Szabadság, 1901 (10. évfolyam, 1-105. szám)
1901-01-02 / 1. szám
1901. január 2. S Z A B A D S Á G ___ tett át nemes rendeltetésének. Egyik az igazságszolgáltatás palotája. Másik a közkórház. Ma, az uj esztendő küszöbén, nem akarunk a múlt alkotásaival hosszasan foglalkozni. Ma az a kötelességünk, hogy kijelöljük a nemes előretörekvés útját s igyekezzünk további munkálkodásra buzdítani mindazokat, akiket e részben a cselekvés illet. Nagy munkák várnak reánk. Szinte lehetetlen azoknak még a felsorolása is, annál kevésbé lehetséges azok mérlegelése és kimerítő magyarázatokkal kísérése. Minden alkalommal igyekezünk ezt a hiányt pótolni s gyönge erőnkkel résztvenni azokban a nemes törekvésekben, melyek közvetlenül városunk javát, közvetve hazánk jólétét előmozdítják. Városunknak az az immár egész századra kiterjedő törekvése, hogy Miskolcz az önnálló törvényhatósági városok sorába emelkedjék, még mindig a jövő titkát képezi. Az önállósításnak eddig mindig a vármegye volt az akadálya, mely nem engedte, hogy ennek a nagy városnak az intelligencziája a vármegye kebeléből kiszakadjon. Ez a természetellenes helyzet azonban nagy anyagi kárára van városunknak az útadó és egyéb megyei pótadók beszolgáltatása miatt. Újévi teendők programmjának első pontjába tehát azt a törekvést kell foglalnunk, hogy városunk ez a végóhajtott vágya mielőbb teljesüljön. Nagy építkezések vannak folyamatban. A tiszai pályaudvar kiépítése, valamint a polgári és felsőkereskedelmi iskola kibővítése a beköszöntött év folyamán befejezést nyer. Ezek az épületek díszére lesznek városunknak. Tervben van a miskolczi ev. ref. felsőbb leányiskola magasabb nívóra való fejlesztése, annak hat osztályára lekerül, amint recsegve-ropogva hajlongtak előtte, mintegy intve : menekülj ! Rémülve hozza összébb kendőcskéjét. Fogai vaczogni kezdtek s hideg borzongás futott végig egész testén. — A kis batyut kebléhez szorítva, futkosott jobbra balra, hogy csak egy ismerős fára találjon, hisz’ hisz akár már könnyen kitalál az országútra, s hamar eléri a tanyát, hol apjának ölébe bújva, a rőzsetűzng pattogása mellett fogja elmesélni, hogy milyen borzasztó télen az erdő. Hiába minden, nem talált útra, sem ismerős fára. A hódara mind élesebben verődött szeme közzé; lábacskái már lankadni kezdtek a fáradságtól s a hideg már zsibbasztani kezdé gyenge tagjait. Zokogott. — Istent és édesanyját* hívta segítségül, kiabálva nevüket; de csak a szél felelt rá rémes süvöltéssel . . . Egy százados tölgy korhadt törzsének odújában húzódott meg ösztönszerüleg, hogy ez adjon legalább némi menedéket a dermesztő szél ellen. — Összekuporodva didergett ott a szegény kis lélek, iszonyú félelmek között. — Alkonyodott. Sötét, fátyol szerű köd borult a fákra, mit a szé hullámosan lebegtetett. E fátyol hullámai közt a csupasz fák valamint kísérteties tünendő emelése és tanítónőképző intézettel való kibővítése. Ha ez a nemes terv az év folyamán megvalósul, ez csak emelni fogja Miskolcz város jó hírnevét, kulturális előrehaladását és polgárainak dicséretes áldozatkészségéről tesz fényes tanúbizonyságot. Minden teendő fölött legelső helyre való a város vízvezetékének és csatornázásának létesítése. Erre — mint a falat kenyérre — szükség van, s minden elvesztett nap kipótolhatatlan kár. Kell, hogy ennek a munkáját ebben az évben megkezdjük, mert hiszen városunk lakosainak egészségéről van szó ; ilyen dologban pedig minden percznyi mulasztás bűn . . . Ez év munkája lesz a városi zeneiskola létesítése, melyet kulturális előhaladásunk nagy érdeke oly régen követel. Az utczakövezés és világítás ügyében — azt hisszük — javulni fog a helyzet ebben az évben. Városunkban e téren eddig nagyon szomorú állapotok uralkodtak. Kívánatos tehát, hogy utaink lassanként javuljanak, a petróleumvilágítás amennyire lehet, kiszoríttassék. De hát ki tudná mind elősorolni azokat a fontos feladatokat, melyek városunkban megoldásra várnak ! A magyarok istene adjon nekünk erőt és kitartást mindezen munkákhoz s engedje, hogy majd az év végével megelégedéssel tekinthessünk vissza véghezvitt munkálkodásunkra. Ez értelemben kívánunke boldog újévet ! Cselédviszonyainkról, így, az év elején talán nem lesz éppen felesleges, ha