Miskolczi Napló, 1913. február (13. évfolyam, 26-49. szám)

1913-02-01 / 26. szám

2 kultúrát szerezhet és szerez, mint neki van, kizárólagossága többé fenn nem tart­ható. A magyar nemesség, midőn a hono­­ráciort quasi nemesnek tartotta, ugyanezt tényleg elismerte. A forradalom lényegé­ben nem más, mint új kultúrelemek ér­vényre jutása. És a demokratizálódás tulajdonkép­pen egykor nem más, minthogy a nem ne­mesi osztályok ugyanoly kulturfokot sze­rezhetnek vagyonban s igy társadalmi súly­ban és oly erősek lehetnek, mint a nemesek. Ha ez az állapot valamely társadalomban bekövetkezik, érvényesülését ideig-óráig lehet gátolni, de megakadályozni nem. Nem pedig azért sem, mert a megnövekedett népszám, az állami teendők sokasága, a társadalmi feladatok nagysága mellett — ha mindenki egyértelműleg lelkesen akar­ná is — teljesen képtelen volna mindezt a nemesség legjobb kulturális, legjobb va­gyoni, legkiválóbb társadalmi megoszlás esetén is ellátni és pedig azon egyszerű oknál fogva, mert létszámuk és erejük is oly kevés, hogy ebből a szükséglet cse­kély részét is alig lehetne fedezni. A történeti fallum nálunk aztán on­nan ered, hogy azok a társadalmi rétegek, a­melyek a nemességhez történetileg nem tartoznak, azonban a társadalmi előny és erő köpenyegét tőle kölcsönveszik, szépen beleringatják magukat abba a világnézet­be, amely mellett ma semmi positívum nem szól, de a­melyet nem lehet a történeti származással, a­mihez természetesen az u. n. álzsentrínek semmi köze sincs, mente­getni. Nincs tehát meg még az a jogcíme se, a­mi felfogásának az ősiség avult pati­náját adhatná meg. Ha egy osztály — ismételjük — elér bizonyos kultúrfokot és ennek kapcsán bír megfelelő gazdasági és társadalmi erővel, helyet kér a fórumon. Ezt elodázhatják ideig-óráig, de a követelt helyet végül mé­gis megkapja. így volt a kiváltságos ren­dekkel szemben a polgárság, mely egyenjo­­gosításáért addig küzdött, a­mig meg nem kapta. Most itt van a munkásság, a­mely ugyanezen utat járja meg. Itt érzelgésnek nincs helye: ha a munkásság számra, kul­túrára és társadalmi erőre eléggé jelentős­sé válik, minden állam példája bizonyítja. A nő az ajtónál mosolygó hivogatóan visszanéz a férfira, aki azonban ezt az édes pillantást nem vette észre.­­ — Kérem, leszállani, — szól a kalauz; a nő még egy kétségbeesett tekintetet vet vissza és azután leszáll. Alig indult el a kocsi, az ifjú nőhódító felkapja fej­t és kutatóan néz körül. A nőt ■ehol sem látja, ezen elszomorodik, egy kissé szégyeli is talán magát. Én kétségbeesetten ültem helyemen, íme, a nap olyan tavasziasan süt és én ma nem vagyok irigy és igazán őszintén kívánom minden felebarátom boldogságát. Ha ez a gondosan borotvált embertársam egy fél perccel előbb tekint fel újságjából, ha ennek a két embernek a tekintete találkozik, akkor most egy, boldogabb párral több lenne a vi­lágon átkozott, ördöngős véletlen! .. Másnap egy sétatér előtt találkoztam egy barátommal. — Mi újság, öreg? — kezdem. — Kellemetlen kis ügyem van. Egy nőt várok, egy valóságos fúriát. Tavaly ismerked­tem meg vele és azóta nem tudok megsza­badulni tőle. Belekapaszkodott az életembe és valósággal elviselhetetlenné tette azt. Jaj, már jön is. Ott van. Siess, menekülj... Odanéztem. Hát, a tegnapi nő volt, megszerzi magának a politikai érvényesü­lés alkotmányos biztosítását. A miként természetes az, ellenhatás is. A magyar nemesség azt hitte, vége a vi­lágnak és a nemzetnek, ha a kiváltságokban más is részesül. A városok követküldési joga ellenében elhangzott érveket halljuk századok múltán, most, a munkásság ellen. És ime hazánk áll ma is. Rózsaszínű szemüveg nélkül is lehet konstatálni, hogy se számban, se vagyonban, se kultúrában nem volt a magyarság erősebb akkor, mint most. Emberi gyarlóságunk, hogy a múltat szebbnek, a jelent rosszabbnak, a jövendőt sivárabbnak látjuk. Szinte okmányszerű­­leg igazolhatni, hogy egy-egy korszakot, a­melyet az