Mohács és Vidéke, 1882 (1. évfolyam, 1-53. szám)
1882-01-29 / 5. szám
I. évfolyam. 5. szám. Mohács, 1832. január 29-én. / / / I Társadalmi hetilap. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztésig: Hová a lap szellemi részét illető közlemények intézendők : német utca 80. — Kéziratok vissza nem küldetnek. Kiadó hivatal: Hová a lapui perek delének és hirdetések küldendők: németutca 44. Előfizetés: Egész évre 4, félévre 2, negyedévre 1 frt. Egyes szám 10 kr. Egyes példányok Braudl János könyvnyomdájában kaphatók. Hirdetések ára : Egy 3 hasábos petit sor egyszeri megjelenéséért 5 kr., háromszori 4, tizszeriért 3 kr. fizetendő. bélyegdij külön 30 kr. A nyilt tér egy petit sora 10 kr. Egyesült erővel. Pusztulunk..............veszünk s a nyomor mindinkább tért nyer közöttünk. A gazdasági és társadalmi erők naprólnapra keresbednek s a proletarismus kiaszott alakja mindjobban előtérbe lép. Szomorú tapasztalás..............megrendítő látvány, mely gondolkozásba ejt. A nemzetek, a társadalmak élete sohasem pihen ; a hatalmak, amelyek sorsukat intézik, vagy titokzatos méhében működnek egy pillanatig sem szünetelnek úgy ma, mint régenten. És mégis ? ! mily különbség, mily változás .............. Hullámzik az élet, küzdenek az erők, előre vagy hátra, de folyton halad az emberiség most is, — csakhogy míg más helyen egyesült erővel nagy organisztorius munkák alapjait rakják le, sőt betetőzik, addig nálunk a közgazdasági és anyagi jóllét folyama bomlásnak indul és e bomlás fokozott sebességgel halad előre. Árny és fény rohamosan váltják fel egymást, de a viszony, az arány nem kedvező s nem megnyugtató. 8 várjon miért ? ! Az anyagi létért való küzdelemben minden egyes individuum elkeseredett harcra kel és az ököljog theóriája honosulván meg a társadalomban, s az erősebb, szemesebb, legyőzi a gyöngébbet a tehetetlent. Ez a mai társadalom egyik sarkalatos elve . Harca mindenkinek, mindenki ellen. S a küzdtér ? Az állam, társadalom s az emberiség minden java. Jaj! annak a kilépre megy, vagy tévútra vezettetvén, védelmi álláspontját elhagyja — mert az veszve van. A közgazdasági élet minden ága ép oly kérlelhetlen harcot vív egymással, — mint a társadalom; mert hiába, nálunk még nem konsolidálódtak, nem alakultak meg, azon körök, amelyeket az érdekközösség, a jól felfogott közgazdasági érdek, minden egyes számára a társadalomban, a gazdaság terén stb. kijelölt. Nálunk mindenki — és mindent akar. Ez a mai társadalom terhetlen politikája, mely némelyeknek vagyont és gazdagságot, de sokaknak koldusbotot szerez. Az utánzás, a nagyzás politikája már majdnem kiszámíthatlan arányokban növekszik és növekedni is fog, mindaddig, míg az elbizakodott képzelet és ferde nézet tömjénezése rettentő példa gyanánt halomra nem dönti egyesek anyagi garapodásának minden atomját. Az egyszerű állampolgár, — nagyszabású politikát akar űzni, s a kisiparos, a hatalmas gyár iparral kiván versenyezni; s mig az egyik holmi rögeszmékért feláldozza józan gazdasági politikáját, addig a másik oda dobja, habár szerény anyagi existentiáját oly versenynek, melyben a higgadt emberi számítás előre látja a küzdő erők aránytalanságát és a bekövetkezhető bukást. A szédelgés javában uralkodik. A józan ész és higgadt megfontolás háttérbe szorul manapság a személyi érdek, hiúság és nagyzás elől, melyhez jó adag irigység is járul, s ez öli meg polyp karjaival társadalmunkat, ez dönti romba a nagy eszméket, terveket és ássa meg sixját úgy közgazdasági, mint más vitális érdekeinknek s idővel a nyomorúságot még nagyobb arányban honosítja meg közöttünk. S az egyetértés?! csak pium desiderium ott, ahol a „kozák“ rendszer uralkodik. Nálunk a mai viszonyok között nincs, de nem is igen lehet teljes egyetértés, mert mindenki első és vezéregyéniség óhajtván lenni, lenézi az egyszerű közkatona háladatos szerepét, s habár anyagi viszonyai nem engedik, inkább családja boldogságát, jólétét áldozza fel, csakhogy a „nagyok“ kézszorításában vagy mosolyában részesülhessen és hogy a szemfényvesztő ügyességével a társadalom felszínére s ott is az elsők közé tolhassa magát. Ha a munkának nincs becsülete, azzal jelenleg nem igen messze jut az ember. A társadalmi elem egy része, az ifjúság zöme, irtózik a komoly munkától s annak könnyebb végéhez a henyerséghez és ennek ikertestvéréhez a „svihák“-sághoz csatlakozik; sőt