Reggeli Hirlap, 1919. október (28. évfolyam, 182-204. szám)

1919-10-09 / 185. szám

Miskolcz, 1919 október 9. REGGELI HÍRLAP Az élelmezés és a maximális árak. Miskolczon október 3-án jelent meg a legutolsó élelmiszer maximá­­lási rendelet. Nehéz közélelmezési bajaink között, nagyon jól tudjuk, hogy a maximálás nagyon erőszakos közgazdasági tény, tagadhatatlan azonban, hogy a pillanatnyi nincs­­telenség folytán termett uzsoraárakat semmikép letörni nem lehet. S éppen azért, mert a gazdasági élet törvé­nyei szerint egyes forgalom tárgyát képező cikkek árát a kereslet-biítálat szabja meg. Így került szeptember 27. előtt a közélelmezési bizottság abba a helyzetbe, hogy előbbi maxi­málása szerinti egyes cikkeket kény­telen volt lejjebb venni, mert a pi­acon a nagy kínálat folytán azok ára jóval alul volt a maximális áron. Itt tehát a bizottság a piac után volt kénytelen menni, a kereslet-kínálat maga állapította meg az egészséges árat s törte le az uzsorát. Egyes cikkek a maximálási ren­delet után eltűntek a piacról, hogy egyebet ne említsünk, például a kartfiol (tehát olyan cikk, melynek eladásával várni nem lehet), mert a termelése, leszedése, szállítása több költséget emésztett volna fel, mint amennyit eladás után hozna. A maximálás gyorsan romló, nem sokáig szállítható zöldség és főzelék­féléknél eredménnyel járt és üdvös volt, a nem romlandó, huzamosabb ideig szállítható zöldség és főzelék­féléknél azonban csak addig, amíg a közelünkben levő vármegyékben s m­eg a fővárosban a maximált árak arányban állottak a mi áraink­kal, vagy legalább is csak annyival voltak magasabbak, hogy ezen élel­micikkek szállítása folytán előállott kiadás mellett nem sok haszonra lehetett kilátás. A gazdasági statisztika azt bizo­nyítja, hogy egy ember egy évi el­látására 4 hold földre van szükség. A szűkre szabott Magyarország je­lenlegi termő területe körülbelül 10 millió hold, lakossága öt millió lélek körül áll Ha már most minden em­ber egy évi ellátására 4 hold földre van szükség, úgy Budapest 2 millió lakosa 8 millió termő földet köt le, m­íg a másik 3 millió lakosnak 2 millió föld marad. A három millió lakosnak legna­gyobb része őstermelő, tehát a ter­ményekből először a maga szükség­letét elégíti ki, csupán a termény­­fölösleg a nem őstermelőé és a fő­város két millió lakosáé. A fölösleg az előbbi számítás szerint azonban végtelenül csekély s igy a főváros és a vidék nem őster­melő lakossága között óriási harc indul meg a termény­fölöslegért. Amig tehát a vidék és a főváros maximált árai között meg van az összhang, addig nincs baj, sőt az őstermelők szívesen adják termé­nyeiket a vidéki nem őstermelőknek, mert nem sokat kell a szállítással vesződni. Ebben a versenyben a fő­város lakossága alul maradna. Hogy éhen ne pusztuljon a főváros, oly módhoz kellett folyamodnia, hogy ebből a küzdelemből győztesen ke­­rüljün ki. Eltörölte a maximális árakat, sza­bad forgalom tárgyává tett mindent, tisztán csak véleményes árakat álla­pított meg, melyeket csak indokolt esetben lehet átlépni. Hogy ez az indokolt eset mit jelent, nagyon jól tudjuk. A külföldi behozataltól elte­kintve, ezért kapni már szabadkéz­ből zsírt, amennyi tetszik, vajat, to­jást, szalonnát stb., melyhez miskol­­czik csak sok utánjárás, szaladgálás és kék pénz utján tudunk nagy ne­­hezen hozzájutni. Nehéz választás előtt áll most a város, ha azt akarja, hogy lakossága minden élelmiszerrel el legyen lát­va, egyebet nem említve, mint téli káposzta, burgonya, bab, borsó és lencse. Az egyik eset az lenne, hogy a kényszerítő körülmények hatása alatt az árakat fölfelé maximálni, azaz a budapesti szabad forgalom által te­remtett árakat igyekezne elérni.