Mohács és Vidéke, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1887-10-09 / 41. szám
VI. évfolyam. 41. szám. Mohács, 1887. október 9-én. MOHÁCS ÉS VIDÉKE. Társadalmi hetilap. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztöség: Hotí h Inj* azelleui rízét illető Uielemányek killdsmlók : •ill.Ht-után Kízimtok tíz«*» nem külőntnek. Kiálló hivatal : Hori » Izpniefreinilerzek in Ibiidernek küldendők: Hlindl János könyvnyomdájában. Elöfittet: KgrffiK árr® 4, félévre 8, negyedévrH 1 fit. Ugye* rnséini 1.0 kr. Kifyen példányok HIhikI! .IÁiion lönyvnyomdÁjÁlmit kaphatok. Hirdetések ára : K|jy h*u*ÁI»*ui petit nor egyszeri megjelenőHöóit 10 kr., járóviszort 4, tizszerjárt 3 kr. fizetendő. Bélyegkij killön 30 kr. A nyilitás* egy petit noir 10 kr. Harmincnyolc év után. Mohács, okt. 6. Egy rettenetes katasztrófa évfordulója van ma, mely harmincnyolc év előtt érte nemzetünket. Október hó 6-ik napja véres betűkkel van beírva hazánk történetének könyvébe. Ez azon szomorú nap, melyen dicső szabadságharcunk hősei, a küzdelem legbátrabb oroszlánai, miután előbb félistenekként küzdöttek az Árpád unokáira hét felől betört ellenséggel vívott élet-halálharcban és dicső hadi tetteikkel csodálttá tették a magyar nevet a külföld előtt: utóbb a reájuk zúdított északi kolosszus barbár zsoldosai ellen folytatott egyenlőtlen küzdelemben elbukva, Pesten és Aradon kivégeztettek — mint vértanúi a magyar trikolor mind a három színének megfelelő ezen három szent eszmének: „szabadság, egyenlőség, testvériség !“ De nemcsak véres betűkkel van e nap beírva nemzetünk történetének könyvébe, hanem egyszersmind kitörülhetlenül van bevésve annak emléke a nemzet szívébe. Mert minden magyar kesergő szívvel, fájó kegyelettel adózik október hatodik napján a vértanuk soha el nem múló dicsőségének. Szellemben sírjaikhoz zarándokolunk és ott az elmúlt, dicsőség és a rákövetkező szomorú gyász fölött elmélkedve a vértanuk, példájából tanuljuk szeretni a hazát; tanuljuk megvetni az egyet - nemértés és egyéni hiúság vészthozó versengéseit; remélni tanulunk egy jobb jövőben és bizni önerőnkben és nemzetünk providenciális hivatásában; mert az oly nemzet, mely a királyválasztások századokig tartó puszti 14.mai, Sajó és Mohács pokoli részei után a világosi katasztrófát, a pesti és aradi égbe kiáltó vérengzéseket túlélte , az a nemzet nem veszhet el, annak a nemzetnek szabadnak kell lenni. Mert bár az, ami Világos, Pest és Arad után következett, ntím élet, hanem tetszhalál volt; bár ettük a szolgaság keserű kenyerét , kezeinken újra csörgött a rablánc és gondolatainkon, lelkeinken ott ült a béke ; mégis beteljtesültek gróf Leiningen Károly, a tizenhárom aradi vértanuk egyikének a világosi katasztrófa alkalmával mondott ezen jóslatszerű szavai : „Elég, e nemzet, szabad lesz, vagy megtagadja az igazság önmagát. S az igazság nem tagadta meg önmagát. Az isteni gondviselés ismét elvette tőlünk a lealázás és szenvedés keserű kelyhét; szabadabb lett újra szívünk dobbanása. A mi dicső szabadságharcunk annyi fényes küzdelmének nem sikerült, amelyért hiába ontották hőseink és vértanúink vérüket, azt visszahódította magának a nemzet, erkölcsi, szellemi