Miskolczi Napló, 1913. február (13. évfolyam, 26-49. szám)
1913-02-01 / 26. szám
2 kultúrát szerezhet és szerez, mint neki van, kizárólagossága többé fenn nem tartható. A magyar nemesség, midőn a honoráciort quasi nemesnek tartotta, ugyanezt tényleg elismerte. A forradalom lényegében nem más, mint új kultúrelemek érvényre jutása. És a demokratizálódás tulajdonképpen egykor nem más, minthogy a nem nemesi osztályok ugyanoly kulturfokot szerezhetnek vagyonban s igy társadalmi súlyban és oly erősek lehetnek, mint a nemesek. Ha ez az állapot valamely társadalomban bekövetkezik, érvényesülését ideig-óráig lehet gátolni, de megakadályozni nem. Nem pedig azért sem, mert a megnövekedett népszám, az állami teendők sokasága, a társadalmi feladatok nagysága mellett — ha mindenki egyértelműleg lelkesen akarná is — teljesen képtelen volna mindezt a nemesség legjobb kulturális, legjobb vagyoni, legkiválóbb társadalmi megoszlás esetén is ellátni és pedig azon egyszerű oknál fogva, mert létszámuk és erejük is oly kevés, hogy ebből a szükséglet csekély részét is alig lehetne fedezni. A történeti fallum nálunk aztán onnan ered, hogy azok a társadalmi rétegek, amelyek a nemességhez történetileg nem tartoznak, azonban a társadalmi előny és erő köpenyegét tőle kölcsönveszik, szépen beleringatják magukat abba a világnézetbe, amely mellett ma semmi positívum nem szól, de amelyet nem lehet a történeti származással, amihez természetesen az u. n. álzsentrínek semmi köze sincs, mentegetni. Nincs tehát meg még az a jogcíme se, ami felfogásának az ősiség avult patináját adhatná meg. Ha egy osztály — ismételjük — elér bizonyos kultúrfokot és ennek kapcsán bír megfelelő gazdasági és társadalmi erővel, helyet kér a fórumon. Ezt elodázhatják ideig-óráig, de a követelt helyet végül mégis megkapja. így volt a kiváltságos rendekkel szemben a polgárság, mely egyenjogosításáért addig küzdött, amig meg nem kapta. Most itt van a munkásság, amely ugyanezen utat járja meg. Itt érzelgésnek nincs helye: ha a munkásság számra, kultúrára és társadalmi erőre eléggé jelentőssé válik, minden állam példája bizonyítja. A nő az ajtónál mosolygó hivogatóan visszanéz a férfira, aki azonban ezt az édes pillantást nem vette észre. — Kérem, leszállani, — szól a kalauz; a nő még egy kétségbeesett tekintetet vet vissza és azután leszáll. Alig indult el a kocsi, az ifjú nőhódító felkapja fejt és kutatóan néz körül. A nőt ■ehol sem látja, ezen elszomorodik, egy kissé szégyeli is talán magát. Én kétségbeesetten ültem helyemen, íme, a nap olyan tavasziasan süt és én ma nem vagyok irigy és igazán őszintén kívánom minden felebarátom boldogságát. Ha ez a gondosan borotvált embertársam egy fél perccel előbb tekint fel újságjából, ha ennek a két embernek a tekintete találkozik, akkor most egy, boldogabb párral több lenne a világon átkozott, ördöngős véletlen! .. Másnap egy sétatér előtt találkoztam egy barátommal. — Mi újság, öreg? — kezdem. — Kellemetlen kis ügyem van. Egy nőt várok, egy valóságos fúriát. Tavaly ismerkedtem meg vele és azóta nem tudok megszabadulni tőle. Belekapaszkodott az életembe és valósággal elviselhetetlenné tette azt. Jaj, már jön is. Ott van. Siess, menekülj... Odanéztem. Hát, a tegnapi nő volt, megszerzi magának a politikai érvényesülés alkotmányos biztosítását. A miként természetes az, ellenhatás is. A magyar nemesség azt hitte, vége a világnak és a nemzetnek, ha a kiváltságokban más is részesül. A városok követküldési joga ellenében elhangzott érveket halljuk századok múltán, most, a munkásság ellen. És ime hazánk áll ma is. Rózsaszínű szemüveg nélkül is lehet konstatálni, hogy se számban, se vagyonban, se kultúrában nem volt a magyarság erősebb akkor, mint most. Emberi gyarlóságunk, hogy a múltat szebbnek, a jelent rosszabbnak, a jövendőt sivárabbnak látjuk. Szinte okmányszerűleg igazolhatni, hogy egy-egy korszakot, amelyet