Mohács és Vidéke, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1887-10-09 / 41. szám

VI. évfolyam. 41. szám. Mohács, 1887. október 9-én. MOHÁCS ÉS VIDÉKE. Társadalmi hetilap. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztöség: Hotí h Inj* azelleui­ rí­zét illető Ui­elemán­yek killdsmlók : •ill.Ht-után Kízimtok tíz«*» nem kü­lőntn­ek. Kiálló hivatal : Hori » Izpniefreinilerzek in Ibiidernek küldendők: Hlindl János könyvnyom­dájában. Elöfi­ttet: KgrffiK árr® 4, félévre 8, n­eg­yedévrH 1 fit. Ugye* rnséini 1.0 kr. Kifyen példányok HIhikI! .IÁiion l­önyvn­yomdÁjÁlmit kaph­atok. Hirdetések ára : K|jy h*u*ÁI»*ui petit nor egyszeri m­egjelenőHöóit 10 kr., járóvi­szort 4, tizszerjárt 3 kr. fizetendő. Bélyegk­ij killön 30 kr. A nyilitás* egy petit noir 10 kr. Harmincnyolc év után. Mohács, okt. 6. Egy rettenetes katasztrófa évfordulója van ma, mely harmincnyolc év előtt érte nemzetünket. Október hó 6-ik napja véres betűkkel van beírva hazánk történetének könyvébe. Ez azon szomorú nap, melyen dicső sza­badságharcunk hősei, a küzdelem legbát­rabb oroszlánai, miután előbb félistenekként küzdöttek az Árpád unokáira hét felől betört ellenséggel vívott élet-halálharcban és dicső hadi tetteikkel csodálttá tették a magyar nevet a külföld előtt: utóbb a reájuk zú­dított északi kolosszus barbár zsoldosai el­len folytatott egyenlőtlen küzdelemben el­bukva, Pesten és Aradon kivégeztettek — mint vértanúi a magyar trikolor mind a három színének megfelelő ezen három szent eszmének: „szabadság, egyenlőség, testvé­riség !“ De nemcsak véres betűkkel van e nap beírva nemzetünk történetének könyvébe, hanem egyszersmind kitörülhetlenül van bevésve annak emléke a nemzet szívébe. Mert minden magyar kesergő szívvel, fájó kegyelettel adózik október hatodik napján a vértanuk soha el nem múló dicsőségének. Szellemben sírjaikhoz zarándokolunk és ott az elmúlt, dicsőség és a rákövetkező szo­morú gyász fölött elmélkedve a vértanuk, példájából tanuljuk szeretni a hazát; ta­nuljuk megvetni az egyet - nemértés és egyéni hiúság vészthozó versengéseit; re­mélni tanulunk egy jobb jövőben és bizni önerőnkben és nemzetünk providenciális hivatásában; mert az oly nemzet, mely a királyválasztások századokig tartó puszti 14.mai, Sajó és Mohács pokoli részei után a világosi katasztrófát, a pesti és aradi égbe kiáltó vérengzéseket túlélte , az a nemzet nem veszhet el, annak a nemzetnek sza­badnak kell lenni. Mert bár az, ami V­ilágos, Pest és Arad után következett, ntím élet, hanem tetsz­halál volt; bár ettük a szolgaság keserű kenyerét , kezeinken újra csörgött a rab­lánc és gondolatainkon, lelkeinken ott ü­lt a béke ; mégis beteljtesültek gróf Leiningen Károly, a tizenhárom aradi vértanuk egyi­kének a világosi katasztrófa alkalmával mondott ezen jó­slatszerű szavai : „Elég, e nemzet, szabad lesz, vagy megtagadja az igazság önmagát. S az igazság nem tagadta meg önma­gát. Az isteni gondviselés ismét elvette tő­lünk a lealázás és szenvedés keserű kelyhét; szabadabb lett újra szívünk dobbanása. A mi dicső szabadságharcunk annyi fényes küzdelmének nem sikerült, a­melyért hiába ontották hőseink és vértanúink vérüket, azt visszahódította magának a nemzet, er­­kölcsi, szellemi