fegyvereivel. Ezen erkölcsi, szellemi fegyverek adták meg a nemzetnek az erőt és bátorságot, a legkeserűbb szenvedtek, a legigazságtalanabb és legkegyetlenebb üldözések eltűrésére; mi győztünk a haza, a szabadság és a joghoz való tántoríthatlan hűségünk és ragaszkodásunk által. Mi tehát a szenvedett bukás dacára büszke önérzettel tekinthetünk vissza a sötét múltra, a midőn nemzetünk legjobbjai szívvérökkel öntötték a haza szent földét; az elvetett drága mag gyümölcse nem maradt el, mert szeretett királyunknak húsz év előtt történt koronáztatása alkalmával nagy részben learattuk azt, mit Pesten, Aradon és egyebütt oly végtelen áldozatok árán vetettünk. Megnyugvással emlékezzünk ma vissza azon szerencsétlen napokra, melyek harmincnyolc év előtt hazánkra következtek; büszke kegyelettel üljük meg azon napok . Boldogult apósom a leggazdagabb, de a legkülöncebb polgár volt X. városban. Én ugyan nem irigyeltem a vagyonáért, hanem az ő kimondhatatlan szépségű leányáért, kit úgy őrizett, mint a szeme fényét. Én szegény, szerény fizetésű aljegyző voltam akkoriban, — derék munkás és modoros fiatalember, — de azért úgy illettem a kislányhoz, mint a rózsához a zöld levél. Egy szép napon tettem tiszteletemet az öregnél, szívélyesen fogadott és nem volt szótalan. Összeszedtem minden emberismeretemet, hogy az öreget kitanulmányozzam. Beszéltem vele mindenről a világon, amit ő jónak, üdvösnek mondott, annak én is barátja voltam, amit kárhoztatott, azt én is szidtam, mint a répát. Végre a kártyára került a szó. Hogy várjon melyik játékhoz értek ? Bár azt kérdezte volna az öreg, hogy melyikhez nem értek. Ejnye no, melyiket is mondjam, melyik a legszolidabb ? Ha a tarokkot mondom, ahhoz talán nem ért, ha a durákot mondom, talán blamirozom magam, hát kinómban a „máriást“ rebegtem. — Máriás ? — monda az öreg — ez legkedvencebb játékom. — Ah ! Igen ? Szokta is talán sűrűn játszani. Uraságod ? — Oh, én játszanék sokszor, de hiányzik a negyedik. — A negyedik ? Oh János ! — felsóhajték — most vagy soha ! S a legalázatosabb ábrázattal vakiverösködtem magamat negyediknek felemlékét, midőn zászlóink porba hulltak ugyan az egyenlőtlen küzdelemben, amelyből azonban a magyar nemzet mégsem megalázva, hanem mint saját, sorsának ura dicsőségesen került ki. Amit abban szereztünk, azt ma, harmincnyolc év után, békében élvezzük ; az egyetértés és engesztelődés angyala védőleg terjeszti ki szárnyait a magyar korona népei fölött és annyi viharterhes nap után ismét derült ég mosolyog le reánk. Őrizzük meg az oly drágán — hőseink vérével és életével — szerzett vívmányokat és ne engedjük, hogy az oly nehéz küzdelem gyümölcsei az egyenetlenség, a viszálkodás ördöge által megsemmisíttessenek , csak így áldozunk legjobban dicső vértanúink drága emlékének! Lehullott a bilincs. Különös adománya az istennek a szív. Kétélű fegyver az, mely teremt, épít, boldogít és ép oly erővel ront, bánt, boldogtalanít, vért életet kíván. Azért óvatosan kell vele elbánni. Könnyű azt mondani! Hja, ha a szív az emberi kor 70-ik évében volna tulajdonképen szív, midőn az ész elég öreg és tapasztalt, de nem ám! A szív azon korban ér csak valamit, mikor az