Mohács és Vidéke, 1884 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1884-01-13 / 2. szám

III. évfolyam. 2. szám. Mohács, 1884. január 13-án. MOHÁCS ÉS VIDÉKE. Társadalmi hetilap. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőségi és kiadó hivatal . Hová a lap szellemi részét illető közlemények úgy a lapmegrendelések és hirdetések is küldendők: német utca 44. Kéziratok vissza nem küldetnek. Előfizetés Egész évre 4 félévre 2, negy ·d ‡• v'i *• 1 fit.. Egyes szám 10 kr. Egyes példányok Hlandl János könyvnyomdájában kaphatók. Hirdetések ára : Egy 8 hasábos petit sor egyszeri megjelenéséért 5 kr. háromszori 4, tizszeriért 3 kn. fizetendő. Bélyegdij külön 30 kr. A nyilt tér egy petit, sora 10 kr. Mohács, január hó 12-én. (V.) A rend lelke a dolgoknak. S ha a legszerényebb viszonyok közt élő családot is csak rend és rendszer tarthatja fenn, mennyivel inkább szüksége van nagyközségünk egyetemének arra, hogy nyilvános községi életünket érdeklő minden ügy érett megfontolás után biztos rendszer szerint nyerjen megoldást. Rendszertelenség az ügyek intézésében, a gazdálkodásban biztos előjele a tönknek. De a rendszertelenség nem csupán külforrása a vagyoni tönknek, hanem csatányos bizonyítéka annak is, hogy az intézők vagy hivatásszerű szellemi képességekben szűkölködnek, avagy be nem vallott, titkos céljuk kin városban halászni. Gyanúsítani nem akarok senkit. Ám aki közpályára szentelte életét, az akként töltse be hivatását, hogy minden ténye, sáfárkodása nyílt könyv legyen a világ előtt. Községi hibánk f. hó 3-án újból történt megválasztatása után a választóközönséghez intézett lelkes beszédében visszapillantva lefolyt három évi működésére, midőn lehangadólag utalt a községünk pénzügyi viszonyainak ama nagyon is zilált állapotára, melyben hivatalba lépésekor ő azokat találta : elismerni volt kénytelen, hogy e zilált anyagi viszonyok többször mily bénitólag hatottak s mily leküzdhetlen akadályt képeztek, ha valami jót és üdvöst kellett vagy lehetett volna létesíteni. S mi volt eddig ezen kedvezőtlen pénzügyi viszonyok oka ? csak a rendszertelenség! Biránkat a közbizalom emelte újra székébe. Megérdemelte. Sokat tett és fáradott. Mohács felvirágzásának ügyét szívén viselte mindig. S bár volt elöljáró-társaiban vajmi csekély támogatást nyert, községi képviselőink lelkesebbjei s különösen országos képviselőnk, Deutsch Lipót úr fáradhatatlan támogatása mellett lefolyt három évi bíráskodása alatt a Duna-partján levő városi földnek 20000 írton felül történt értékesítése, több utcának kikövezése, lovaskaszárnya építése és a szigeti védtöltés építése által a község érdekében annyit tett, mint amennyi összes korábbi biráink alatt hosszú évek során nem történt. Az érdemnek elismeréssel is adózunk. Ám ne feledje községi biránk azt, hogy mindezen új alkotások az adózó közönség tetemes áldozatába kerülnek. S e nagy áldozatokat egy jobb jövő reményében csak úgy fogja megbirni a, nép, ha tudja, hogy véres verítékkel szerzett fillérei egyedül a közjóra fordittatnak és nem valamely tékozló gazda ismeretlen számadásainak tömkelegében vesznek el ■— — — olyan célokra, a minőkre szánva nem voltak. Ugyanazért midőn biránkat, új elöljáró társai és a képviselő-testülettel együtt ismételve üdvözölvén, a közjó iránti buzgó együttmunkálásra