Mohács és Vidéke, 1883 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1883-01-14 / 2. szám
Ih évfolyam. 2. szám Rosiacs, 1883. január 14-én. r r r Társ a d a 1i n i heti lap. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség: Kerá a lap *k«N«iní rftazot illető küzlwmények intézdulok : niifr«« 80. — Kéziratok víkh/.u nem küldetnek. Kiadó hivatal: H#eé a lapuiegr*».ne leléM«*l és hirdetesek küldemlok: német. iiteil 44. Előfizetés: EgéMZ évre 4, félévre 3, negyedévI H 1 frt. F,kv*ík szém |() kr. I’.^yes példányok Iliimül .Iám»» kíiiy viiyomilájálim kaphatók Hirdetések ára : E”jy a Ii.ihírIioh petit hoi egy**'*!" ;me£‚;jf‘.l«ii«*e4»É. f» kv., háromszori 4, toszMZolért ft kr. fiz#fr»wbo. I»élyi*^dij kill öli SO kr. A nyittér egy petit sor« 10 U». A zsidó kérdéshez. Dr. Serb Sándor urunk „Zsidó kérdését“ nagy figyelemmel olvastam, sok szép igazság is van benne, hanem nekem mégis úgy tetszik, mintha a doktor ur úgy akarná megoldani a zsidó kérdést, hogy mi alkalmazkodjunk a zsidósághoz , neveltessük együtt gyermekeikkel gyermekeinket s házasodjunk velük össze mi.1) Ez nekem olyan formán tetszik, mintha valaki azt modaná, íme a századokon át üldözött zsidó fajnak a mi országunk békés menedéket adott, hogy itt „gyümölcsözzenek, szaporodjanak s töltsék be az egész földet..“ Kezükre hagytuk menni összes kereskedésünket s miután már náluk van a pénz, fel kellett őket szabadítani, hogy velünk egyenlő polgárjogot élvezzenek,és a tönkrement nemesség birtokait megvehessék s helyettük, mint emancipált nemesi rend állhassanak elő s miután már a földet kihozták lábunk alul,3) a hivatalokat is meg kell nyitni előttük, hogy hadd rakodjanak bele, mert a magyar faj se nem szapora, se valami nagy érdmességi erényekkel nincs meg áldva,4) a kinek a kezében pedig a kereskedelem, a földbirtok a hivatal s minden jövedelmező vállalatok, azt már gyűlölni barbárság volna,5) hanem inkább *) Aryprms'kek efryiktnevelése által a keresztények nem alkalmazkodnának a zsidókhoz, hanem az uj nemzedék a polgári erényekben és a haza szeretetében együtt fejlesztetvén és különösen egymáshoz szoktathatván, mindinkább egy irányban gondolkodnék és érezne is. Következőleg az újabb polgárok egyenlőbben teljesítenék kötelességüket, jobban megbecsülnék egymást és erejüket nem egymás ellen és kárára, hanem az egymás javára és boldogulására alkalmaznák. 2) Igenis ,,kellett“! Egy alkotmányos nép senkit szolgaságban nem tarthat. 3) Ne engedjük ! Ne dinumdánumozzuk el ! Nem ezért kell a hivatalokat és minden más tért is megnyitni előttük , hanem azért, mert az egyenlőség alapján senkit onnét kizárni nem lehet. 5) Igenis, ha tisztességes utón jutott hozzá ; különben : nem, alkalmazkodjunk hozzájuk mi, tanuljuk el erényeiket és vegyüljünk össze velük társadalmilag családilag stb. A magyar faj a Rákóczy-forradalom óta folyvást a germánizsmis molochjának volt odadobva, idegen földes urakat mesterembereket és parasztokat özönnel árasztottak hazánkra, hogy bennünket, germánizáljanak a, magyarfaj szivóssága, nemzetiségéhez hűsége nem hogy felolvadt volna az idegen i dem között, hanem képes volt jó magyarrá tenni az ideküldött civilizátorokat is. Azok a hatalmas német nemzet fiai tudtak jó magyarokká lenni itt, úgy hogy a magyar nemzet bizton számíthat rájuk, nemcsak, hanem eltanulták nyelvünket, szokásainkat s most sok német nevű ember erősebb magyar az y végű magyarnevű