Mohács és Vidéke, 1896 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1896-11-08 / 45. szám

XV. évfolyam. 45 szám. Mohács, 1896. november 8-án / / / Társadal­mi heti lap. M­e­g j­e­l­e­n minden vasárnap. Szerkesztőség : Hová » 1»­. Szellemi részét illető közlemények kü­lden.lők Kossuth Intes 88/ , Kéziratok vissza nem küldetnek / 74 Kiálló hivatal : Hová a lafin­eszr­endelések és hirdetések küldendők: Hlamil __________________János könyvnyomdájában. Előfizető*: ávre 4. félévre 6, n­egyedAvra \­rn Egye* HXÁin­ 10 kr. Kfcfyhh példányok Hlandl .lánow könyvny­omd­áj jUiri­ kaphatót.. Hirdetések éra : K * üftsáboM petit sor egyszeri megjelenéséért fe­kr., három szeri 4, tizszeriért 3 kr. fizetendő, Bélyegdij külön 30 kr. A nyilt tér egy petit sora 10 kr. A kiállítás berekesztése. Dániel Ernő kereskedelemügyi magyar királyi miniszter e hó 3 án nagyszámú kö­zönség jelenlétében ünnepélyesen berkesz­tette az ezredévi országos kiállítást. Elhangzott a takarodó és a mi gyönyörű kiállításunk, az ezredéves ünnep nagyszerű középpontja, nemzeti büszkeségünknek és a külföld bámulatának egyaránt méltó tárgy­a — immár a múlté. A hatalmas épületek nagy része rommá leszen, ledőlnek a karcsú tor­nyok, csillogó kupolák, helyüket felveri a gyom , a hathónapos fejedelmi pompának csak töredékig maradványai fognak beszélni elmúlt ragyogásról, örök múlandóságról. A múlandóság lehangoló érzete azonban csak pillanatokra lesz úrrá felettünk, midőn még egy búcsúpillantást vetünk a ligeti tündérváros pusztulásnak szánt palotasoraira. Az a nemzeti dicsőség, melyet ez a szép­séges kiállítás képviselt, nem múlik el; az az erköcsi tőke, a­mely a hazafiak örömtel­jes öntudatában és a külföld őszinte elisme­résében itt összehalmozódott, nem efemer hatású, hanem örök időkre szóló. Nyomai fenn fognak maradni benső életünkben, fej­lődésünkben és a külfölddel való érinkezé-­­ünkben. A benne rejlő energia az erőát­vitel törvényei szerint érvényesülni fog szellemi, erkölcsi és anyagi téren egyaránt, üdvös hatása ma még megmérhetetlen és ki­számíthatatlan. Ma csak azt állapíthatjuk meg, minden nemzeti elfogultságtól menten, hogy az ez­redéves kiállítás sikere olyan tökéletes volt, a­milyen emberi alkotásé egyáltalán lehet. Ám vegyük sorra az eredményeket komo­lyan, igazságosan. A legfőbb és legtöbbet érő eredmény­nek azt tartjuk, hogy a külföld fölfedezett bennünket.Évszázadok mulasztásai és az utolsó évtizedek rosszakaratú kommentátorai a kül­földön olyannak tüntették fel a magyar nem­zetet, mely a kultúra alacsony fokán, erő­szakkal és jogtalan prepotenciával ny­omja el a nálánál sokkal nagyobb számban lévő nemzetiségeket. Jól emlékezhetünk még a közel­múltra is, a­melyben a külföld kóbor irkászai rólunk olyan híreket terjesztettek, hogy itt, még most is a régi ,,betyár“-éllet uralkodik, s akadtak előkelő, komoly emberek, a­kik állig fölfegyverkezve, mint valami szudáni expedícióra jöttek el hozzánk Budapestre, hogy a magyar pusztán kalandozva vadász­­szanak s megismerkedhessenek Rózsa Sán­dorral, a gavallér betyárral. Ilyen vélemények voltak rólunk ez ideig a külföldön. És a kiállítás, a­mely ide vonzott hozzánk kétszázezer idegent, a­kik között a külföld legkiválóbb nemzeteinek