Mohács és Vidéke, 1883 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1883-01-07 / 1. szám
és a sedani katasztrófa után leghatalmasabb követelője lett annak, hogy a napóleoni ház örökre trónvesztettnek nyilvánittassék. Midőn a honvédelmi kormány megalakult, miniszter lett s mint e kormány tagja vállalkozott arra, hogy a körülzárolt Párist léghajón elhagyja és a departement-okat ellenállásra tüzelje. Annyi tűzzel, annyi hazafisággal végezte e missióját, hogy rövid idő alatt mint egy varázsütésre seregele támadtak a földből. Ha Gambetta mást nem tesz többet, hazája még akkor is örök halálával lesz neki adósa. A lelkesülés legyezetett és Páris megkötötte a békét. Gambetta visszavonult, de magányába kísérte őt egész Franciaország lángoló rokonszenve. Csakhamar azonban ismét tagja lett a nemzetgyűlésnek. Tekintélye, befolyása, hatalma parlamentben és parlamenten kivül egész országban a a legnagyobb volt. Akarata teremtett és buktatott kormányokat. Ő buktatta meg Mac-Mahon köztársasági elnököt is, midőn Franciaországot ismét a monarchiának akarta kiszolgáltatni. Gambetta mentette meg Franciaországban a köztársaságot ! A nemzeti becsületet a porosz hadseregek győzelmei beszennyezték, ezt a szennyet Franciaország oly kínosan viseli, ezt a szennyet Franciaország le akarja mosni. Ez eszme megtestesítőjét látta Gambetta személyében az egész ország. A győző ellenség is Gambettát tartotta legveszedelmesebb ellenének ; minden nyilatkozatára, beszédjére élénken figyeltek úgy Honriei mint Franciaország ellenségei. Gambettától függött, hogy háború vagy béke legyen ; ő eddig még nem tartotta elérkezettnek az időt, — békét akart!... tartós békét. És most „békében“ van már . . . mindörökre a nagy francia hazafi. Hatalmas szavának gyújtó tüze kialudt, annak a bátor nézésű egy szemnek égi lángja ellobogott. Gambetta nincs többé. A köztársaság nemzeje vigasztalhatatlanul kesereg sírja fölött. Legnagyobb védőjét, legigazabb hívét vesztette el , ezen férfiúban! Franciaországot Magyarország részvéte kiséri elvesztett nagyfiúnak szomorú temetésénél. Sulik Károly, pasztalatlan vagy te még ! — hisz a férfiak annál jobban rajongnak értünk, minél tartózkodóbbak vagyunk irányukban. Légy Lajos iránt hideg, kimért s meglásd egy pár nap alatt az engesztelő áldozat csokor alakjában megjelenem. Megfogadtam Melanie tanácsát, de káromra mert Lajos ki nem volt olyan mint a többi fiatal ember, midőn különös magaviseletéül látta, és oly tartózkodó lett és azután egészen került. Nemsokára ezután elmentem az első nagy bálba. Midőn a rendező karján a fényes terembe léptem, a többi üdvözlőkkel, Lajos is eljött elém. Kedves kis Hermance — mondó — olyan bájosan néz ki, mint egy mesebeli királykisasszony. Engem bántott az a protekciós hang, melyen ezt mondó és azzal a kimért önérzettel, mely egy első bálba menő nagy leányhoz illik felelém : — Földy úr — ez volt családi neve — én önnek nem vagyok sem kedves sem kis Hermancea; én Hermance kisasszony vagyok! Lajos erre a komoly enuciációra elkacagta magát, azután gúnyos mosolylyal monda: Hermance kisasszony sajnálatomra látom, hogy bár rózsás ruhában jelent meg, nincs rózsás jó kedvben — és azzal megfordult, elment ahhoz az álnok Melaniehoz akivel egész este pompásan mulatott ; én meg lelkem mélyéből meg voltam ekkor győződve, hogy a paradicsombeli kígyót is csak nefelejtsekkel diszitett tárlatán ruhában lehet személyesíteni, mert az áruló Melanie is ilyenben jelent meg.