Reggeli Hirlap, 1924. december (33. évfolyam, 276-299. szám)

1924-12-07 / 281. szám

írók az előadóemelvényen Vasárnap délelőtt 11 órakor három magyar író lép a miskolci színház pódiumára, hogy az újabb magyar irodalom, művészet életéről szá­mot adjon. A fiatal írógárda három értékes rep­rezentánsa: Kodolányi János, Szabó Lőrinc és ■Gergely Sándor tartanak előadást és olvasnak fel verseik­be , illetve nőve­'ÓV'ből. Kis eladá­son személyesen részt nem vevő költők: Erdélyi József, Fo­or József és Sárközy­­György ver­seit Holló Klára pesti elő­a­dó mű­vésznő szavalja. A programomban Kodály Zoltán, Ady és Ber-Szabó Lőrinc zsenyi verseire írt zenéje is szerepelt — Tarruly Béla, a miskolci színház kiváló művésze éneseli a dalokat, amelynek zenekíséretét Venetianer Sándor Látja el, a mai időik harcos fanatikusa, de az elhivatott művész nyugtalan feszültségével akar szolgáin az új, nagy építésnek. Hí, szeretet, vagyon, di­csőség, sallang. A megdönthetetlen lelki nyu­galom, mint a legtöbb jó — áll vezérelvül a maiak előtt. Egy uj gyakorlati filozófia, ame­lyet a tanítói pálya állandó vállalása adhat meg. Egy uj atbaresia, a­mely a klasszikus stoi­­kus bölcsek szent fájdalmát a mai idők nagy­szerű tartalmával tölti meg. Első nyilvános szerepl­ése ez a mai fiatal író­gárdának!­s vidéken még nem nézett a szemé­be közönségének, amely csak szórványosan ta­lálkozott nevükkel. Hiszen a mai művészetsor­­vasztó idők nem adnak hajlékot. A napilapok elvetélt irodalmi közleményei inkább nyomor­­tanyák benyomását keltik és a kis számú folyó­iratok részint elzárt csoportok gyűjtőhelyei, ré­szint extrermtásba csinnadrattázó tehetetlenek. Akik ma MV-skotoo­n pódiumra lépnek, nevük­kel nem hurcolnak m­agy ismertséget, de érték mindannyi és büszke, higgadt, dacos úttörő kat­­­tonái az új magyar kultúrának. Gergely Sándor. Előszó az irodalmi matinéhoz Leszakadt az ország testéről Nagyvára­d, Ko­lozsvár, Kassa, Pozsony... városok, amelyek ölelő hajlékot adtak a magyar kultúrának, a­honnan rajokban indultak az ország szívébe, Budapestre fiatalok, hogy­ a megvénhedt fővá­ros elerőtlenedett kultúráját rászorítsák a ro­hanó idők vágányára. Ma ezek az utánpótló ott­honok távol estek tőlünk, ma a csonki ország ezernyi vérző sebbel hányódik pé­ldánul, öns­­sanyargatóan és agonizáló eszmélete szinte sü­keten siklatja el maga mellett a kultúrát hozók a megújhodást, hitet, tudást hozók harsogó sza­vát. Ma Nagyvárad szegett szárnyakkal gun­yaszt idegen impérium alatt és csonka Magyarország­­még nem örülhetett egy uj Várad megszületésé­nek. Talán, lehet, a mai kicsi ország Váradját Misk­,k­in­ek hívják és ennek az uj, lüktető életű, négy vidéki város fogta meg elsőnek a mai idők jelzését, hogy mennyit jelent a rekonstrukció nagy munkájában -­ kultúra. Ennek a nagy vidéki városnak, a csonka or­szág északi fővárosának nem lehet közömbös az új irodalmi élet megszületése. Minden kultúr­­ember tudja, hogy az ádáz verseny, amely ha­zal ma­s értékeket szökkent a­ világiba gazdasági téren és termel uj értékeket, korszerűeket és időállóikat, a kulturális téren is meg van és a "helyes, józan út az, hogy uj értékeknek bizo­nyult fiaiba­ hajtásokat gondos, szerető kézzel óvják és támogassák a jövő elé. Nem tapsokért és babéros pillantásokért küzd Gergely Sándor Zü­mmölő, kalandor sugarakon Írta: Szabó Lőrinc Köröttem rajzanak — vén fa vagyok én — vad rétek méhei, mind: hordják odúmba a mézet s részeg sugarak szemeimbe a szint Zümmögő, énekes sugarak, indulók és érkezők, — mesélik: ősz van Tátraszerte s persze Nápolyban is szépek a nők . , , Szállnak, szállnak kis hírnökeim , kis gondolatok, hűségesek — Ma minden országot