­­ Ennek a maximálásnak, tekintve, hogy a nagybani vétel és eladásnál a kereslet-kínálat mérve szerint hul­­lámzanak csaknem napról-napra az árak, fix maximálási pontot meg­állapítani bajos lenne, vagy azt be­tartani és betartatni nem sikerülne. Önként adódik tehát a másik eset: a szabad forgalom. Merész lépés mindenesetre. Annyi bizonyos, hogy Budapesttel egyenlő erejű küzd­ő féllé válnánk. Az előbb említett számítások alap­ján kétségtelen, hogy az őstermelők fölöslege nem nagyon fedezi az or­szág nem őstermelő lakosságának szükségletét s igy a kereslet-kínálat mérve ezen elmélet törvényszerűsé­génél fogva magas árakat szülne. Teljes határozottsággal ezt ugyan nem lehet mondani, mert a legutóbbi napok alatt a szabad forgalomban a bab három koronára esett Buda­pesten. Tekintve a város lakosságá­nak nyomorúságos állapotát, semmi­esetre sem volna kívánatos, hogy az élelmiszerek ára túl magasra szök­jön fel újból, bár az is bizonyos, h­ogy enni­e kell. Mint értesülünk a város ebben a fontos kérdésben legközelebb érte­kezletet fog tartani. Magunk részé­ről csupán annyi kérni­valónk van, hogy ebbe a fontos és mindnyájun­kat közelről érintő értekezletre az összes szakértőket hívják meg. 3 Siralmas ének a Buzatérről. Kevés a felhozatal. — Harc a paradicsomért. — A legszükségesebb cikkek hiányoznak. — Megszólal a kakas. — Végeladás, nincs maradás ! Buzatér! .. .. Mennyi reménység és mennyi csalódás fűződik ehhez a helyhez. Napról-napra fokozódó bizalommal asszonyaink hányszor keresték már fel s tértek vissza üres kosárral, csalódottan és — csudála­tos az emberi természet — mégis új reménységgel, talán majd a jövő szerdán. Szó sincs róla, nem olyan siral­mas a piac képe, mint hat héttel ezelőtt, de nem is olyan, ami kielé­gítené az ember várakozását, igé­nyeit. Azt hiszem egyet-mást, zöld­ségfélét például lehetett tegnap is vásárolni, de olyat, amivel már jól is lehet lakni, vajmi keveset. Paradicsom-szüret. A szerdai piacnak egyébként a paradicsom volt az uralkodó cikke. Ebből is volt legnagyobb a kereslet is, a felhozatal is. De mit mivettek érte ! Alig tűnt fel egy paradicsomos szekér a láthatáron, tizéves húszával szaladtak eléje s még meg sem ál­lott, máris elkelt a portéka. A maxi­mális ár­­­korona 50 fillér, de ki törődött azzal, legfeljebb az a pár lelkiismeretes rendőr, akik rekedtre kiabálták magukat, hogy a hatósági áron felül senki se vásároljon. De hiába ! Míg a szekér mellett állott, csak ment valahogy a dolog, de alig tett egy pár lépést: újra meg­kezdődött a felfelé licitálás. Általá­ban két koronát fizettek kilónkint, de akadt, aki hármat is megadott. És még mit is képesek eltűrni! Egy úrinő például a ruhával lekötött pa­radicsomos kosárra tette a kezét, — ezzel is jelezve, hogy azt lefoglalta magának. — A kocsis, egy 15— 16 évesnek látszó suhanc, ezt látván, durva szavakkal támadt rá, hogy ne törje össze a paradicsomot s ráadá­sul az ostor nyelével a kezére is ütött. A szegény asszony panasz és kifakadás helyett inkább mentege­­tődzött, a körülállóknak sem volt egy szavuk sem, inkább várva lesték, hogy a megszégyenítésre tovább áll s a préda az övék marad. A kukorica körül is hasonló tü­lekedés folyt, úgy látszik, főzelék h­­jján az eddig csemegének hasz­nált kukoricát főételnek léptették elő. Hjah! azt kell enni, ami van! — mondják. A tengeri után való áhítozás egyébként majdnem komo­lyabb affaire-nek lett szülője. Egy munkás kéri az eladót: nekem ad­jon, nekem adjon . .. Kiszól a csoportból egy uriasabb öltözetű: „De csak nekem adjon elébb, mert én nem vagyok paraszt!“ A folyta­tása elképzelhető. Azonban megta­nulhatták, ha nem tudták eddig, hogy két veszekedő közül egy har­madik jár legjobban. Most is így történt. Mire kölcsönösen kimagya­rázták egymást, üres kézzel távoz­hattak. Hát érdemes a 400 filléres kukorica miatt, mely pedig csak harmincra van makszimálva, ennyire hajba kapni!? . . . Főzőtök elég volt. Darabszámra árulták , amit kértek, általában meg­adták érte. Természetesen kilója bi­zonyára többe esett, mint a hatósá­gi ár. Itt szükségesnek tartjuk meg­említeni, hogy ha már súly szerint állapítják meg valaminek az árát, vigyék is keresztül, hogy úgy is árulják. És így van a dolog a ká­posztával is, de piacon ki bajlódik a nehézkes mérlegeléssel. Fejenként 2— 3 K-t fizettek a káposztáért, a­melyből szintén keveset és elég si­lány minőségű, hoztak fel. Kelt alig 3— 4 zsákkal láttunk, elég szép volt, egy-egy fő­­ koronába került. Mu­tatóba, hogy el ne felejtsük, hogy ez is van, néhány sütőtököt is