ez napról-napra mélabúsabb s boldogtalanabb lesz. S egyre azon töri az eszét, mit találhatna ki, amivel a gyermekek ellenszenvét lefegy­verezné, mert e család nélkül ismét vissza kell térni a rideg, szeretetnélküli magányba. * Egy napon Rachinot úgy megy el hazul­ról, hogy Martinéktől végkép elbúcsúzik. Még egyszer kiteszi magát a jeges fogadtatásnak s aztán vége. Bátorsága elhagyta, nem fog to­vább makacskodni látogatásaival. Útközben egy mindennapi szerencsétlen­ség vonja magára figyelmét. Egy utcai gyü­­mölcsárusné egy vágtató kocsi elé tolta sze­kerét és az felborította a kézi járművet s a gyümölcs szerte-széjjel gurult. Az ő kára! A kocsis nem tartozik neki semmi kárpótlással a pocsékká taposott és sárba gurult gyü­mölcsért, mit megy az útra. Rachinot felemel néhány darab naran­csot az útról s visszahelyezi azt a kéziko­csiba, minden különös érzés vagy gondolat nélkül, mint régi, pedáns mániákus, aki nem szereti, ha valami kárba megy. De a kora gyermeke szomorú és kedves tekintettel néz fel rá. Megmagyarázhatatlan impulzusnak en­gedve, a zsebébe nyúl Rachinot: — Mondja csak lelkem, legalább száz sov ára gyümölcs ment itt pocsékká, ugy­e? — Fogja. Ne essék úgy kétségbe. Lelkében egy új érzés támad, a meleg­ségnek egy sugara világítja meg tekintetét. És miközben tovább ballag, így szól önmagá­hoz: — Bizonyosan ez volt az egész vagyona, szegénynek... Nem értem, hogy lehet úgy élni, hogy ne érdeklődjék az ember azok iránt, akiket maga körül lát. Megrázza a fejét és pislog, mintha az új Rachinot a régi Rachinotnak magyarázza va­lami természetes és mégis valami nagyon kü­lönös dolgot. Mikor Martinékhoz bemegy, — milyen szerencsétlenség — észre veszi, hogy a bon- BOURBON hygeniai cigaretta-hüvely és ciga­rettapapiros, legjobb minőség ! — Egyedüli árusitás a m. kir. külön­leges dohánytő­zsdében Miskolczon. MISKOLCZI NAPLÓ Miskolcz 1911 december 1. '­Carácsonyfa­ Legcélszerűbb ajándékokat legolcsóbban kizárólag FEUERSTEIN ALADÁR Reklám Maradék Áruházában is lehet vásárolni II Kazinczy­ utca 1. sz. Kepa~-szálló épület

Next