cselédviszonyaink érdekében egyet-mást elmondunk. Szet jártak , borzasztó volt nézni, a fogai is vaczogtak. Lassan az ébrenlét állammá változott, még akkor is látta fák rémes tánczát, de a fátyol már rózsaszínű volt s apró aranyos szárnyú angyalkák repkedtek fölötte, vígan fürödve a meleg napsugárban, mely a fényes égboltról jőve, oly kellemes meleget árasztott maga körül. — Úgy szeretett volna ő is angyal lenni s velük repdesni a jó meleg napsugárban ! Két kis angyal észrevette, hozzá szállt, s ő összetéve kis kezét, kérte őket: vigyék magukkal a napsugárba melegedni, mert úgy fázik ! Az angyalkák felbontották a kis batyut, mit az előtt oly erősen szorított kebléhez s egypár aranyos szárnyat vettek ki belőle, oda tették a vállára. Úgy örült, hogy most már ő is tud repülni. Az angyalkák repültek vele, fel a napsugárba. Fel-fel, mindég sebesebben, mig a nagy meleg s a gyors repüléstől egészen elszédült . . . Nem ébred fel többé. A szél mind borzasztóbban süvöltött s hordta a hódarát; a fák recsegtek, ropogtak, rázva magukról a havat, mintha csak a tölgy korhadt törzsének nyílását befödve, szemfödőt akarnának készíteni Tél asszonyság ártatlan áldozatának. Mindnyájan tudjuk, hogy azok a cselédek, kik nem hónapszámra, hanem legalább is egy évre szegődnek szolgálatba, nem rosszabbak, mint ezelőtt 30 évvel voltak. Nagyobb uradalmaknál, hol a fizetés pontos és amint állítják, a dolog talán kevesebb, most is elszolgál a cseléd 12—20, sőt még több évig; kisebb helyeken persze rövidebb ideig, mert itt — szerintük — jobban utánuk szoktak nézni. Azokat az időket, mikor még a földesur az ő cselédjében volt jobbágyát, a cseléd pedig volt földesurát látta maga előtt, ne hasonlítsuk a maiakhoz, midőn ez a két fogalom már elenyészett s az ur és cseléd közti viszony cselédtartói és cselédviszonynyá alakult át s a felek jogai és kötelességei törvények által vannak körülirva. Ebből a szempontból kell manapság kiindulnunk, ha bírálatot akarunk mondani, és ebből a szempontból kiindulva lehet párhuzamot vonnunk cselédtartó és cseléd között. A változott viszonyok és körülményekhez képest mondhatjuk tehát, hogy az évszámra szegődött cselédek a 30 év előttieknél nem rosszabbak. Gondolkozásmódjuk ugyan más, valamint más bánásmódot is igényelnek, de ahol ezen változott viszonyok és körülmények szem előtt tartatnak, ott az éves cselédek éppen úgy megvannak, mint bármely más szabad országában a világnak. Másképpen áll azonban a dolog a hónapos, vagyis a belső cselédeknél, hol az elfajulás évről-évre jobban észlelhető. Ha már az éves belső cselédek, például szakácsnő, szobalány stb. ritkaság, többnyire a havi bérre szegődött alkalmazása van napirenden, kik, mivel a változás könnyű lehetőségét ismerik, csak félvállról fogadják gazdájuk parancsszavát és csak immel-ámmal teljesítik kötelességüket. Ha szorgalmazza őket az ember, rögtön azzal állnak elő : „Tessék mást fogadni.“ Ha bérüket minden hó elsején ki nem adjuk, akkor azért nem maradnak, ha pedig kiadjuk, akkor megszöknek, és mert minden büntetésük az egyszerű visszakisértetésből áll, annak bizony oda se hederítenek, sőt duzzognak, gorombáskodnak tovább s ha e miatt végre is panaszt emel a gazda, sajnos, ritkán vagy éppen nem nyer kellő elégtételt. Itt tehát törvényes közegeinkben is hiba van. Nem tudták, vagy nem akarták még kiokoskodni, hogy a megszökött, durva, munkátlan cseléd mi módon büntetendő! Mert az a beszéd, melyet orvoslásul, ellenvetésül hallhatunk, hogy „mást kell fogadni helyette“, a legsületlenebb beszédek közé tartozik. Ezzel ugyan nem lehet kibeszélni a cselédtartókat ! Vegyük most ehhez a nyomorúságos állapotot, mely városunkban évek óta burjánzik. Nekünk miskolcziaknak, még cselédközvetítő intézetünk sincs, hanem e helyett kufár lelkű asszonyok teljesítik a cselédek elhelyezését, kik legtöbbször botránkozásig menő zsarolásokat követnek el a szolgálóra szorult s igy kapzsiságuknak teljesen kiszolgáltatott közönséggel szemben, azoknak adván mindenkor előnyt, a kik ,,jó hundschaftok“ s a kik jobban megfizetik telhetetlenségüket! Hogy „foglalkozásukat“ még jövedelmezőbbé tehessék, galád lelketlenséggel még arra is rávetemednek (hisz nem állanak ellenőrzés alatt !), hogy egyik gazda- 3