akkor együtt élő hazafiak, köl­tők és írók nemzeti szempontból megveten­­dőnek tartottak, arra a későbbi korszakok államférfiai, költői és írói, mint példaadóra hivatkoztak. Érthető, tehát megbocsátandó, em­beri gyöngeség. Minden kor társadalma azt hiszi, hogy az ő kezében van legjobban letéve a „haza sorsa“ és abban a tévhitben él, hogy vége a világnak, ha mások veszik át az uralmat. Dőreség. Államok egymás­után pusztultak el e felfogás miatt, de ar­ról nem szól a történet, hogy valamely or­­szág azért semmisült volna meg, mert jog­kiterjesztéssel élt, mert más rétegeket vett fel az alkotmány sáncaiba. Hisz hazánk történetének minden­napja váltig tele van adatokkal, hogy a ma­gyarság megmaradásának és fejlődésének a legegyszerűbb, tehát a legokosabb módja éppen a jogkiterjesztésben, idegen elemek felszívásában és áthasonításában volt. Az utolsó félszázad alatt a magyarság hason­líthatatlanul nagyobb arányban gyarapo­dott, mint a születések természetes aránya. Nagy csomó magyar város keletkezett. Negyvennyolcban Arad, Temesvár, Nagy­várad stbi csak egy követküldésre kapott jogot s várjon ma nem merne a legtúlzóbb sovén magyar nekik többet adni?! És akik a magyar nyelv tudását oly lényeges kritériumnak tartják, nem nyu­­godhatnak-e abban meg, hogy a tulajdon­képpeni ipari munkásság mondhatnék szin­­magyar, a mit igazol, hogy az egykor — a hetvenes években német vezetésű és nyelvű magyar szociáldemokrata párt — nyelvében magyarrá lett s egykor a német­nyelvű pártlap mellett alig lehetett heten­ként egyszer, később 2—3 ízben megjelen­tetni a magyar pártorgánumot s harmincz év alatt a helyzet megforditott. A más nyelvű pártlapok alig lézengenek, nagy anyagi áldozatokkal tartatnak fenn, ellen­ben a pártorgánum magyar nyelvű napi­lap, a tárgyalások, a hivatalos kezelés nyelve a magyar és csupán az u. ny­elv kedvéért van olykor más nyelvű felszóla­lás. A vezetés, a szellemi irányítás merő­ben magyar. És megmagyarosította a munkásosztályt. De mindezekről még később részlete­sebben lesz szó, ha a kormányjavaslat részletes bírálatát adjuk . Kifacsart citrom, Becs bejelentette: Lukács Lászlót áprilisig tartják, azután . . mehet! A citromot kifacsarják és eldobják. Az igaz, hogy előbb még egy jó erőset fog­nak szorítani rajta. Még ennek a kormány­nak lesz a feladata, hogy a tavaszra, aligha­nem áprilisra egybehívandó delegációs ülés­szakon megszavaztassa a rendkívüli katonai kiadásokat, amelyek igen jelentékeny össze­geket tesznek ki és a jövő hetekben előre­láthatólag még növekedni fognak. Ugyancsak ezt a tavaszi delegációt újabb Dreadnoughtok kérdése is foglalkoztatni fogja, valamint a Boszniában és Dalmácziában álló csapatok állandó szaporításából keletkező költségek megszavazása is ennek a delegációnak a fel­adata lesz. Ha a Lukács-kormány mindezt a sok szép feladatot elvégezte, akkor majd sor kerül arra is, hogy a kormánypárt és az el­lenzék közötti normális viszony, személyi áldozatok árán is helyreállíttassék. Vagyis, a citrom alaposan ki lévén fa­csarva,­­­eldobható. Hát, ha tetszik, ki bánja? Ámde arra igazán ne számítsanak a bécsi mértékadó körök, hogy Lukács menesz­tésével és Láng Lajos kinevezésével minden rendbe hozható. Most már egyenlő személy­­cserével nem lehet rendbe hozni a teljesen felfordult dolgokat. A kormány ugyanis nemcsak a parla­menti viszonyokat forgatta fel fenekestül, hanem az ország szociális viszonyait is. Többé már nemcsak arról van szó, hogy a kormány­párt és az ellenzék közötti normális parla­­lamenti viszonyt kell helyreállítani, hanem arról, hogy meg kell menteni az országnak teljes felfordulással fenyegető szociális rend­jét is. Itt most már nem csupán személyi, hanem alapos rendszerváltozás kell, hogy a normális viszonyok helyreálljanak. S. B. MISKOLCZI NAPLÓ Miskolc-1., 1913 február 1. Reggel 8 óra előtt találkozik sok egészséges, piros arcú iskolás gyermekkel, ezek legtöbbje Berzy kávét reggelizik.

Next