Reggeli Hirlap, 1919. október (28. évfolyam, 182-204. szám)
1919-10-09 / 185. szám
Miskolcz, 1919 október 9. REGGELI HÍRLAP Az élelmezés és a maximális árak. Miskolczon október 3-án jelent meg a legutolsó élelmiszer maximálási rendelet. Nehéz közélelmezési bajaink között, nagyon jól tudjuk, hogy a maximálás nagyon erőszakos közgazdasági tény, tagadhatatlan azonban, hogy a pillanatnyi nincstelenség folytán termett uzsoraárakat semmikép letörni nem lehet. S éppen azért, mert a gazdasági élet törvényei szerint egyes forgalom tárgyát képező cikkek árát a kereslet-biítálat szabja meg. Így került szeptember 27. előtt a közélelmezési bizottság abba a helyzetbe, hogy előbbi maximálása szerinti egyes cikkeket kénytelen volt lejjebb venni, mert a piacon a nagy kínálat folytán azok ára jóval alul volt a maximális áron. Itt tehát a bizottság a piac után volt kénytelen menni, a kereslet-kínálat maga állapította meg az egészséges árat s törte le az uzsorát. Egyes cikkek a maximálási rendelet után eltűntek a piacról, hogy egyebet ne említsünk, például a kartfiol (tehát olyan cikk, melynek eladásával várni nem lehet), mert a termelése, leszedése, szállítása több költséget emésztett volna fel, mint amennyit eladás után hozna. A maximálás gyorsan romló, nem sokáig szállítható zöldség és főzelékféléknél eredménnyel járt és üdvös volt, a nem romlandó, huzamosabb ideig szállítható zöldség és főzelékféléknél azonban csak addig, amíg a közelünkben levő vármegyékben s meg a fővárosban a maximált árak arányban állottak a mi árainkkal, vagy legalább is csak annyival voltak magasabbak, hogy ezen élelmicikkek szállítása folytán előállott kiadás mellett nem sok haszonra lehetett kilátás. A gazdasági statisztika azt bizonyítja, hogy egy ember egy évi ellátására 4 hold földre van szükség. A szűkre szabott Magyarország jelenlegi termő területe körülbelül 10 millió hold, lakossága öt millió lélek körül áll Ha már most minden ember egy évi ellátására 4 hold földre van szükség, úgy Budapest 2 millió lakosa 8 millió termő földet köt le, míg a másik 3 millió lakosnak 2 millió föld marad. A három millió lakosnak legnagyobb része őstermelő, tehát a terményekből először a maga szükségletét elégíti ki, csupán a terményfölösleg a nem őstermelőé és a főváros két millió lakosáé. A fölösleg az előbbi számítás szerint azonban végtelenül csekély s igy a főváros és a vidék nem őstermelő lakossága között óriási harc indul meg a terményfölöslegért. Amig tehát a vidék és a főváros maximált árai között meg van az összhang, addig nincs baj, sőt az őstermelők szívesen adják terményeiket a vidéki nem őstermelőknek, mert nem sokat kell a szállítással vesződni. Ebben a versenyben a főváros lakossága alul maradna. Hogy éhen ne pusztuljon a főváros, oly módhoz kellett folyamodnia, hogy ebből a küzdelemből győztesen kerüljün ki. Eltörölte a maximális árakat, szabad forgalom tárgyává tett mindent, tisztán csak véleményes árakat állapított meg, melyeket csak indokolt esetben lehet átlépni. Hogy ez az indokolt eset mit jelent, nagyon jól tudjuk. A külföldi behozataltól eltekintve, ezért kapni már szabadkézből zsírt, amennyi tetszik, vajat, tojást, szalonnát stb., melyhez miskolczik csak sok utánjárás, szaladgálás és kék pénz utján tudunk nagy nehezen hozzájutni. Nehéz választás előtt áll most a város, ha azt akarja, hogy lakossága minden élelmiszerrel el legyen látva, egyebet nem említve, mint téli káposzta, burgonya, bab, borsó és lencse. Az egyik eset az lenne, hogy a kényszerítő körülmények hatása alatt az árakat fölfelé maximálni, azaz a budapesti szabad forgalom által teremtett árakat igyekezne elérni. Ennek a maximálásnak, tekintve, hogy a nagybani vétel és eladásnál a kereslet-kínálat mérve szerint hullámzanak csaknem napról-napra az árak, fix maximálási pontot megállapítani bajos lenne, vagy azt betartani és betartatni nem sikerülne. Önként adódik tehát a másik eset: a szabad forgalom. Merész lépés mindenesetre. Annyi bizonyos, hogy Budapesttel egyenlő erejű küzdő féllé válnánk. Az előbb említett számítások