írói, politikusai, szereplő férfiai voltak, a­kik fölismerték erőnket, hivatásunkat a kul­túrában, a­kik nem szűn­te­k meg a dicséret­ben, a magasztalásban. M­i­ndezeket a rá­galmakat összetörte, a külföldet alkotóké­pességünkről, politikai érettségünkről fölvi­lágosította. A világnak ezer meg ezer lapjában egy év lefolyása alatt 27000 cikk és közlemény jelent meg Magyarországról, a­mennyit nem írtak rólunk az elmúlt ezer év alatt összesen. Hogy mi volt ezekben a cikkekben, azt olvashattuk napról napra, mert hisz a magyar sajtó is repro­dukálta őket. Feltétlen elismerés, gyakran magasztalás s igen gyakran bocsánatkérés azért, hogy ezt a nemzetet annyi ideig fél­reismerték. Ismételjük, ez az ezredéves ünnep és a kiállítás legnagyobb eredménye. A második főeredmény a közgazdasági. A kiállítás a nemzet erejének olyan tel­jességét tárta az ország elé, hogy egy csepp jóakarattal minden igaz magyar ember min­den szükségletét beszerezheti hazai forrás­ból. Nem kell bevárni, mig a külföldi uta­zók a helyünkbe jönnek s nyakunkba sóz­zák a külföldi selejtes termények maradé­kát,­­ látszólag olcsóbban, mint a hazai, de a valóságban sokkalta drágábban. Az ilyen külföldi gyártmányokat csakis az ol­csóság jellemzi, sem csin, sem jó ízlés,sem tartósság dolgában nem közelíti meg a ha­zai iparos által termelt munkát, melynek már azért is jobbnak kell lenni, mert kép­telen versenynyel kell szembe állania. A kiállításon láthattuk, hogy nem kell a külföldre szorulnunk sem ruházati cikkeink, sem házi szükségleteink, sem a gazdasági gé­pek behozataláért, s van itt­ bőven min­­den, csak a magyar emberbel a­k­ilt annyi hazafiság, hogy megkérdezne a hatos­­tól, honnan szerzi áruit? A bécsi rongyot, a ragasztott cipőt, cseh üveget rao ■ , ne vegyük meg, van ebből kitűnő m­­­ai gyártmány is, hála Istennek És végül az eredmények során kiemel­kedik az erkölcsi diadalérzet, mely­ or­­szág egész lakossága merített a kiállítás lá­togatásából. Öt—hat millió magyar ember látta kul­turális érettségünket , ezek közt volt fél­millió a föld népéből, a nemzetiségi vidékek­ről. Amazokban a magyar nemzet erejének tudatát, ezekben a magy­ar álllameszméhez való ragaszkodás érzetét ébresztette és erő­sítette a kiállítás. Az ifjúságot, büszkévé tette magyarrá- TÁRCA. Ab alig­et. A „Mohács és Vidéke“ eredeti tárcája írta: Pándi Manó. Hogy e szépnevü kis helység miről neveze­tes, azt bizonyára minden baranyai ember tudni fogja. Nem emlékszem arra, vájjon a földrajzok megemlékeznek-e róla, de minden bizonynyal kár volna, ha nem tennék. Megengedem, hogy nem oly nagyszabású Abaliget cseppkőbarlangja, mint a világhírű adelsbergi, vagy hazánk leghíresebbje az aggteleki s nyilván nem is vetekedhetik azok­kal, de az meg nem tagadható, hogy a termé­szet nagyszerű remeke és méltán megérdemel egy szerény kis méltatást. Öt esztendeje, hogy láttam. Egy szép má­jusi reggelen egy két barátommal elhatároztuk, hogy kimegyünk Abaligetre. Nyomban vasútra is szálltunk. Innen azután per­cedes apostolórum Bükkösdig baktattunk, a­hol ismét az Abaliget felé haladó vonatra ültünk. Az állomástól be a csárdáig egy rozoga parasztszekér vitt be ben­nünket, mi, tekintettel a hosszú útnak épen nem aszfaltsima