a „herék“ e nagyszámú hada azt, a ki két kezével rögös munkában, véres verejtékkel szerzi kenyerét, elkapatott büszkesége és oktalanságában kicsinyli, — pedig százszorta édesebb a becsületes munkával szerzett száraz kenyér a nepotismus és protectio által nyújtott bármily zsiros falatnál. Az öntudat, hogy keresménye megérdemlett, s becsületes munka jutalma, boldogabbá teszi az embert, — mint a legdrágább, — de meg nem érdemelt kincs — a magas pártfogók kezéből. De menjünk tovább. Nálunk, akinek egy krajcárral több A „lölkösök“ bálja. (Jan. 25.) Elmúlt, és visszajöhetlenül. Ha valaha, úgy e hál alatt óhajtottunk Józsue úr hatalmával bírni, nem azért ugyan, hogy a napot megállítani akartuk volna, mert a télen oly lusta nap akkor már kényelmesen nyújtózkodott ágyán és erősen horkolva aludta az igazak álmát, midőn a kaszinó kapuja fölött levő transparent mécset meggyújtva urbi et orbi hirdették, hogy oda benn a „lelkesök“ erős phalanxa fogja várva várt mulatságát megtartani. Mert valljuk meg, hogy egész Mohács csakugyan várva várta e mulatságot, még pedig azok is, kik a „lölkösök“-nek halálos ellenségei.*) Mindenki jogos kiváncsisággal nézett e bál estéje elé: — mi lesz, hogyan lesz!? Fog-e sikerülni a bál, melyről már hetek előtt annyi mindent lehetett hallani. Csakugyan oly nagyszerűen van-e diszítve a terom, vájjon igazán olyan jó lesz-e a Pécsről importált zenekar? Valóban úgy értenek-e azok a fránya „lelkösök“ a mulatsághoz? Az ellenségek gúnyosan jegyezték meg erre, hogy hát bizony azok máshoz nem is értenek. Hagyjuk meg őket e boldog hitben, mivel hogy a győzelmes mérkőzés után igen jámbor emberekké lettek a lelkesök is s így mindennemű polémiát kerülni akarnak! — Minden, minden, a mit e bálról a csonka kir regélt, beteljesült, még pedig úgy, a hogy tán senki hinni sem merte. Évtizedek múltak el anélkül, hogy Mohácson ily sikerült, ily fényes bál lett volna! Már csak azért is megérdemlik e jó fiúk, hogy a legtüzesebb ellenség is jobb véleménynyel legyen irántuk ezentúl. De igaz, most jut eszünkbe, hogy egyre a lelkösökről fecsegünk itt és egészen udvariatlanul — pedig tán néhány kiváncsi hölgy is eltalálja e sorokat olvasni — elfeledtük elmondani, hogy kik is hát voltaképen azok a „lölkösök,“ csakugyan nincs-e azoknak más céljuk, mint az örökös dinom-dánom és a többi, amit a rossz nyelvek szegényekre ráfog. Bizony, bizony azok a lölkösök is úgy vannak, mint az egyszeri asszony, aki sokkal jobb volt a hírénél. Hát bizony azok a lölkösök fenegyerekek, azt vették a fejükbe, hogy ők a létező viszonyok előtt nem fogják a fejüket meghajtani és zsebre dugott kezekkel nem bámulnak maguk elé tétlenül, hanem belekapaszkodnak Mohács társadalmi életének lassan döcögő szekere nyikorgó kerekébe és ha lehet, gyorsabb haladásra készük. A tülkösség kebeléből indult ki az idén a műkedvelősködés iránti mozgalom, ha lehat, csinálnak a jégsportnak propagandát stb., és végül — hogy többet ne említsünk — ők csinálták a január 25-ki sokáig emlékezetesnek maradó bált. Nos, ugye bár nagyság, önnek szólunk, aki oly kiváncsisággal és oly kérdőleg nézett előbb rám és írótársamra, midőn a lelkesöket emlegettük, — most már kezdi sejteni, hogy kik ezek a sokat rágalmazott urak? Lássa, ön már el is ismeri, hogy a lelkesök tulajdonképen nem is olyan nagyon rossz emberek. Nagyon meg fogják köszönni ez urak, hogy kegyed ezentúl jobb véleményt fog róluk magában táplálni! De nem akarunk erővel unalmasakká lenni. Ugyebár hölgyeim, önök magáról a bálról is óhajtanak valamit hallani? Teljesen jogos ebbeli óhajtásuk, tehát hallják csak! Úgy vagyunk e bállal, mintha igen szép álmot álmodtunk volna. Ah, oly édes, oly kéjes volt ez álom. Egy szép tündérd teremben láttuk magunkat, hol szebbnél szebb tündérhölgyek lebegtek körülöttünk nesztelen léptekkel; ab mily igéző volt szavuk, melyen hozzánk szóltak, mily észbontó volt a tekintetök, melyekkel ránk néztek, mily gyönyörű, mily szemkápráztató volt rá- *) A „lelkögök”-nek tudtommal nincsenek „ellenségeik,“ hanem csak „ellenfeleik,a mit az is bizonyít, hogy egymás mellett megférünk (magam is az utóbbiakhoz tartozván). A saját szempontjából mindkét félnek igaza van. Hogy mégis melyiknek van „igazabbja“ , ezt csak azon hévmérő mutatná meg, mely a két félnek a társadalom haladására vonatkozó hasznát jelezné ... A szerkesztő.