alapján kétségtelen, hogy az őstermelők fölöslege nem nagyon fedezi az ország nem őstermelő lakosságának szükségletét s igy a kereslet-kínálat mérve ezen elmélet törvényszerűségénél fogva magas árakat szülne. Teljes határozottsággal ezt ugyan nem lehet mondani, mert a legutóbbi napok alatt a szabad forgalomban a bab három koronára esett Budapesten. Tekintve a város lakosságának nyomorúságos állapotát, semmiesetre sem volna kívánatos, hogy az élelmiszerek ára túl magasra szökjön fel újból, bár az is bizonyos, hogy ennie kell. Mint értesülünk a város ebben a fontos kérdésben legközelebb értekezletet fog tartani. Magunk részéről csupán annyi kérnivalónk van, hogy ebbe a fontos és mindnyájunkat közelről érintő értekezletre az összes szakértőket hívják meg. 3 Siralmas ének a Buzatérről. Kevés a felhozatal. — Harc a paradicsomért. — A legszükségesebb cikkek hiányoznak. — Megszólal a kakas. — Végeladás, nincs maradás ! Buzatér! .. .. Mennyi reménység és mennyi csalódás fűződik ehhez a helyhez. Napról-napra fokozódó bizalommal asszonyaink hányszor keresték már fel s tértek vissza üres kosárral, csalódottan és — csudálatos az emberi természet — mégis új reménységgel, talán majd a jövő szerdán. Szó sincs róla, nem olyan siralmas a piac képe, mint hat héttel ezelőtt, de nem is olyan, ami kielégítené az ember várakozását, igényeit. Azt hiszem egyet-mást, zöldségfélét például lehetett tegnap is vásárolni, de olyat, amivel már jól is lehet lakni, vajmi keveset. Paradicsom-szüret. A szerdai piacnak egyébként a paradicsom volt az uralkodó cikke. Ebből is volt legnagyobb a kereslet is, a felhozatal is. De mit mivettek érte ! Alig tűnt fel egy paradicsomos szekér a láthatáron, tizéves húszával szaladtak eléje s még meg sem állott, máris elkelt a portéka. A maximális árkorona 50 fillér, de ki törődött azzal, legfeljebb az a pár lelkiismeretes rendőr, akik rekedtre kiabálták magukat, hogy a hatósági áron felül senki se vásároljon. De hiába ! Míg a szekér mellett állott, csak ment valahogy a dolog, de alig tett egy pár lépést: újra megkezdődött a felfelé licitálás. Általában két koronát fizettek kilónkint, de akadt, aki hármat is megadott. És még mit is képesek eltűrni! Egy úrinő például a ruhával lekötött paradicsomos kosárra tette a kezét, — ezzel is jelezve, hogy azt lefoglalta magának. — A kocsis, egy 15— 16 évesnek látszó suhanc, ezt látván, durva szavakkal támadt rá, hogy ne törje össze a paradicsomot s ráadásul az ostor nyelével a kezére is ütött. A szegény asszony panasz és kifakadás helyett inkább mentegetődzött, a körülállóknak sem volt egy szavuk sem, inkább várva lesték, hogy a megszégyenítésre tovább áll s a préda az övék marad. A kukorica körül is hasonló tülekedés folyt, úgy látszik, főzelék hjján az eddig csemegének használt kukoricát főételnek léptették elő. Hjah! azt kell enni, ami van! — mondják. A tengeri után való áhítozás egyébként majdnem komolyabb affaire-nek lett szülője. Egy munkás kéri az eladót: nekem adjon, nekem adjon . .. Kiszól a csoportból egy uriasabb öltözetű: „De csak nekem adjon elébb, mert én nem vagyok paraszt!“ A folytatása elképzelhető. Azonban megtanulhatták, ha nem tudták eddig, hogy két veszekedő közül egy harmadik jár legjobban. Most is így történt. Mire kölcsönösen kimagyarázták egymást, üres kézzel távozhattak. Hát érdemes a 400 filléres kukorica miatt, mely pedig csak harmincra van makszimálva, ennyire hajba kapni!? . . . Főzőtök elég volt. Darabszámra árulták , amit kértek, általában megadták érte. Természetesen kilója bizonyára többe esett, mint a hatósági ár. Itt szükségesnek tartjuk megemlíteni, hogy ha már súly szerint állapítják meg valaminek az árát, vigyék is keresztül, hogy úgy is árulják. És így van a dolog a káposztával is, de piacon ki bajlódik a nehézkes mérlegeléssel. Fejenként 2— 3 K-t fizettek a káposztáért, amelyből szintén keveset és elég silány minőségű, hoztak fel. Kelt alig 3— 4 zsákkal láttunk, elég szép volt, egy-egy fő koronába került. Mutatóba, hogy el ne felejtsük, hogy ez is van, néhány sütőtököt is hoztak