Mohács és Vidéke, 1896 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1896-11-08 / 45. szám
XV. évfolyam. 45 szám. Mohács, 1896. november 8-án / / / Társadalmi heti lap. Meg jelen minden vasárnap. Szerkesztőség : Hová » 1». Szellemi részét illető közlemények külden.lők Kossuth Intes 88/ , Kéziratok vissza nem küldetnek / 74 Kiálló hivatal : Hová a lafineszrendelések és hirdetések küldendők: Hlamil __________________János könyvnyomdájában. Előfizető*: ávre 4. félévre 6, negyedAvra \rn Egye* HXÁin 10 kr. Kfcfyhh példányok Hlandl .lánow könyvnyomdáj jUiri kaphatót.. Hirdetések éra : K * üftsáboM petit sor egyszeri megjelenéséért fekr., három szeri 4, tizszeriért 3 kr. fizetendő, Bélyegdij külön 30 kr. A nyilt tér egy petit sora 10 kr. A kiállítás berekesztése. Dániel Ernő kereskedelemügyi magyar királyi miniszter e hó 3 án nagyszámú közönség jelenlétében ünnepélyesen berkesztette az ezredévi országos kiállítást. Elhangzott a takarodó és a mi gyönyörű kiállításunk, az ezredéves ünnep nagyszerű középpontja, nemzeti büszkeségünknek és a külföld bámulatának egyaránt méltó tárgya — immár a múlté. A hatalmas épületek nagy része rommá leszen, ledőlnek a karcsú tornyok, csillogó kupolák, helyüket felveri a gyom , a hathónapos fejedelmi pompának csak töredékig maradványai fognak beszélni elmúlt ragyogásról, örök múlandóságról. A múlandóság lehangoló érzete azonban csak pillanatokra lesz úrrá felettünk, midőn még egy búcsúpillantást vetünk a ligeti tündérváros pusztulásnak szánt palotasoraira. Az a nemzeti dicsőség, melyet ez a szépséges kiállítás képviselt, nem múlik el; az az erköcsi tőke, amely a hazafiak örömteljes öntudatában és a külföld őszinte elismerésében itt összehalmozódott, nem efemer hatású, hanem örök időkre szóló. Nyomai fenn fognak maradni benső életünkben, fejlődésünkben és a külfölddel való érinkezé-ünkben. A benne rejlő energia az erőátvitel törvényei szerint érvényesülni fog szellemi, erkölcsi és anyagi téren egyaránt, üdvös hatása ma még megmérhetetlen és kiszámíthatatlan. Ma csak azt állapíthatjuk meg, minden nemzeti elfogultságtól menten, hogy az ezredéves kiállítás sikere olyan tökéletes volt, amilyen emberi alkotásé egyáltalán lehet. Ám vegyük sorra az eredményeket komolyan, igazságosan. A legfőbb és legtöbbet érő eredménynek azt tartjuk, hogy a külföld fölfedezett bennünket.Évszázadok mulasztásai és az utolsó évtizedek rosszakaratú kommentátorai a külföldön olyannak tüntették fel a magyar nemzetet, mely a kultúra alacsony fokán, erőszakkal és jogtalan prepotenciával nyomja el a nálánál sokkal nagyobb számban lévő nemzetiségeket. Jól emlékezhetünk még a közelmúltra is, amelyben a külföld kóbor irkászai rólunk olyan híreket terjesztettek, hogy itt, még most is a régi ,,betyár“-éllet uralkodik, s akadtak előkelő, komoly emberek, akik állig fölfegyverkezve, mint valami szudáni expedícióra jöttek el hozzánk Budapestre, hogy a magyar pusztán kalandozva vadászszanak s megismerkedhessenek Rózsa Sándorral, a gavallér betyárral. Ilyen vélemények voltak rólunk ez ideig a külföldön. És a kiállítás, amely ide vonzott hozzánk kétszázezer idegent, akik között a külföld legkiválóbb nemzeteinek