hoz­tak fel, egy 5-6 kilósért 10 koro­nát fizettek. A zöldfőzelék. Zöldségféle volt elég, de elég gyatra és elég drága. Egy kis cso­mó, 5—6 ceruzavékonyságú gyökér­ért 50—60 fillért kértek; ez volt az ára a répának is. De milyen répá­nak ! Aki azért ment ki a piacra, hogy elrakásra való egészségesebb zöldséget vegyen, üres kosárral me­hetett vissza. — Ugorka darabja át­lag 40 fillér volt, a szebb karalábé pedig (igen kevés volt), csak 2 K darabonként ; a téli retekből ötöt­hatot adtak 1 K-ért, ugyanígy ad­ták a szebb zöld paprikát is. Itt-ott egy kis csomó ragyavert zöld bab árváskodott, annyi amennyi két embernek talán elég lehet: öt korona volt. De senkinek se kellett. A zöldségfélék közt szerényen megbújva két helyen félvékányi vagy még kevesebb száraz bab is lapult, 6 koronáért ajánlották literjét, mikor kilója van 5 koronába megszabva. Aki korán kelt s már 8 órakor a piacon vott, vehetett foghagymát is, egy füzér 25—30 K volt, kettőt meg­ számláltam, egyiken 26, másikon 31 darab volt. Gyümölcs. Gyümölcsfélék ? . . . Erről is csak siralom beszélni. A kofák asztalán egy kis körte, egy kis őszi barack, alma csak állott, de vékaszámra, szekérről venni már nem lehetett. Igaz, majd elfelejtettem, három sze­kérrel mégis hoztak be, de milyet ? Hibás, rossz minőségűt, amilyet a boldogabb időben csak a disznó evett meg és volt telkük három ko­ronát elkérni érte s akadtak emberek, akik meg is vették. Birsalmát láttam tán százat is, tiz korona volt kilója. A szőllőt, kemény, savanyu, csősz­puskába serétnek való szőllőt 10 K-ért, a csak savanyut pedig 12—14 K-ért adták és vették. A somnak 2 K, szedernek 5 K-a volt literje. Vé­letlenül egy fél zsák diót is hozott fel egy szegény anyóka, meg is járta vele, mert tiz szemet akart adni 1 K-ért s a rendőrség közbelépésére 14-et kellett adnia. Meg is esküdött a boldogságos Szűzre, hogy többet nem is hoz ő semmit a miskolczi piacra. Mi az, ami nincs? Ezeket a dolgokat lehetett általá­ban vásárolni, de vegyük sorra most azokat, amelyeket kerestünk, de nem láttunk. Nem volt egy szem borsó, nem egy szem lencse s mondhatjuk bab sem, Vereshagymát, csak egy fejet, egy világért sem lehetett volna kapni; a krumpli, az meg tán a vi­lágon sincs már. . .. Pedig ezekre volna nagy szüksége a közönségnek. Igaz, hogy ezekből Miskolcz vidé­kén elegendő sohse termett, mert a most megszállás alatt levő megyék­ből szállították, de valamennyinek mégis csak kellene lenni. És van is. Az ember régi, bizalmas kofája, ha jókedvében van, például szívesen ad 1—2 kgr. krumplit 6 koronájával. De ezt otthon őrzi Wertheim-záros pincéjében. Egyik termelő meg nyíl­tan megmondta, hogy hagymát tudna adni, de korántsem a hatóságilag megállapított áron. Babot is vehet falun akárki, ha vékájáért nem saj­nál 150—160 K-t. Szóval még min­dig az a fránya maximális ár! Ta­lán meg is lehetne már egyszer pró­bálni, hogy sutba hajítsuk az egész ármegállapítást, haszon semmi belőle, ellenben a nemes városnak sokba kerülhet a minden héten újra kiadott ártáblázat plakátja. Ha ez eltűnne a föld színéről, esetleg a télre lekvá­ros kenyeret is kaphatnának a gyer­mekeink uzsonnára, noha most egy szem szilva se kapható tán egész Miskolczon. Ami ritkaság. És egyszer csak megszólalt a ka­kas, nem is egy, hanem két kakas egyszerre. Egy pillanatra megdöb­benéssel vegyes meglepetés, azután versenyfutás a hang irányában. Le­hetetlen, hát már baromfi is van a piacon ! ? Hónapok óta ilyen eset nem történt. Bizony van! Sőt a két kakason kívül még 2 csirke, egy tyúk , vagy két sovány liba is volt, ráadásul egy tarka kacsa is. Feles­leges mondanom, hogy nem nagyon kellett ajánlgatni. — Tíz perc alatt mind elkelt. Remélhetőleg folytatása következik, nehogy így változzék ,a közmondás: „Egyszer volt Miskol­czon baromfi vásár.“ Az árakat csak kurióziumképen említem fel. A so­vány liba 160 és 200 K, a tyúk 120, a két kakas 220, a két csirke pedig 70 K volt. A kacsa árát szégyenlős vevője nem merte megmondani, h­olyan drága volt. Vigasztalódni és felderülni az élel­micikkek siralmas vására után, a vá­szon, karton s kendőárusok utcájá-

Next