-----------Pár héttel a bál után, egy estén szomorúan s bágyadtan ültem szobámban : künn zimankós téli idő volt, melynek komor jellege még nyomottabba tette melancholicus kedélyhangulatomat; mélázva gondoltam vissza az elmúlt hetekre és önkéntelenül eszembe jutottak a Lajossal együtttöltött édes percek, melyek e kedélyállapotomban még kedvesebbeknek még felejthetlenebbeknek tűntek fel. .De most mindennek vége. Gyermekes szeszélyem, mely álunk barátnőm tanácsára a külsőségekben kereste az igazi érzelmet, mindent megsemmisített, és bánatos szívvel vallottam meg magamnak egyúttal, hogy a szerencsétlen szerelmesek csak a színpadon s a regényekben veszik ki jól magukat, de bizony az életben kevésbé érdekesek. Álmodozásaimból kopogás riasztotta fel. Alig hangzott el ajkaimról a „szabad“, megnyílt az ajtó s belépett Földy Lajos , mintha összes vérem egyszerre a szivembe tódult volna, midőn megláttam. — Kedves Hermance, haragszik még kegyed reám? kérdé, tudom, hogy megbántottam, de lássa, eljöttem magam, hogy kiengeszteljem. Nos nyújtsa ide kis kezét a béke jeléül. Én szívélyesen és igazi érzelmet tanúsító meleg hangon mondott szavaira nem tudtam felelni ; néma zokogással, melyben minden keservem és bánatom feloldott —a kerevetre dőltem. Ekkor csendesen mellém ült gyengéden odavonta fejemet mellére s egy édes hosszú csókot nyomott ajkaimra.---------------Ezzel szent volt a béke. Én pirulva és kötiények között bevallom gyermekes szeszélyemet, ő meg mosolyogva monda: — Lám milyen bohó gyermek kegyed. Azonban bevallom én is, hogy vétkeztem s hogy lássa mily őszintén bánom meg bűnömet megígérem, hogy holnapig jóvá teszem. De ugyebár ezután ismét a régiek leszünk kedves, kis Hermance ? Én nem szóltam semmit, csak felnéztem reá, de e pillantásban több volt ezer ígéretnél. Másnap este ott pompázott asztalomon egy gyönyörű ibolyacsokor. S midőn fejemet nyugalomra hajtam, csupa kis angyalokról álmodtam, kik mindanyian ibolyacsokrokat hoztak nekem s csak az volt a furcsa, hogy minden kis angyalnak ép olyan fekete bajusza volt, mint Földy Lajosnak.* Hermance elhallgatott és mindketten néma mélázással néztük a kandalló el-ől hamvadó tüzet. Végre megszakítottam a csendet. — Minő boldog emberek, az első szerelem hősei, valósággal láthatlan szellemekkel kénytelenek harcolni, azok kik utánuk következnek s kiknek bár tanúsítsanak még annyi igaz s őszinte érzelmet, sohasem sikerül legyőzni Amore kegyeltjeit, kik amellett, hogy az első mézet szívták ki, az alig megnyílt bimbóból, még feledhetlenek is maradnak. Megfogadom Hermance, hogy soha sem leszek szerelmes oly leányba, ki én előttem mást is szeretett. — A theoria próbája a praxis barátom — feleié Hermance — s ha majd önnél is összeköttetésben jön a két pólus és megindul a villamos folyam működése, — nos akkor fogom öntől megkérdezni, váljon következetes maradt-e a most kimondott tételhez. — „Qui vivra, verra“ felesém önérzetesen. Mosolyogva váltunk el egymástól és én gondolatba merülve kérdezem önmagamtól, lesz-e még valaki, ki én belőlem is kicsalja a szikrát ? ! Tauszik Emil. SL Vadházasságok. Ezen cím alatt már sokat írtam különféle lapokban. Amit most közlök, az valamennyi közt a legörvendetesebb. Úgy vagyok Arele, hogy hasonlattal éljek, mint a vándor, ki hosszas utazás után célt ért, vagy legalább megközelítette azt : megállapodik és komolyan visszagondol fáradalmaira, küzdelmeire, azon biztos reménynyel, hogy több, legalább jelentékeny akadály nem fog többé fölmerülni. Íme az alább közlendők meghozták, előkészítették a biztos