írói, politikusai, szereplő férfiai voltak, akik fölismerték erőnket, hivatásunkat a kultúrában, akik nem szűntek meg a dicséretben, a magasztalásban. Mindezeket a rágalmakat összetörte, a külföldet alkotóképességünkről, politikai érettségünkről fölvilágosította. A világnak ezer meg ezer lapjában egy év lefolyása alatt 27000 cikk és közlemény jelent meg Magyarországról, amennyit nem írtak rólunk az elmúlt ezer év alatt összesen. Hogy mi volt ezekben a cikkekben, azt olvashattuk napról napra, mert hisz a magyar sajtó is reprodukálta őket. Feltétlen elismerés, gyakran magasztalás s igen gyakran bocsánatkérés azért, hogy ezt a nemzetet annyi ideig félreismerték. Ismételjük, ez az ezredéves ünnep és a kiállítás legnagyobb eredménye. A második főeredmény a közgazdasági. A kiállítás a nemzet erejének olyan teljességét tárta az ország elé, hogy egy csepp jóakarattal minden igaz magyar ember minden szükségletét beszerezheti hazai forrásból. Nem kell bevárni, mig a külföldi utazók a helyünkbe jönnek s nyakunkba sózzák a külföldi selejtes termények maradékát, látszólag olcsóbban, mint a hazai, de a valóságban sokkalta drágábban. Az ilyen külföldi gyártmányokat csakis az olcsóság jellemzi, sem csin, sem jó ízlés,sem tartósság dolgában nem közelíti meg a hazai iparos által termelt munkát, melynek már azért is jobbnak kell lenni, mert képtelen versenynyel kell szembe állania. A kiállításon láthattuk, hogy nem kell a külföldre szorulnunk sem ruházati cikkeink, sem házi szükségleteink, sem a gazdasági gépek behozataláért, s van itt bőven minden, csak a magyar emberbel akilt annyi hazafiság, hogy megkérdezne a hatostól, honnan szerzi áruit? A bécsi rongyot, a ragasztott cipőt, cseh üveget rao ■ , ne vegyük meg, van ebből kitűnő mai gyártmány is, hála Istennek És végül az eredmények során kiemelkedik az erkölcsi diadalérzet, mely ország egész lakossága merített a kiállítás látogatásából. Öt—hat millió magyar ember látta kulturális érettségünket , ezek közt volt félmillió a föld népéből, a nemzetiségi vidékekről. Amazokban a magyar nemzet erejének tudatát, ezekben a magyar álllameszméhez való ragaszkodás érzetét ébresztette és erősítette a kiállítás. Az ifjúságot, büszkévé tette magyarrá- TÁRCA. Ab aliget. A „Mohács és Vidéke“ eredeti tárcája írta: Pándi Manó. Hogy e szépnevü kis helység miről nevezetes, azt bizonyára minden baranyai ember tudni fogja. Nem emlékszem arra, vájjon a földrajzok megemlékeznek-e róla, de minden bizonynyal kár volna, ha nem tennék. Megengedem, hogy nem oly nagyszabású Abaliget cseppkőbarlangja, mint a világhírű adelsbergi, vagy hazánk leghíresebbje az aggteleki s nyilván nem is vetekedhetik azokkal, de az meg nem tagadható, hogy a természet nagyszerű remeke és méltán megérdemel egy szerény kis méltatást. Öt esztendeje, hogy láttam. Egy szép májusi reggelen egy két barátommal elhatároztuk, hogy kimegyünk Abaligetre. Nyomban vasútra is szálltunk. Innen azután percedes apostolórum Bükkösdig baktattunk, ahol ismét az Abaliget felé haladó vonatra ültünk. Az állomástól be a csárdáig egy rozoga parasztszekér vitt be bennünket, mi, tekintettel a hosszú útnak épen nem aszfaltsima voltára, nem volt