Mohács és Vidéke, 1883 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1883-01-07 / 1. szám

és a sedani katasztrófa után leghatalmasabb kö­vetelője lett annak, hogy a napóleoni ház örökre trónvesztettnek nyilvánittassék. Midőn a honvé­delmi kormány megalakult, miniszter lett s mint e kormány tagja vállalkozott arra, hogy a körül­­zárolt Párist légh­ajón elhagyja és a departe­­ment-okat ellenállásra tüzelje. Annyi tűzzel, annyi hazafisággal végezte e missióját, hogy rövid idő alatt mint egy varázsütésre seregele támadtak a földből. Ha Gambetta mást nem tesz többet, ha­zája még akkor is örök halálával lesz neki adósa. A lelkesülés legyezet­ett és Páris megkötötte a bé­két. Gambetta visszavonult, de magányába kí­sérte őt egész Franciaország lángoló rokonszenve. Csakhamar azonban ismét tagja lett a nemzet­gyűlésnek. Tekintélye, befolyása, hatalma parla­mentben és parlamenten kivü­l egész országban a a legnagyobb volt. Akarata teremtett és bukta­tott kormányokat. Ő buktatta meg Mac-Mah­on köztársasági elnököt is, midőn Franciaországot ismét a monarchiának akarta kiszolgáltatni. Gam­betta mentette meg Franciaországban a köztár­saságot ! A nemzeti becsületet a porosz hadseregek győzelmei beszennyezték, ezt a szennyet Fran­ciaország oly kínosan viseli, ezt a szennyet Fran­ciaország le akarja mosni. Ez eszme megtestesí­tőjét látta Gambetta személyében az egész or­szág. A győző ellenség is Gambettát tartotta leg­veszedelmesebb ellenének ; minden nyilatkozatára, beszédjére élénken figyeltek úgy Honri­ei mint Franciaország ellenségei. Gambettától függött, hogy háború vagy béke legyen ; ő eddig még nem tartotta elérkezettnek az időt, — békét akart!... tartós békét. És most „békében“ van már . . . mindörökre a nagy francia hazafi. Hatalmas szavának gyújtó tüze kialudt, annak a bátor nézésű egy szemnek égi lángja ellobogott. Gambetta nincs többé. A köztársaság nem­zeje vigasztalhatatlanul kese­reg sírja fölött. Legnagyobb védőjét, legigazabb hívét vesztette el , ezen férfiúban! Franciaorszá­got Magyarország részvéte kiséri elvesztett nagy­fiúnak szomorú temetésénél. Sulik Károly,­ pasztalatlan vagy te még ! — hisz a férfiak annál jobban rajongnak értünk, minél tartózkodóbbak vagyunk irányukban. Légy Lajos iránt hideg, ki­mért s meglásd egy pár nap alatt az engesztelő áldozat csokor alakjában megjelenem­. Megfogadtam Melanie tanácsát, de káromra mert Lajos ki nem volt olyan mint a többi fiatal ember, midőn különös magaviseletéül látta, és oly tartózkodó lett és azután egészen került. Nemsokára ezután elmentem az első nagy bálba. Midőn a rendező karján a fényes terembe léptem, a többi üdvözlőkkel, Lajos is eljött elém. Kedves kis Herm­ance — mondó — olyan bájosan néz ki, mint egy mesebeli királykis­asszony. Engem bántott az a protekciós hang, melyen ezt mondó és azzal a kimért önérzettel, mely egy első bálba menő nagy leányhoz illik felelém : — Földy úr — ez volt családi neve — én önnek nem vagyok sem kedves sem kis Herman­­cea; én Hermance kisasszony vagyok! Lajos erre a komoly enuciációra elkacagta magát, azután gúnyos mosolylyal monda: Her­mance ki­sas­sz­o­ny sajnálatomra látom, hogy bár rózsás ruhában jelent meg, nincs rózsás jó kedv­ben — és azzal megfordult, elment ahhoz az ál­­nok Melaniehoz akivel egész este pompásan mu­latott ; én meg lelkem mélyéből meg voltam ek­kor győződve, hogy a paradicsombeli kígyót is csak nefelejtsekkel diszitett tárlatán ruhában le­het személyesíteni, mert az áruló Melanie is ilyen­ben jelent meg.