serkentenek, nem mulaszthatjuk el komolyan figyelmeztetni őket, miszerint a legszebb alkotások mellett is működésüket csak akkor f legy a valódi siker koronázni, ha úgy a közügyek vezetésében, mint a közvagyon kezelésében becsületes és szigorú rendet és rendszerességet követnek és követelnek mindenkivel szemben és mindenkitől. A régi rendszertelenségből elöljáróink ugyan kivetkőzni még nem tudtak, ám erős akarat és összetartás — mint a példabeszéd mondja, — legyőzi még a lehetetlenséget is. Községünket már évek óta rendszeresen a természet súlyos csapásai érik. Az árvíz pusztító eleme ellenünk esküdve dúl és rombol; szigeti legszebb határainkon midőn a munkájában kifáradott szegény nép verítékével áztatott földjének gyümölcsét akarná aratni, évről-évre jön az árviz, ez utjából elsöpör mindent és a drága aranykalászokat éhes hullámok nyelik el. A jámbor földnépe, mely vetett és fáradott, jólétnek nem örülhet. Az általános vagyoni tengődés mellett közterheink is napról-napra szaporodnak. A kormány és bölcs törvényhozás újabb és újabb adónemek reánk odroglásában kifogyhatatlan. Nem kérdik, hogy elbírjuk-e még s meddig bírjuk ? Fizetnünk kell mindig és folytonosan. Az állampénztár, ez óriás moloch mindent megemészt. De hogy mint község is fenállhassunk, hogy a kor színvonalát megközelítőleg mi is tovább fejlődhessünk, hogy az ország utolsó helyévé ne sülyedjünk, hogy szigeti védtöltéseink mellett saját városunkat, ezen édes itthonunkat a végelpusztulástól megmentsük, majdnem erőinket túlhaladó áldozatokra van szükségünk. S mi szívesen áldozunk, ha tudjuk, hogy keservesen szerzett filléreinket biztos és hű kezekre bízzuk. Temérdek pénz fog befolyni községi pénztárunkba is. S mi reméljük és elvárjuk, hogy úgy az elöljáróság mint a községi képviselő-testület vállvetve oda fognak törekedni, miszerint rendszeres pénzkezelés és okszerű, lelkiismeretes gazdálkodás mellett a felsőbb hatóságilag helybenhagyott költségvetés keretében minden krajcár megszabott rendeltetésére fordíttassék. Ez ámbár kötelesség, de ha e kötelességüket híven teljesitették, bizhatunk egy jobb jövőben s remélhetjük városunk felvirágzását. E bizalom és remény táplálja községünk minden nemesen érző és gondolkozó polgárát s ha ez beteljesedett , akkor elöljáróságunk tisztes önérzettel tekinthet vissza tövises pályájára és a közönség részéről osztatlan bizalomra számíthat. — A M O ÜL. Éva leánya. — Fővárosi fotográfiia. — Nem volt férfi, ki ha meglátta, valami vágyó, nyugtalanító szenvedelmet ne érzett volna ; nem volt asszony, ki láttára legalább az ajkbiggyesztő faját az irigységnek el bírta volna nyomni kedves önmagában. Felebarátnőit bántó fényben, gondtalan gazdagságban, minden vágyának hódoló kényelemben élt. Férje az ő rajongó rabszolgája s minden szeszélyét lesve kielégítő imádója volt. A szerelmes férj kis feleségével szemben nem ismert áldozatot, az elkényeztetett asszonyka pedig nem tudta, mi az a lehetetlen ! Az élet verőfényes napja mosolygott rájuk, a szerencse is, mintha belebódult volna a szép asszonyba, olyan állhatatosan kísérte őt s tán az ő kedvéért a különben szorgalmas férjet. „Brunner Rudolf“ egyike volt a főváros legtekintélyesebb cégeinek, mely a legbiztosabb alapokon nyugodott s melynek minden vállalata gazdagon jövedelmezett . Brunner az ügyes