embernél is, sőt ha valaki németnek mondaná azt sértésnek venné, pedig ezek háta mögött, ott van a nagy Németország, melyre biztosan támaszkodhatnának, hogy nemzetiségi politikát csináljanak, de nem teszik, mert, jól érzik magukat mint magyarok. Ha a zsidóság nem tud vagy nem akar a magyar nemzet testibe beolvadni, az az ő baja s ha e miatt, mint idegen, a kinek minden előnyei meg vannak itt s mégis idegen akar maradni , ám tegye, az ő dolga, a magyar a maga hazájában nem köteles egyik fajhoz se alkalmazkodni és nem is fog soha, hanem a hozzá alkalmazkodókat, szívesen beolvasztja, de ha makacsul ragaszkodik faji jellegéhez s e miatt gyűlöltté lesz, lássa! Nem a mi bajunk!2) Én antiszemita nem vagyok, őszinte magyar vagyok, azért tőlem senkinek terhére ne essék a nyílt, szó. A múlt őszön oct. 10-én Pápán voltam a nagytudományú történet tanáromnak, Bocsor Istvánnak 50 éves jubileumán, hol nem rég csúnya zsidó hecc is volt, az öreg tanárt, midenféle felehessetek testületek és hatóságok fényesen üdvözölték, köztük a zsidó felekezet is. A közönség felveleste, hogy mit fog válaszolni a jubiláns a zsidóknak. Válasza hangzott eképpen: „Ismerem a vallás világtörténeti jelentőségét, mely abban állott, hogy mig a hajdankor minden népei természetiségbe öntött isteneknek tömjéneztek, egyedül ez magasította istenét szellemivé s ezzel fentartotta az alapot, melyre a keresztyénség elveit rá építhette. De ismerem azt is, hogy a hébereknél egyedül a vallás révén legfőbb állagukat — az állam, nemzetiség, a haza teljesen közönyösök voltak, melyek, mihelyt a frigyláda tűzhelye, a Jehova temploma összeomlott, tüstént összeomlottak, nekik a világ majd e majd ama szögletében kelle hazát keresni, s mivel vallásuknál egyéb nem maradt, idegen országok nyelvéhez, intézményeihez simulni. S ha már másutt, igy van: Ugyan miért volt hazánk kivétel? Miért nem áll itt be a nemzetiségihez való simulás? Miért lett a magyar zsidónak idegen nyelv az anyanyelve? Felelhetnék rá ha a régi Magyarország viszonyait, akarnám felhozni válaszul, de a régi Magyarország nincs többé, a polgárság minden fiaira ki van terjesztve, a magyar nyelv államnyelvvé emelve, melynek tudása mindenkinek, — ki az állam polgárai érdekében fekszik. Örömmel konstatálom, hogy az újabb időben szembetűnő haladást tett a magyarosodás az izraelitáknak minden közintézeteiben , mind magánköreiben, de tapasztalnunk kell most, is, hogy egy nagy résznél más a családi, más a társadalmi nyelv, miért e kétféleség ? Hiszen már törvény megtiltotta egy földnek kétféle maggal elvetését, egy ruhá t Mindketten tanulhatnánk egymástól és pedig sokat! 2) Ez mindnyájunk haja. „Himfy szerelmeidről. — Tanulmány.*) — Irta: Molnár Lajos. Midőn Kisfaludy Sándor 1880-ban elhagyta a katonai pályát, megnyílt előtte a legmagasabb boldogság kapuja ; nőül vette „imádott istennőjét“ Szegedi Rozáliát s boldog házasságát élvezendő, csendes magányba Vasmegye egy kies tahijába, Káinba vonult, hol mezőgazdasággal és irodalommal foglalkozott. Ezen lelkes foglalkozása közben látván, hogy kihaló félben van nemzetében a szabadság iránti szeretet, enyészni kezd a nemzeti büszke önérzet, — hogy a németesitő kormányrendszer miatt nyelvünk s ezzel együtt irodalmunk érdekei egészen háttérbe szorultak s igy . . . „Nyelvünket terjeszteni Nemzetünk fő szüksége, Nőinkkel megismertetni Korunknak fő kelléke:“ lelkesen elhatározta, hogy