fegyvereivel. Ezen erkölcsi, szellemi fegyverek adták meg a nemzetnek az erőt és bátorságot, a legkeserűbb szenved­tek, a legigazságtala­nabb és legkegyetlenebb üldözések eltűré­sére; mi győztünk a haza, a szabadság és a joghoz való tántoríthatlan hűségünk és ragaszkodásunk által. Mi tehát a szenvedett bukás dacára büszke önérzettel tekinthetünk vissza a sö­tét múltra, a midőn nemzetünk legjobbjai szívvérökkel öntötték a haza szent földét; az elvetett drága mag gyümölcse nem ma­radt el, mert szeretett királyunknak húsz év előtt történt koronáztatása alkalmával nagy részben learattuk azt, mit Pesten, Aradon és egyebütt oly végtelen áldozatok árán vetettünk. Megnyugvással emlékezzünk ma vissza azon szerencsétlen napokra, melyek har­mincnyolc év előtt hazánkra következtek; büszke kegyelettel üljük meg azon napok . Boldogult apósom a leggazdagabb, de a legkülöncebb polgár volt X. városban. Én ugyan nem irigyeltem a vagyonáért, hanem az ő ki­mondhatatlan szépségű leányáért, kit úgy őri­zett, mint a szeme fényét. Én szegény, szerény fizetésű aljegyző voltam akkoriban, — derék munkás és modoros fiatalember, — de azért úgy illettem a kis­lányhoz, mint a rózsához a zöld levél. Egy szép napon tettem tiszteletemet az öregnél, szívélyesen fogadott és nem volt szóta­­lan. Ö­sszeszedtem minden emberismeretemet, hogy az öreget kitanulmányozzam. Beszéltem vele mindenről a világon, amit ő jónak, üdvös­nek mondott, annak én is barátja voltam, amit kárhoztatott, azt én is szidtam, mint a répát. Végre a kártyára került a szó. Hogy várjon melyik játékhoz értek ? Bár azt kérdezte volna az öreg, hogy melyikhez nem értek. Ejnye no, melyiket is mondjam, melyik a legszolidabb ? Ha a tarokkot mondom, ahhoz talán nem ért, ha a durákot mondom, talán blamirozom magam, hát kinómban a „máriást“ rebegtem. — Máriás ? — monda az öreg — ez leg­kedvencebb játékom. —­ Ah ! Igen ? Szokta is talán sűrűn ját­szani­­. Uraságod ? — Oh, én játszanék sokszor, de hiányzik a negyedik. — A negyedik ? Oh János ! — felsóhajték — most vagy soha ! S a legalázatosabb ábrázat­­tal vakiverösködtem magamat negyediknek fel­emlékét, midőn zászlóink porba hulltak ugyan az egyenlőtlen küzdelemben, amely­ből azonban a magyar nemzet mégsem megalázva, hanem mint saját, sorsának ura dicsőségesen került ki. Amit abban szereztünk, azt ma, har­mincnyolc év után, békében élvezzük ; az egyetértés és engesztelődés angyala védőleg terjeszti ki szárnyait a magyar korona népei fölött és annyi viharterhes nap után ismét derült ég mosolyog le reánk. Őrizzük meg az oly drágán — hőseink vérével és életével — szerzett vívmányokat és ne engedjük, hogy az oly nehéz küzde­lem gyümölcsei az egyenetlenség, a viszál­­kodás ördöge által megsemmisíttessenek , csak így áldozunk legjobban dicső vérta­núink drága emlékének! Lehullott a bilincs. Különös adománya az istennek a szív. Két­élű fegyver az, mely teremt, épít, boldogít és ép oly erővel ront, bánt, boldogtalanít, vért éle­tet kíván. Azért óvatosan kell vele elbánni. Könnyű azt mondani! Hja, ha a szív az emberi kor 70-ik évében volna tulajdonképen szív, midőn az ész elég öreg és tapasztalt, de nem ám! A szív azon korban ér csak valamit, mikor az embert