voltára, nem volt a legkellemesebb. A gyomrunk már régen delet harangozott s igy természetesen első dolgunk volt jól meg­ebédelni. A barlang a csárda közvetlen közelében van és meredeken felnyúló szikláról igen szép kilátást nyújt. A barlangból egy kis patak csör­gedezik kifelé, melynek vize télen-nyáron meleg s a falubeli gazdaasszonyoknak bizonyára igen jóleső mosóvizet szolgáltat. Abbéd után tehát, fölkerekedtünk, hogy a bar­langot megtekintsük. A kalauz lámpával fölfegy­­verkezve már ott állt rendelkezésünkre. A bejá­rónál rácsozat van alkalmazva, mert csak a ka­lauz vezetése mellett lehet bemenni Eleinte desz­kákon jártunk egy darabig, majd leguggolva kel­lett tovább haladnunk. Rövid várlatra egy kis lyukhoz értünk, mely a kalauz felvilágosítása sze­rint a korábbi bejárat volt. Majd ismét lépcsőkön haladtunk fölfelé, közben pedig apró hidakon mentünk át. Végre elértük az első cseppkő-alakulathoz.Egy remekül kiképződött teknősbéka állt előttünk, akárcsak egy természeteset megkövesedve láttunk volna. Tovább botorkáltunk innen s mihamar a függőhíd következett. Valóban bámulatos alko­tása a természetnek. A közelében emelkedik a „pizai torony“ nemkülönben gyönyörű kép­ződménye a cseppköveknek a pizai ferde torony­hoz való mesés hasonlatosságával. Ezután két korona következett: a „nagy korona“ s a „kis korona“. Szinte bámulatra méltó utánzata a ter­mészetnek. Majd ismét a „márványkövek“-hez értünk. Karrara márványai nem lehetnek formá­­sabbak ezeknél. Nemsokára Julius Caesar alakja tűnt föl szépen kiképződött tógában, csak a feje nincs teljesen kiképződve. (Talán a természet Cassiusa ütötte fejbe.) Balra a „kálvária" van térdeplő emberalakokkal. Egy miniatűr kálvária, hol a jámbor hívők szent áhítattal térdre borulva imádkoznak. Ezután a „szószék“ következett. Egy mo­dern csinos szószék, még csak az igét hirdető j­el­kész hiányzik belőle. Ettől jobbra egy meg­termett „elefánt“ busui hosszú orrmányát a ma­gasba kanyarintva. A hideg barlangban egyszerre a svájci ha­vasoknak hűvös levegője csapott meg bennünket: egy elragadó alkotásu „gletseber“ meredezett fe­lénk s a romboló hatású lavinákat is látni vél­tük. Tovább haladva egy nagyszabású „orgona“ állott előttünk kifogástalan sípokkal fölszerelve s mintegy azt vártuk, hogy lélekemelő hangját hallassa a sötét barlangban. Kalauzunk hir­telen elővette magnézium-lámpáját és izibeti vakító fényességben tündöklőit a remek „taber­­nakulum." Csodálva szemléltük a kiválóan sike­rült cseppkőképződményt. Közvetlen azután az „oszlopcsarnok“ tűnt föl. Itt megszégyenítette a természet a legjobb műépítészeket. Nyomban az út mentén egy hatalmas sírkő áll, rajta a követ­kező gyönge technikájú versikével: „E sírkőnek nevezett darabot, Fennállva a szárazon hogy láthatod : Chalupny János a korán meghalt Plébánosnak tulajdoníthatod. Ezernyolcszáznyolcvannégy volt akkor. Midőn nyitott dinamit és lőpor. Nyolcvanhétben cseppkőszin himlőkor ölé meg; a barlang is sírt ekkor.“ Biró Imre. A­mint tehát a Vers mondja, tizenkét évvel ezelőtt lágittatta a barlang bejáratát Chalupny János néhai abaligeti lelkész s az időtájt — a kalauz állítása szerint — Biró Imre akkori (s tán még mostani) lelkész gondozza tovább a bar­langot.

Next