révpartot, melyben kikötni s megnyugodni lehet. Tudjuk, hogy a vad házasságok ellen nem csak az egyház, a kereszténység küzd erkölcsi szempontból, hanem maga a társadalom is egész erélylyel lépett föl e kárhozatos viszony ellen, mely a polgárosodás alapját ássa alá s megdönti a közerkölcsiséget, az államnak pedig ezer kellemetlenséget okoz, midőn a vadházasfelek a közterhek viselése alól, különösen mi az erkölcsiséget és nevelészetet illeti, magukat kivonni törekesznek. Az egyházi s polgári hatóság karöltve törekszik ez erkölcsi s társadalmi rész kiirtásán. 1 J LJ —’LJ 111 ,"i, i-' l .."■-■"i’.'J.'L!—"» S így van helyesen, csakis ez után haladva, fékezhető e kicsapongás, e visszaélés, mely marinál- iszonyú mérveket kezdett hazánkban is ölteni, úgy annyira, hogy az országos képviselőtestületben, valamint a kormánykörökben is emelkedtek egyes szózatok a vad házasságok szükséges fékezésére, nehogy végkép elpogányosodjjunk, minek csak a kereszténység fogja megadni árát, ez fogja leginkább megsénteni az erkölcsi rombolást és pusztulást. Alig találok méltánylásom kifejezésére szavakat, midőn a vadházasságok érdekében történteket jelezni óhajtom nálunk, Bárány a megyében. E megyének ugyanis egyik fáradhallmi, gondos figyelemmel mindent átkaroló s magától még a jelentéktelen ügyeket sem elodázó szolgabirája a Vádházasságok érdekében alulírottnak hivatalos jelentését Baranya megye hazafias érdemekben megöszüilt és a közigazgatás terén évek hosszú, igen hosszú során át lankadni nem tudó tevékenységgel egyre működő alispánjának benyújtó oly eredménynyel, melyhez e hazában hasonló alig menüt föl. A miért is a legnagyobb elismerést érdemlik, ki nem csak e megyének szűk határai közt, hanem széles e hazában tisztelet és nagyrabecsülés illeti meg őket. Ezen készséges és határozott föllépéssel m megmutatták, hogy a kiszerkölcsiség bátor bajnokai, a társadalmi élet nemesen érző s emelkedettebben gondolkodó elszánt harcosai! Ezen polgári hatósági közreműködés által a keresztény egyházak biztos alapot nyerenének a nemes és a társadalmat boldogító eszmék, elvek meggyökereztetésére nemcsak, hanem gyümölcsöztetésére is. Ez által oly szabályrendelet lép életbe, mely a kereszténységre csakis áldást hozó lehet; mert ha ez végrehajtatik, amin kételkednünk nem lehet, elsöpörtetik ez utálatos büntekélynek még magva is, mely a legújabb időkben oly termékenynek ígérkezett a kereszténység megrontására ! Az ilyen intézkedések csakugyan feltetlenítik a métely terjedését, melynek fékezésére Temesmegye főispánja, mint a lapokban örömmel olvastuk, szintén célszerű intézkedéseket tett. Ez által bizonyára megörökítette nevét az elismerés fényes lapjain. Vajha ezen és hasonló intézkedések részletezve adatnának a nagyközönség tudtára, hogy láthatná s olvashatná az erkölcsi életnek törvénytábláit és belátná a köznép is, hogy az ily törvények a nemesen és vallásosan érző emberi szívben gyökereznek és csakis erőszakosan, mi mindig megboszulja magát, téphetek ki onnan ! Vajha a példák, e kezdeményezések más önálló hatóságokat is serkentenének, buzdítanának hasonló eljárásra önkormányzati köreikben ! Elykor aztán a kormány és országos képviselet sem térhet ki ezen ügy elöl, mely nem csak sürgős, de égető kérdés is. Megfejtése s eldöntése nemzedékről nemzedékre termi meg a végtelen áldást: az erkölcsi, szellemi s anyagi jólétet! — Most lássuk a két rendbeli iratot: „3719/k. i. 1882. Mohácsi járás szolgabirájától. Ft. Plébános urnak Duna-Szekcsőn. A vadházasságok tárgyában