kirabolnak s holnap már itt a fény, csók, üzenet. Csordidó szívvel hallgatom, mit zsong ez az örök zene: Óh élni! élni! . . . S lombkoronámat az ifjúságnak rázza rakoncátlan szele. — Óh élni! . . . Vér mocskolta évek után jönnek híveim, kis aviatikusok: sose nőtt ily buján az ember s a tenger egész megfiatalodott! . . . Köröttem rajzanak — Szédülök — Méz! mámor! — Csalogató szelek! . . . Rózsák tolonganak szemeimben s minden rostomban édes tűz bizsereg: elszórom lelkem csörgő aranyát kőbe, patakba, virágba s zümmögő, kalandor sugarakon testtelen, parttalon, gazdagon szétszálok a világba. . . A kádi tanácsa írta: Kodolányi János Tavaszi viruló­sok idején, a Mekkába való nagy elinduláskor Csönd-hegyek között talál­koztam a bölcs kádival. — Szálénál — üdvözöltem őt. — Megbocsáss a háborgatásért.­­ — Beszélj, fiam. Hallgatlak, — mondta sze­líden, miközben fehér füstöt eresztett a csi­­bókból, megsimogatta szakállát s szemöldö­keit bölcseség-szarvas homlokára szalajtotta. — Mekkába iparkodom, óh kádi, hogy én is hadsi lehessek. De nem tudom az utat. Iga­zíts el, kérlek. A bölcs kádi kivette szájából a csilakot, szemöldökeit ismét levonta a­ szemére, majd így szólt: — Fiam, nehéz útra, hosszú útra indított Allah. Nem hiszem, hogy meglásd Mekkát. Hanem azért megmondom, merre­ menj. Hát nézd: a Csönd-hegyekből egy sivatagra érsz, azon vágy át mindig abban az irányban ha­ladva, amely az árnyékoddal ellenkezik. A sivatag homokja sárga és fonó, sárga az ég is, de mégis legforróbb az éjszaka. Kin lesz a járás, de ne aludj, menj, menj, szünet nél­kül előre. Akkor egy oázishoz érsz, ahol gyö­nyörű hurt vízzel kínál . . . — Hm­? — Igen, fiam, a legszebb, mert legelső. De te meg­e, lásd, menj tovább. — Tovább! kőből oeuuiuu-jY aoi uxuM *-¡■ w,—-­nak, meztelenre vetkőztetnek, úgy bocsáta­nak el. De te ne félj tőlük, mert csupán azt akarják, ami rajtad van. Add nekik. Ám ta­lálkozol szíves, barátságos törzsekkel is, eze­ket kerüld. Ezek azt­ akarják, ami benned van. — Értem. — Hallgass, fiam. Azután apáddal fogsz találkozni, aki az útszélen hever, aki nyomo­rék, aki soha meg nem látja a próféta váro­sát. És vizet kér tőled, ne adj neki. A boto­dat kéri, ne add neki. Menj tovább. Majd az anyád könyörög, hogy ne siess, fogd le hal­dokló szemeit, melyek im nem látták meg a Várost. Ne állj meg, ne hallgassd meg. Ta­lálkozol férfiakkal, akik melléd szegődnek s kidőlnek az úton, meg ne állj eltemetni őket; asszony szegődik melléd, aki drága lesz ne­ked, mint a nyíló cseresznyéiig s megterméke­nyül a szemedtől s az útszélen vajúdván, nem lesz többé a te társad, meg ne sirasd. És . . . — És?! — Hallgass, fiam. Akkor kemény les® a talpad és nem égeti a homok, fekete a bőröd és nem pattog föl többé, mélyre húzódik a szemed és erős lesz, mint a sasé, vékonyak a zs inaid, mint az acél és kemények ... a vár­ Kodolányi János lad nem érzi fájdalmaid terhét. De vissza ne nézz, míg meg nem láttad Mekka minaret­jeit. Most menj. Allah vezessen. Megköszöntem a bölcs tanácsot és elbúcsúz­tam, illedelmes hajlong­ással. És hallottam, — már messze járván — amint utánam kiál­totta a legbölcsebb tanácsot: — Fiam, vissza ne nézz! Csak vissza ne nézz. És csakhamar kiértem a sivatagba. Holló Klára jött, hirtelen Senki sem­ tudta még néhány év előtt, ki ő, mi ő. Ma ünnepelt, fiatal, hites mű­vésze a szóalak. Senki sem tudta, merre jár mer­re néz, az emberrengetegek milliónyi csopo­rjá­ban szürke volt, ember és váratlan nagy öröm­re gyullasztotta szavai zenéjével meglepett hall­gatóit. Nem tudni jövő útját. Ha nagy értékei teljesen kiteljesednek, az új magyar költészet hivatott előadóra, talált benne... Holló Klári

Next