fiatalnak, rajongónak, bolond­nak nevezik. így kezdte mondókáját Egerszegi nyugal­mazott törvényszéki biró úr Pista öcscsének, ki reményvesztetten panaszkodott bácsijának, hogy Elzát véghetetlenül szereti, talán viszont is, de a leány szülei távolról sem gondolnak reá, annál kevésbé, hogy beleegyeznének. — Hej ! öcsém, nem kell a kanalat félre tenni, mig az étvágy tart. Legénynek kell lenni a gáton, jól kell tudni imádkozni, csak úgy, mint én tejem­. — Aranyos bátyám, ugyan hogy is csi­nálta ? Egy menyországot adnék egy jó ta­nácsért ! — Lassan öcsém a men­yországgal, előbb a tisztító helyen kell keresztül menned, azután jön csak a menyország, hanem azért elmondom én ingyen is. Ha valaha elmondhatta a mezőgazda, hogy m­egsúlyosodott felette a sorsnak keze, úgy azt jelenben méltán állíthatja, mert oly nehéz körül­mények közé jutott, melyből csak a legkörülte­­kinttőbb okosság bírja kiszabadítani. Hazánkban sokfelé dúlt az elemi csapás. Itt jég, ott árvíz tette tönkre a nehéz munka gyü­mölcsét, a nagyobb részben azonban jó termés jutalmazta a földmives fáradságát. — Némi e­­mény táplálta keblünket, látva a dúskalászó szántóföldeket. S­em mire ébredtünk ? A búza hihetetlen alacsony árra szállott le. Mit tegyen most a földmives ? Adjon el marhát. Igen, de annak sincs ára, mert a takarmány ismét szű­ken termett. Adjon el juhot, disznót. Ennek is oly po­tom ára van, minőre eddig még nem volt példa. A mezőgazda azáltal, hogy a­mit ő akar eladni, értékesíteni, mind olcsó, válságos hely­zetbe jutott. Fogyasztja a tőkét, szaporítja az adósságot. De hát vájjon nem lehetett volna-e elkerülni vagy legalább csökkenteni ezt a kínos helyzetet? — Erre azt felelem, hogy igaz ugyan, hogy egész Európában súlyos a földmíves állapota, melyet első­sorban az állig fegyverezett állam­­politika okoz, de legsúlyosabb minálunk Magyar­ajánlani, ha meg nem sértem és nem volnék méltatlan stb. — Helyes­­ felelt a jó öreg, estére mindjárt neki láthatunk a kretemáriásnak. Hogy én ennek a nyilatkozatnak jobban megörültem, mint főjegyzői kinevezésemnek, pol­gári becsületemre mondhatom. Delet harangoz­tak, én ajánltam magamat. Amint a konyha előtt elhaladnék, találkozom a szívemmel. Egész nyalkán bemutatom magam Pipikének, ki a­helyett, hogy örült volna s szerencsének, hát tősgyökeresen elszégyelte magát. De ily állapot­ban nem lehet eltávozni, kell még egy-két szót váltani. De mit is ? Egész naivul kérdem : — Mondja meg drága kisasszony, hogy megy az a „kreiemáriás ?“ — A kreiemáriás? kérdi vissza a gyöngyöm, miközben piros köténykéjéből egy Virginiát so­dort. A kreiemáriás úgy megy, hogy kiosztják a kártyát, a tata a mamával és én . . . De erre már elállott a lélegzete és pirosabb lett mint a köténye. S minthogy én nem ke­vésbé nem szeretem a befejezetlen mondatokat, mint a nagy zavarokat, hát kiegyenlítem, hogy a tata a mamával, én meg magával fogok játszani. De a lelkemmel már szédült a világ, meg­esett a szívem rajta, megszok­tam a kezét és ajánlottam magamat. S mikor már lakásomon voltam, kezdtem ráeszmélni, hogy ez a kis­lány — mielőtt még játszottunk volna — belátott a kártyámba és biztos voltam benne, hogy a kulcs* A gazdasági válsággal szemben.

Next