-----------­Pár héttel a bál után, egy estén szomorúan s bágyadtan ültem szobámban : künn zimankós téli idő volt, melynek komor jellege még nyomot­tabba tette melancholicus kedély­­hangulatomat; mélázva gondoltam vissza az elmúlt hetekre és önkéntelenül eszembe jutottak a Lajossal együ­tt­­töltött édes percek, melyek e kedélyállapotomban még kedvesebbeknek még felejthetlen­ebbeknek tűntek fel. .De most mindennek vége. Gyermekes szeszélyem, mely álunk barátnőm tanácsára a külsőségekben kereste az igazi érzelmet, mindent megsemmisített­,­ és bánatos szívvel vallottam meg magamnak egyúttal, hogy a szerencsétlen szerelme­sek csak a színpadon s a regényekben veszik ki jól magukat, de bizony az életben kevésbé érdekesek. Álmodozásaimból kopogás riasztotta fel. Alig hangzott el ajkaimról a „szabad“, megnyílt az ajtó s belépett Földy Lajos , mintha összes vérem egyszerre a szivembe tódult volna, midőn meg­láttam. — Kedves Hermance, haragszik még kegyed reám? kérdé, tudom, hogy megbántottam, de lássa, eljöttem magam, hogy kiengeszteljem. Nos nyújtsa ide kis kezét a béke jeléül. Én szívélyesen és igazi érzelmet tanúsító meleg hangon mondott szavaira nem­ tudtam fe­lelni ; néma zokogással, melyben minden keser­vem és bánatom feloldott —­a kerevetre dőltem. Ekkor csendesen mellém­ ült gyengéden odavonta fejemet mellére s egy édes hosszú csókot nyo­mott ajkaimra.---------------­Ezzel szent volt a béke. Én pirulva és kötié­­nyek között bevallom gyermekes szeszélyemet, ő meg mosolyogva monda: — Lám milyen bohó gyermek kegyed. Azon­ban bevallom én is, hogy vétkeztem s hogy lássa mily őszintén bánom meg bűnömet meg­ígérem, hogy holnapig jóvá teszem. De ugyebár ezután ismét a régiek leszünk kedves, kis Hermance ? Én nem szóltam semmit, csak felnéztem reá, de e pillantásban több volt ezer ígéretnél. Másnap este ott pompázott asztalomon egy gyönyörű ibolyacsokor. S midőn fejemet nyuga­lomra h­ajtam, csupa kis angyalokról álmodtam, kik mindanyian ibolyacsokrokat hoztak nekem s csak az volt a furcsa, hogy minden kis angyal­nak ép olyan fekete bajusza volt, mint Földy Lajosnak.* Hermance elhallgatott és mindketten néma mélázással néztük a kandalló el-ől hamvadó tüzet. Végre megszakítottam a csendet. — Minő boldog emberek, az első szerelem hősei, valósággal láthatlan szellemekkel kénytelenek har­colni, azok kik utánuk következnek s kiknek bár tanúsítsanak még annyi igaz s őszinte érzelmet, sohasem sikerül legyőzni Amor­e kegyeltjeit, kik amellett, hogy az első mézet szívták ki, az alig megnyílt bimbóból, még feledhetlenek is maradnak. Megfogadom Hermance, hogy soha sem le­szek szerelmes oly leányba, ki én előttem mást is szeretett. — A theoria próbája a praxis barátom — feleié Hermance — s ha majd önnél is összeköt­tetésben jön a két pólus és megindu­l a villamos folyam működése, — nos akkor fogom öntől meg­kérdezni, váljon következetes maradt-e a most ki­mondott tételhez. — „Qui vivra, verra“ felesém­ önérzetesen. Mosolyogva váltunk el egymástól és én gon­dolatba merülve kérdezem önmagamtól, lesz-e még valaki, ki én belőlem is kicsalja a szikrát ? ! Tauszik Emil. SL Vadházasságok. Ezen cím alatt már sokat írtam különféle lapokban. A­mit most közlök, az valamennyi közt a legörvendetesebb. Úgy vagyok Arele, hogy hasonlattal éljek, mint a vándor, ki hosszas uta­zás után célt ért, vagy legalább megközelí­tette azt : megállapodik és komolyan vissza­gondol fáradalmaira, küzdelmeire, azon biztos re­­ménynyel, hogy több, legalább jelentékeny aka­dály nem fog többé fölmerülni. Íme az alább közlendők meghozták, előké­szítették a biztos révpartot, melyben kikötni