ily körülmények között tehetsége szerint segiteni fog a haza baján. Mivel pedig tudta azt, hogy hazájának az tesz leghasznosabb szolgálatot, ki úgy tud szólni a ma*) Mutatvány szerzőnek Kisfaludy Sándor „Himfi Szerelmeidnek eredete és költői értéke, korára és utódaira tett hatása cimű 67 lapra terjedő értekezéséből, gyár szívhez és vérhez, hogy szava visszhangra talál:“ elhatározta, hogy amaz édes-bús szerelmi dalokat, melyek az ő „gőgös szépjét“ is meghódították, közrebocsátja. Nemes elhatározása tette érlelődött s 1801-ben a Magyar Hírmondóban próba gyanánt, szerelmi dalai első részének harmadik énekét közölte. Miután pedig látta, hogy e mutatvány nagy lelkesedéssel fogadtatik, öszszegyűjtvén az egész kesergő szerelmet, még azon évben névtelenül ily cim alatt adta ki: Himfy szerelmei: A kesergő szerelem. Buda 1801. Költeménye korszakot alkotó hatást tett: eddig soha nem hallott hangokon szólalván meg, az egész nemzet által határtalan lelkesedéssel fogadtatott s mohón olvassák azt egy iráni férfiak és nők, nagyok és kicsinyek, aristokraták és közrendnek. Költeményével bebizonyítván, hogyan kell a legegyszerűbb s érthetőbb idomba önteni a legtisztább, legnemesebb tartalmat; hogyan lehet összeolvasztani a népiest a művészetivel; hogyan szólalhatni meg egy erővel minden ember szívéhez: eltalálta a leghelyesebb utat, melyen kitűzött célját, az elsülyedéstől féltve féltett, nemzetére való hatást, sikeresen elérje. Soha magyar könyv nem ragadta el annyira a magyar közönséget. „A férfiakat s honfiakat vonzotta magyarsága, hazafias lelke ; a nők szerették hölgy imádását, melyet magyar lantostól, tehát némelyek senkitől sohasem hallottak; az iskolás emberek köznapi, de érdekes reflexiókat, a Kazincyféle aesthetikusok pedig azt az emelkedett hangulatot, mely eddigelé a magyar Parnassuson kevéssé volt hallható. Általában a nemzet legkedvesebb költőinek, Gyöngyösynek, Amadénak, s némileg Dugonichnak folytatását lelték benne, sokkal magasztosabbb és meghatóbb zengéssel.“ (Imre S. Budapesti Szemle, 1878. 32. sz.) így a szerény költő iránti részvét oly összhangzó, oly egyetemes volt, mint nem követé még hazánkban egyetlen írónak sem első felléptét. Pedig ő — mint saját maga megvallja — csak azon kevesektől kívánt megitéltetni, a kik irodalmi munkáik által nem önhiteket, neveket, hanem a tudományoknak és szép mesterségeknek terjedését és virágzását, következőkép a nemzet szerencséjét, dicsőségét keresik és szép elmebeli tehetségeik által meg is szerzik; — azon kevesektől, kik a való szépet, jót, nagyot, helyest, igazat megismerik következéskép részre nem hajló ítéletük nyomós és tiszteletre méltó; azon kevesektől, kiknek örök hálákkal tartozik a magyar nemzet azért, hogy a többi műveltebb nemzetek példája szerint ő is már szerte járhat Parnassus utjain szittya nyelvével, mely egyformán alkalmatos a szélvészekkel ordítani, a fergeteggel dörögni, csattogni, a sassal fellengezni, a gerlicével nyögni, a fülemülével zengedezni; — azon kevesektől, kiknek örök hála legyen egész nemzetemtől! mert ha öle nem voltak és a magyarokat nyelvüknél fogva meg nem tartották volna, tehát a már magából és mi üderméből ki vásott s a földről már tűnésnek indult magyar nemzet egy század múlva talán már csak hajdani nevéről és tetteiről fogna ismeretes lenni, nemcsak a világon, hanem .... önhazájában is.“ Azon kevesek azonban, kik az ő szívből jövő és szívhez