az akkor együtt élő hazafiak, költők és írók nemzeti szempontból megvetendőnek tartottak, arra a későbbi korszakok államférfiai, költői és írói, mint példaadóra hivatkoztak. Érthető, tehát megbocsátandó, emberi gyöngeség. Minden kor társadalma azt hiszi, hogy az ő kezében van legjobban letéve a „haza sorsa“ és abban a tévhitben él, hogy vége a világnak, ha mások veszik át az uralmat. Dőreség. Államok egymásután pusztultak el e felfogás miatt, de arról nem szól a történet, hogy valamely ország azért semmisült volna meg, mert jogkiterjesztéssel élt, mert más rétegeket vett fel az alkotmány sáncaiba. Hisz hazánk történetének mindennapja váltig tele van adatokkal, hogy a magyarság megmaradásának és fejlődésének a legegyszerűbb, tehát a legokosabb módja éppen a jogkiterjesztésben, idegen elemek felszívásában és áthasonításában volt. Az utolsó félszázad alatt a magyarság hasonlíthatatlanul nagyobb arányban gyarapodott, mint a születések természetes aránya. Nagy csomó magyar város keletkezett. Negyvennyolcban Arad, Temesvár, Nagyvárad stbi csak egy követküldésre kapott jogot s várjon ma nem merne a legtúlzóbb sovén magyar nekik többet adni?! És akik a magyar nyelv tudását oly lényeges kritériumnak tartják, nem nyugodhatnak-e abban meg, hogy a tulajdonképpeni ipari munkásság mondhatnék szinmagyar, a mit igazol, hogy az egykor — a hetvenes években német vezetésű és nyelvű magyar szociáldemokrata párt — nyelvében magyarrá lett s egykor a németnyelvű pártlap mellett alig lehetett hetenként egyszer, később 2—3 ízben megjelentetni a magyar pártorgánumot s harmincz év alatt a helyzet megforditott. A más nyelvű pártlapok alig lézengenek, nagy anyagi áldozatokkal tartatnak fenn, ellenben a pártorgánum magyar nyelvű napilap, a tárgyalások, a hivatalos kezelés nyelve a magyar és csupán az u. nyelv kedvéért van olykor más nyelvű felszólalás. A vezetés, a szellemi irányítás merőben magyar. És megmagyarosította a munkásosztályt. De mindezekről még később részletesebben lesz szó, ha a kormányjavaslat részletes bírálatát adjuk . Kifacsart citrom, Becs bejelentette: Lukács Lászlót áprilisig tartják, azután . . mehet! A citromot kifacsarják és eldobják. Az igaz, hogy előbb még egy jó erőset fognak szorítani rajta. Még ennek a kormánynak lesz a feladata, hogy a tavaszra, alighanem áprilisra egybehívandó delegációs ülésszakon megszavaztassa a rendkívüli katonai kiadásokat, amelyek igen jelentékeny összegeket tesznek ki és a jövő hetekben előreláthatólag még növekedni fognak. Ugyancsak ezt a tavaszi delegációt újabb Dreadnoughtok kérdése is foglalkoztatni fogja, valamint a Boszniában és Dalmácziában álló csapatok állandó szaporításából keletkező költségek megszavazása is ennek a delegációnak a feladata lesz. Ha a Lukács-kormány mindezt a sok szép feladatot elvégezte, akkor majd sor kerül arra is, hogy a kormánypárt és az ellenzék közötti normális viszony, személyi áldozatok árán is helyreállíttassék. Vagyis, a citrom alaposan ki lévén facsarva,eldobható. Hát, ha tetszik, ki bánja? Ámde arra igazán ne számítsanak a bécsi mértékadó körök, hogy Lukács menesztésével és Láng Lajos kinevezésével minden rendbe hozható. Most már egyenlő személycserével nem lehet rendbe hozni a teljesen felfordult dolgokat. A kormány ugyanis nemcsak a parlamenti viszonyokat forgatta fel fenekestül, hanem az ország szociális viszonyait is. Többé már nemcsak arról van szó, hogy a kormánypárt és az ellenzék közötti normális parlalamenti viszonyt kell helyreállítani, hanem arról, hogy meg kell menteni az országnak teljes felfordulással fenyegető szociális rendjét is. Itt most már nem csupán személyi, hanem alapos rendszerváltozás kell, hogy a normális viszonyok helyreálljanak. S. B. MISKOLCZI NAPLÓ Miskolc-1., 1913 február 1. Reggel 8 óra előtt találkozik sok egészséges, piros arcú iskolás gyermekkel, ezek legtöbbje Berzy kávét reggelizik.