számító s szolid üzletekkel foglalkozó kereskedő hirében állott, a kit folytonos sikerei miatt irigyei is kénytelenek voltak nagyrabecsülni. A Bruimner-ház ténye, gazdagsága, no meg a szép asszony szeszélyei is napról-napra gyarapodtak. És a bájos kis menyecske rabja volt az ő apró szeszélyeinek : az ő fogatai voltak mindig a legdivatosabbak, az ő toillette-jei a legizlésesebbek ; úgy hizelgett az elkényesztett asszonykának, ha a fürdői, sport- s táncestélyekről szóló tudósítások hizelgő sorokban szóltak róla ; ak, ő mindenütt ott volt és mindenütt a legszebb és „legdrágább“ akart lenni. Az is volt. Egy igazán szép asszonynak nem is olyan nagyon nehéz azzá lenni, kivált ha olyan istenáldott férje van, mint a minő Brunner Rudolf úr volt. Még az a sok tömjénező udvarló sem bántotta őt, kik az ő kedves Evelinejét annyira körülrajongták, hogy neki szegénynek nem is sikerült az ünnepelt istenasszony közelébe jutnia; beérte ő azzal is, ha a kifáradt, ideges asszonynak puha, bársonyos kis kacsáit megcsókolhatta egynéhányszor otthon az alatt a rövid idő alatt, amit a kicsike neki bndokjában eltölteni megengedett. Hja, a kereskedő embernek nem szabad érzékenynek, vagy h isten őrizz’ — féltékenynek lenni ; a szép asszony udvarlói előkelő, befolyásos urak . . . ezzel a körülménynyel is számot kell vetni az üzletembernek ! Nincs az a befektetett tőke, melylyel akkora eredményt lehetne elérni, mint egy ingerlő szépségű asszonynyal. Brunner úr ügyes számító volt és tudott . . . várni , eljön az idő nemsokára, midőn a milliomos nem fogja már többé senki kegyét hajhászni, akkor aztán egészen ... az övé lesz az 5 imádott asszonykája ! Nem én mondom, mindenki tudja, hogy a sors a legszeszélyesebb udvarié. Ma még rajongva borul az imádott lábaihoz s holnap már meg sem is ismeri; ma még ömlengő szavakban kinálja szerelmét, kincseit s holnap . . . kérő szavadat sem hallja meg s közönynyel szól tegnapi rész tréfájáról ! — Jó volna ezt asszonynak, embernek a boldog időben sem feledni ; —■ pedig hát bizony isten, eszünkbe sem jut hatalmunkban, jó napjainkban arra is gondolni, hogy holnap már talán a mi hátunkat porozzák s hogy még lakománk hulladékára is meg találunk éhezni. Brunner úr is kifelejtette számításaiból a sors szeszélyét ; a milliomosnak készülődő a jövőben csak derült, tiszta eget látott, melyből pénzes zacskók s busás nyereségek szállinkoznak be hozzá, csak ablakát kell kinyitnia ; nem gondolt arra, hogy a kéklő égboltozatra vészteljes felhők torlódhatnak , a melyekből kipattanó villámsugár halomra dönti reményeinek kártyavárát. A dúsgazdagság délibábos képének hajhászásában nem látta meg azt a gödröt, melyet úgy hívnak, hogy : „fizetésképtelenség.“ Egy-két eltévesztett számítás, váratlan, kifelejtett esemény, túl vérmes vállalkozás, hatalmasabb versenytárs s több e féle kalamitás, — tudják, mit képes megtenni ? Hát, belecsimpaszkodik hatalmas két markával annak a harangnak a közelébe, melynek szomorú hangjai mellett a börze halottait szokták eltemetni, . . . kiharangozni. .... „Brunner Rudolf“-ot eltemették, kiharangozták. Ez a név a kereskedővilágban már nem számít semmit, nem adnak rá semmit, mert hát hiszen a „halott“ sem adhat már semmit ! Ebben a világban nincs izgalom, nincs barátság, nincs . . . várakozás , adnak, hogy adj.