f. évi februárhó 13-án kelt 47. számú megkereséséhez csatolt névjegyzék csatlósa mellett van .szerencsém Baranya megye alispánjának e tárgyban f. évi októberbe 24-én 3952. sz. a. hozott határozatát másolatban szives tudomásvétel végett azon kijelentéssel átszármaztatni, miszerint minden egyes esetben, midőn főtisztelem főséged a Vadházasság tényét és szétválás kötelességét kimondó határozatának végrehajtására felkérend, annak mindenkor eleget tenni sietendők. Mohács, 1882. november hó 9-én. Sey Lajos s. k. szolgabiró.“ „Másol át, Baranyamegye alispánjától. 3952/alisp. Tekintetes szolgabiró ur! E. évi februárló 22-én 623. sz. a. kelt jelentésével beküldötte a tekint. szolgabiró ur a dunaszekcsői plébánosnak a vadházasságok meggátlását célzó beadványát, melyben az ily szövetkezésben élők névsorának közlésével az illetők szétválasztását kéri. A nagymélt. m. kir. belügyminisztérium m. évi szept. 2-án 41497. sz. a. kelt rendeletében kijelentette ugyan, hogy a vadházasságot komoly társadalmi bajnak tartja s azt tanulmánya tárgyává tette, minthogy azonban e kijelentés irányt adó positiv szabályt magában nem foglal, kénytelen voltam oly szabályt azelőtti időkből keresni. Hosszú puhatolás után végre megtaláltam az 1825. évi junius hó 11-én 7535. sz. alatt kelt udvari rendeletet, mely szerint a tisztviselők az egyházi hatóságok e tárgyban megkereséseinél erélyesen, gyorsan és pontosan közreműködni kötelesek. Ez az egyedüli szabály, mely általánosságban tartva a tisztviselőnek némi alapot nyújthat. Ha tehát a dunaszekcsői plébános, mint e kérdésben egyházi hatóság, kimondotta a vadházasság tényét és kimondotta a szétválás kötelességét, de az illető személyek az egyházi hatóság határozatának nem engedelmeskednek, a tettes szolgabíró úr kötelessége a fentemlített s másolatban mellékelt rendeletből folyólag a szétválasztást rendőri segéllyel tettleg eszközöltetni. Hogy oly tömegesen előforduló vadházasságoknál, mint Szekcsőn, de egyebütt is, lehet-e az egyszerű rendőri segély melletti szétválasztásnak az az eredménye, melyet a baj elfojtásánál elérni kellene, annak latolgatása nem tartozik ez alkalommal feladatunkhoz. 1825. óta nagyban változott a tisztviselő hatásköre, változtak a viszonyok és erkölcsök, ami akkor csak szórványosan mutatkozott és az egyház erkölcsi tekintélyével a világi hatalom esetleges sújtásával is könnyen megakadályozható volt, az ma mint tömegesen fellépő baj, sok fáradsággal fékezhető meg azzal az eszközzel, amit a fentebbi rendelet nyújt. Minthogy azonban az ily szövetkezeteket nem csak egyházjogi szempontból kell tekinteni, hanem közegészségiből is, tettes szolgabíró urnak ez utóbbiból folyólag független álláspontja is van. A vadházasságban élő nőszemélyek rendszerint nem foglalhatók ama szabályok alá, melyek alatt a két nők állanak, de a férfinemmel való szabadabb érintkezésük szükségessé teszi, hogy közegészségi tekintetből éber figyelemmel kísértessenek. Az 1876. XIV. t. c. 2. § a kimondja, hogy mindaz, mi a közegészség fentartására, javítására s a megromlottnak helyreállítására szolgál, hatósági felügyelet és intézkedés tárgyát képezi. Gondoskodni fog tehát a tettes szolgabiró úr, hogy ott, hol vadházasságok nagy számban vannak, a bujakórnak lehetőleg eleje vétessék, hogy ennek feltüntével a fent idézett t. c. 89. §-a alapján a szükséges intézkedések megtétessenek, s ha bujakór több ily vadházasságban élő egyénen mutatkoznék, az illető községben lévő vadházasságban élővalamennyi férfira s nőszemélyre