embert fiatalnak, rajongónak, bolondnak nevezik. így kezdte mondókáját Egerszegi nyugalmazott törvényszéki biró úr Pista öcscsének, ki reményvesztetten panaszkodott bácsijának, hogy Elzát véghetetlenül szereti, talán viszont is, de a leány szülei távolról sem gondolnak reá, annál kevésbé, hogy beleegyeznének. — Hej ! öcsém, nem kell a kanalat félre tenni, mig az étvágy tart. Legénynek kell lenni a gáton, jól kell tudni imádkozni, csak úgy, mint én tejem. — Aranyos bátyám, ugyan hogy is csinálta ? Egy menyországot adnék egy jó tanácsért ! — Lassan öcsém a menyországgal, előbb a tisztító helyen kell keresztül menned, azután jön csak a menyország, hanem azért elmondom én ingyen is. Ha valaha elmondhatta a mezőgazda, hogy megsúlyosodott felette a sorsnak keze, úgy azt jelenben méltán állíthatja, mert oly nehéz körülmények közé jutott, melyből csak a legkörültekinttőbb okosság bírja kiszabadítani. Hazánkban sokfelé dúlt az elemi csapás. Itt jég, ott árvíz tette tönkre a nehéz munka gyümölcsét, a nagyobb részben azonban jó termés jutalmazta a földmives fáradságát. — Némi emény táplálta keblünket, látva a dúskalászó szántóföldeket. Sem mire ébredtünk ? A búza hihetetlen alacsony árra szállott le. Mit tegyen most a földmives ? Adjon el marhát. Igen, de annak sincs ára, mert a takarmány ismét szűken termett. Adjon el juhot, disznót. Ennek is oly potom ára van, minőre eddig még nem volt példa. A mezőgazda azáltal, hogy amit ő akar eladni, értékesíteni, mind olcsó, válságos helyzetbe jutott. Fogyasztja a tőkét, szaporítja az adósságot. De hát vájjon nem lehetett volna-e elkerülni vagy legalább csökkenteni ezt a kínos helyzetet? — Erre azt felelem, hogy igaz ugyan, hogy egész Európában súlyos a földmíves állapota, melyet elsősorban az állig fegyverezett állampolitika okoz, de legsúlyosabb minálunk Magyarajánlani, ha meg nem sértem és nem volnék méltatlan stb. — Helyes felelt a jó öreg, estére mindjárt neki láthatunk a kretemáriásnak. Hogy én ennek a nyilatkozatnak jobban megörültem, mint főjegyzői kinevezésemnek, polgári becsületemre mondhatom. Delet harangoztak, én ajánltam magamat. Amint a konyha előtt elhaladnék, találkozom a szívemmel. Egész nyalkán bemutatom magam Pipikének, ki ahelyett, hogy örült volna s szerencsének, hát tősgyökeresen elszégyelte magát. De ily állapotban nem lehet eltávozni, kell még egy-két szót váltani. De mit is ? Egész naivul kérdem : — Mondja meg drága kisasszony, hogy megy az a „kreiemáriás ?“ — A kreiemáriás? kérdi vissza a gyöngyöm, miközben piros köténykéjéből egy Virginiát sodort. A kreiemáriás úgy megy, hogy kiosztják a kártyát, a tata a mamával és én . . . De erre már elállott a lélegzete és pirosabb lett mint a köténye. S minthogy én nem kevésbé nem szeretem a befejezetlen mondatokat, mint a nagy zavarokat, hát kiegyenlítem, hogy a tata a mamával, én meg magával fogok játszani. De a lelkemmel már szédült a világ, megesett a szívem rajta, megszoktam a kezét és ajánlottam magamat. S mikor már lakásomon voltam, kezdtem ráeszmélni, hogy ez a kislány — mielőtt még játszottunk volna — belátott a kártyámba és biztos voltam benne, hogy a kulcs* A gazdasági válsággal szemben.