a legkellemesebb. A gyomrunk már régen delet harangozott s igy természetesen első dolgunk volt jól megebédelni. A barlang a csárda közvetlen közelében van és meredeken felnyúló szikláról igen szép kilátást nyújt. A barlangból egy kis patak csörgedezik kifelé, melynek vize télen-nyáron meleg s a falubeli gazdaasszonyoknak bizonyára igen jóleső mosóvizet szolgáltat. Abbéd után tehát, fölkerekedtünk, hogy a barlangot megtekintsük. A kalauz lámpával fölfegyverkezve már ott állt rendelkezésünkre. A bejárónál rácsozat van alkalmazva, mert csak a kalauz vezetése mellett lehet bemenni Eleinte deszkákon jártunk egy darabig, majd leguggolva kellett tovább haladnunk. Rövid várlatra egy kis lyukhoz értünk, mely a kalauz felvilágosítása szerint a korábbi bejárat volt. Majd ismét lépcsőkön haladtunk fölfelé, közben pedig apró hidakon mentünk át. Végre elértük az első cseppkő-alakulathoz.Egy remekül kiképződött teknősbéka állt előttünk, akárcsak egy természeteset megkövesedve láttunk volna. Tovább botorkáltunk innen s mihamar a függőhíd következett. Valóban bámulatos alkotása a természetnek. A közelében emelkedik a „pizai torony“ nemkülönben gyönyörű képződménye a cseppköveknek a pizai ferde toronyhoz való mesés hasonlatosságával. Ezután két korona következett: a „nagy korona“ s a „kis korona“. Szinte bámulatra méltó utánzata a természetnek. Majd ismét a „márványkövek“-hez értünk. Karrara márványai nem lehetnek formásabbak ezeknél. Nemsokára Julius Caesar alakja tűnt föl szépen kiképződött tógában, csak a feje nincs teljesen kiképződve. (Talán a természet Cassiusa ütötte fejbe.) Balra a „kálvária" van térdeplő emberalakokkal. Egy miniatűr kálvária, hol a jámbor hívők szent áhítattal térdre borulva imádkoznak. Ezután a „szószék“ következett. Egy modern csinos szószék, még csak az igét hirdető jelkész hiányzik belőle. Ettől jobbra egy megtermett „elefánt“ busui hosszú orrmányát a magasba kanyarintva. A hideg barlangban egyszerre a svájci havasoknak hűvös levegője csapott meg bennünket: egy elragadó alkotásu „gletseber“ meredezett felénk s a romboló hatású lavinákat is látni véltük. Tovább haladva egy nagyszabású „orgona“ állott előttünk kifogástalan sípokkal fölszerelve s mintegy azt vártuk, hogy lélekemelő hangját hallassa a sötét barlangban. Kalauzunk hirtelen elővette magnézium-lámpáját és izibeti vakító fényességben tündöklőit a remek „tabernakulum." Csodálva szemléltük a kiválóan sikerült cseppkőképződményt. Közvetlen azután az „oszlopcsarnok“ tűnt föl. Itt megszégyenítette a természet a legjobb műépítészeket. Nyomban az út mentén egy hatalmas sírkő áll, rajta a következő gyönge technikájú versikével: „E sírkőnek nevezett darabot, Fennállva a szárazon hogy láthatod : Chalupny János a korán meghalt Plébánosnak tulajdoníthatod. Ezernyolcszáznyolcvannégy volt akkor. Midőn nyitott dinamit és lőpor. Nyolcvanhétben cseppkőszin himlőkor ölé meg; a barlang is sírt ekkor.“ Biró Imre. Amint tehát a Vers mondja, tizenkét évvel ezelőtt lágittatta a barlang bejáratát Chalupny János néhai abaligeti lelkész s az időtájt — a kalauz állítása szerint — Biró Imre akkori (s tán még mostani) lelkész gondozza tovább a barlangot.