fel, egy 5-6 kilósért 10 koronát fizettek. A zöldfőzelék. Zöldségféle volt elég, de elég gyatra és elég drága. Egy kis csomó, 5—6 ceruzavékonyságú gyökérért 50—60 fillért kértek; ez volt az ára a répának is. De milyen répának ! Aki azért ment ki a piacra, hogy elrakásra való egészségesebb zöldséget vegyen, üres kosárral mehetett vissza. — Ugorka darabja átlag 40 fillér volt, a szebb karalábé pedig (igen kevés volt), csak 2 K darabonként ; a téli retekből ötöthatot adtak 1 K-ért, ugyanígy adták a szebb zöld paprikát is. Itt-ott egy kis csomó ragyavert zöld bab árváskodott, annyi amennyi két embernek talán elég lehet: öt korona volt. De senkinek se kellett. A zöldségfélék közt szerényen megbújva két helyen félvékányi vagy még kevesebb száraz bab is lapult, 6 koronáért ajánlották literjét, mikor kilója van 5 koronába megszabva. Aki korán kelt s már 8 órakor a piacon vott, vehetett foghagymát is, egy füzér 25—30 K volt, kettőt meg számláltam, egyiken 26, másikon 31 darab volt. Gyümölcs. Gyümölcsfélék ? . . . Erről is csak siralom beszélni. A kofák asztalán egy kis körte, egy kis őszi barack, alma csak állott, de vékaszámra, szekérről venni már nem lehetett. Igaz, majd elfelejtettem, három szekérrel mégis hoztak be, de milyet ? Hibás, rossz minőségűt, amilyet a boldogabb időben csak a disznó evett meg és volt telkük három koronát elkérni érte s akadtak emberek, akik meg is vették. Birsalmát láttam tán százat is, tiz korona volt kilója. A szőllőt, kemény, savanyu, csőszpuskába serétnek való szőllőt 10 K-ért, a csak savanyut pedig 12—14 K-ért adták és vették. A somnak 2 K, szedernek 5 K-a volt literje. Véletlenül egy fél zsák diót is hozott fel egy szegény anyóka, meg is járta vele, mert tiz szemet akart adni 1 K-ért s a rendőrség közbelépésére 14-et kellett adnia. Meg is esküdött a boldogságos Szűzre, hogy többet nem is hoz ő semmit a miskolczi piacra. Mi az, ami nincs? Ezeket a dolgokat lehetett általában vásárolni, de vegyük sorra most azokat, amelyeket kerestünk, de nem láttunk. Nem volt egy szem borsó, nem egy szem lencse s mondhatjuk bab sem, Vereshagymát, csak egy fejet, egy világért sem lehetett volna kapni; a krumpli, az meg tán a világon sincs már. . .. Pedig ezekre volna nagy szüksége a közönségnek. Igaz, hogy ezekből Miskolcz vidékén elegendő sohse termett, mert a most megszállás alatt levő megyékből szállították, de valamennyinek mégis csak kellene lenni. És van is. Az ember régi, bizalmas kofája, ha jókedvében van, például szívesen ad 1—2 kgr. krumplit 6 koronájával. De ezt otthon őrzi Wertheim-záros pincéjében. Egyik termelő meg nyíltan megmondta, hogy hagymát tudna adni, de korántsem a hatóságilag megállapított áron. Babot is vehet falun akárki, ha vékájáért nem sajnál 150—160 K-t. Szóval még mindig az a fránya maximális ár! Talán meg is lehetne már egyszer próbálni, hogy sutba hajítsuk az egész ármegállapítást, haszon semmi belőle, ellenben a nemes városnak sokba kerülhet a minden héten újra kiadott ártáblázat plakátja. Ha ez eltűnne a föld színéről, esetleg a télre lekváros kenyeret is kaphatnának a gyermekeink uzsonnára, noha most egy szem szilva se kapható tán egész Miskolczon. Ami ritkaság. És egyszer csak megszólalt a kakas, nem is egy, hanem két kakas egyszerre. Egy pillanatra megdöbbenéssel vegyes meglepetés, azután versenyfutás a hang irányában. Lehetetlen, hát már baromfi is van a piacon ! ? Hónapok óta ilyen eset nem történt. Bizony van! Sőt a két kakason kívül még 2 csirke, egy tyúk , vagy két sovány liba is volt, ráadásul egy tarka kacsa is. Felesleges mondanom, hogy nem nagyon kellett ajánlgatni. — Tíz perc alatt mind elkelt. Remélhetőleg folytatása következik, nehogy így változzék ,a közmondás: „Egyszer volt Miskolczon baromfi vásár.“ Az árakat csak kurióziumképen említem fel. A sovány liba 160 és 200 K, a tyúk 120, a két kakas 220, a két csirke pedig 70 K volt. A kacsa árát szégyenlős vevője nem merte megmondani, holyan drága volt. Vigasztalódni és felderülni az élelmicikkek siralmas vására után, a vászon, karton s kendőárusok utcájá-