s megnyugodni lehet. Tudjuk, hogy a vad házasságok ellen nem­ csak az egyház, a kereszténység küzd er­kölcsi szempontból, hanem maga a társada­lom is egész erélylyel lépett föl e kárhozatos vi­szony ellen, mely a polgárosodás alapját ássa alá s megdönti a közerkölcsiséget, az államnak pe­dig ezer kellemetlenséget okoz, midőn a vadhá­zasfelek a közterhek viselése alól, különösen mi az erkölcsiséget és nevelészetet illeti, magukat ki­vonni törekesznek. Az egyházi s polgári hatóság karöltve tö­rekszik ez erkölcsi s társadalmi rész kiirtásán. 1 J LJ —’LJ 111­ ,"i, i-' l .."■-■"i’.'J.'L!—"» S így van helyesen,­ csakis ez után haladva, fé­kezhető e kicsapongás, e visszaélés, mely mar­inál- iszonyú mérveket kezdett hazánkban is öl­teni, úgy annyira, hogy az országos képviselő­testületben, valamint a kormánykörökben is emel­kedtek egyes szózatok a vad házasságok szükséges fékezésére, nehogy végkép elpogányo­­sodjjunk, minek csak a kereszténység fogja meg­adni árát, ez fogja leginkább megsénteni az er­kölcsi rombolást és pusztulást. Alig találok méltánylásom kifejezésére sza­vakat, midőn a vadházasságok érdekében történ­teket jelezni óhajtom nálunk­, Bárány a me­gy­ében. E megyének ugyanis egyik fárad­­hallmi, gondos figyelemmel mindent átkaroló s magától még a jelent­éktelen ügyeket sem el­odázó szolgabirája a Vádházasságok érdekében alulírottnak hivatalos jelentését Baranya megye hazafias érdemekben m­egöszüilt és a közigazgatás terén évek hosszú, igen hosszú során át lankadni nem tudó tevékenységgel egyre működő alispán­jának benyújtó oly eredménynyel, melyhez e ha­zában hasonló alig menüt föl. A miért is a legnagyobb elismerést érdem­lik, ki nem csak e megyének szűk határai közt, hanem széles e hazában tisztelet és nagyrabecsü­lés illeti meg őket. Ezen készséges és határozott föllépéssel m megmutatták, hogy a kiszerkölcsiség bátor bajnokai, a társadalmi élet nemesen érző s emelkedettebben gondolkodó elszánt harcosai! Ezen polgári hatósági közreműködés által a keresztény egyházak biztos alapot nyerenének a nemes és a társadalmat boldogító eszmék, el­vek meggyökereztetésére nemcsak, hanem gyü­­­mölcsöztetésére is. Ez által oly szabályren­delet lép életbe, mely a kereszténységre csakis áldást h­ozó lehet; mert ha ez v­é­g­r­e­h­a­j­t­a­t­i­k, a­min kételkednünk nem lehet, elsöpörtetik ez utálatos büntekélynek még magva is, mely a leg­újabb időkben oly termékenynek ígérkezett a kereszténység megrontására ! Az ilyen intézkedések csakugyan feltetlenítik a métely terjedését, melynek fékezésére Temes­­megye főispánja, mint a lapokban örömmel olvastuk, szintén célszerű intézkedéseket tett. Ez által bizonyára megörökítette nevét az elismerés fényes lapjain. Vajha ezen és hasonló intézkedé­sek részletezve adatnának a nagy­közönség tud­tára, hogy láthatná s olvashatná az erkölcsi élet­nek törvénytábláit és belátná a köznép is, hogy az ily törvények a nemesen és vallásosan érző emberi szívben gyökereznek és csakis erőszako­san, mi mindig megboszulja magát, téphetek ki onnan ! Vajha a példák, e kezdeményezések más ön­álló hat­óságokat is serkentenének, buzdítanának hasonló eljárásra önkormányzati köreikben ! Ely­kor aztán a kormá­ny és országos képvi­selet sem térhet ki ezen ügy elöl, mely nem csak sürgős, de égető kérdés is. Megfejtése s el­döntése nemzedékről nemzedékre termi meg a végtelen áldást: az erkölcsi, szellemi s anyagi jólétet! — Most lássuk a két rendbeli iratot: „3719/k. i. 1882. Mohácsi járás szolgabirá­­jától. Ft. Plébános urnak Duna-Szekcsőn. A vad­­házasságok tárgyában f. évi februárh­ó 13-án kelt 47. számú megkereséséhez csatolt névjegyzék csatlósa mellett van .szerencsém Baranya megye alispánjának e tárgyban f. évi októberbe 24-én 3952. sz. a. hozott határozatát másolatban szives tudomásvétel végett azon kijelentéssel átszármaz­tatni, miszerint minden egyes esetben, midőn fő­tisztelem főséged a Vadházasság tényét és szétvá­lás kötelességét kimondó határozatának végrehaj­tására felkérend, annak minde­nkor eleget tenni sietendők. Mohács, 1882. novem­ber hó 9-én. Sey Lajos s. k. szolgabiró.“ „M­ásol át, Baranyamegye alispánjától. 3952/alisp. Tekintetes szolgabiró ur! E. évi feb­­ruá­rl­ó 22-én 623. sz. a. kelt jelentésével bekü­l­­dötte a tekint. szolgabiró ur a dunaszekcsői plé­bánosnak a vadházasságok m­eggátlását célzó be­adványát, melyben az ily szövetkezésben élők névsorának közlésével az illetők szétválasztá­sát kéri. A nagymélt. m. kir. belügyminisztérium m. évi szept. 2-án 41497. sz. a. kelt rendeletében kijelentette ugyan, hogy a vadházasságot komoly társadalmi bajnak tartja s azt tanulmánya tár­gyává tette, minthogy azonban e kijelentés irányt adó positiv szabályt magában nem foglal, kény­telen voltam oly szabályt azelőtti időkből keresni. Hosszú puhatolás után végre megtaláltam az 1825. évi juniu­s hó 11-én 7535. sz. alatt kelt ud­vari rendeletet, mely szerint a tisztviselők az egy­házi hatóságok e tárgyban­ megkereséseinél eré­lyesen, gyorsan és pontosan közreműködni kö­telesek. Ez az egyedüli szabály, mely általánosság­ban tartva a tisztviselőnek némi alapot nyújthat. Ha tehát a dunaszekcsői plébános, mint e kérdésben­ egyházi hatóság, kimondotta a vad­­házasság tényét és kimondotta a szétválás köte­lességét, de az illető személyek az egyházi ható­ság határozatának nem engedelmeskednek, a tet­tes szolgabíró úr köteless­ége a fentemlített s má­solatban mellékelt rendeletből folyólag a szétvá­lasztást rendőri segéllyel tettleg eszközöltetni. Hogy oly tömegesen előforduló vadházassá­­gokn­ál, mint Szekcsőn, de egyebütt is, lehet-e az egyszerű rendőri segély melletti szétválasztásnak az az eredménye, melyet a baj elfojtásánál elérni kellene, annak latolgatása nem tartozik ez alka­lommal feladatunkhoz. 1825. óta nagyban változott a tisztviselő ha­tásköre, változtak a viszonyok és erkölcsök, ami akkor csak szórványosan mutatkozott és az egy­ház erkölcsi tekintélyével a világi hatalom eset­leges sújtásával is könnyen megakadályozható volt, az ma mint tömegesen fellépő baj, sok fá­radsággal fékezhető meg azzal az eszközzel, a­­­mit a fentebbi rendelet nyújt. Minthogy azonban az ily szövetkezeteket nem csak egyházjogi szempontból kell tekinteni, ha­nem közegészségiből is, tettes szolgabíró urnak ez utóbbiból folyólag független álláspontja is van. A vadházasságban élő nőszemélyek rendsze­rint nem foglalhatók ama szabályok alá, melyek alatt a két nők állanak, de a férfinemmel való szabadabb érintkezésük szükségessé teszi, hogy közegészségi tekintetből éber figyelemmel kísér­tessenek. Az 1876. XIV. t. c. 2. § a kimondja, hogy mindaz, mi a közegészség fentartására, javítására s a megromlottnak helyreállítására szolgál, ható­sági felügyelet és intézkedés tárgyát képezi. Gondoskodni fog teh­át a tettes szolgabiró úr, hogy ott, hol vadházasságok nagy számban vannak, a bujakórnak lehetőleg eleje vétessék, hogy ennek feltüntével a fent idézett t. c. 89. §-a alapján a szükséges intézkedések megtétessenek, s ha bujakór több ily vadházasságban élő egyé­nen mutatkoznék, az illető községben lévő vad­házasságban élő­­valamennyi férfira s nőszemélyre

Next