Mohács és Vidéke, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897-02-14 / 7. szám

XVI. évfolyam. 7. szám. Mohács, 1897. februárius 14 én Meg­jelen minden vasárnap. Szerkesztőség: Honi r lap szellemi részét illető közlemények killdencők­ Kossuth ütes **/ . Kéziratok vissza nem küldetnek / 74 Kiálló hivatal : Hová s ippinesfi­endelések és'Ilii­detések killdendők: Brandl János könyvnyomdájában. Előfizetés: RgAsz ávre 4, félévre 9, negyedévre 1 frt Egyes szá­­t 10 kr. Egye. példányok Klandl­­János könyvnyrtluidájáb­an­' kifpr.Rfolt Hirdetések éra : Egy * ka NAhrm petit nor egyszeri megjelenéséért.ft kr., három­szari 4, tizszeriért 3 kr. fizetendő. Bélyegdij külön 30 kr. A nyi­­ttér egy petit sora 10 kr. A kisipar helyzete. — Szózat iparosainkhoz. — Hétfőn kezdette meg az országgyűlés képviselőháza a kereskedelemügyi tárca költségvetésének tárgyalását. Az első szónok a kisipar szomorít helyzetét ecsetelte s nem egy életrevaló eszmét vetett fel a kisipar hanyatlásának meggállására és fellendülésé­nek eszközlésére. Ezek között az eszmék között egyike a legéletrevalóbbaknak az iparosok szövetke­zése, a­mit az államnak áldozatok árán is támogatni kell. »A mi házunk, a mi várunk“, mondja egy angol közmondás. Iparosainknak is van egy házuk: a „Mohácsi Iparosok Olvasó­köre“ díszes épülete kényelmes berendező­­vel, mely az ő váruk. Oda vonulnak a pihenés óráiban, hol testi és lelki szórako­zással védik magukat a külvilág zajától és nyomorától. Oh, mily jól esik feledni — ha csak rövid időre is — az élet küzdel­meit. — Bizony, ha elgondoljuk, hogy ipa­rosaink a mai nyomasztó helyzetben mily aggodalomteljes órákat töltenek el műhe­lyeikben, mely lelki állapot kétszeres erő­vel fogyasztja testi erejöket, rövidíti életü­ket: nem csoda, ha az ő házukban, az ő várukban keresnek pihenőt, a­mint azt tapasztaljuk is. Ezt a szép házukat, várukat az olvasó­köri választmány buzgóságának, erélyének köszönik. És vájjon nem lehetne-e így tenni más irányban is, pl. az országgyűlésen hangoztatott szövetkezés létesítésében? És várjon miben jöhetne iparosaink se­gítségére az olvasóköri választmány ? Meg­mondjuk. Az olvasókör választmánya léte­sítse az iparosok szövetkezetét. Szövetkez­zenek iparosaink, társuljanak megélhetésük érdekében. A választmány mint vezér adja ki a jelszót, a tábor azt értse meg és kö­vesse! A mai gazdasági viszonyok között meg­élni alig lehetséges. És éppen ez a szomorú állapot hív tevékenységre, késztet próbára. Sigíts magadon s az Isten is megsegít! Nos, tehát segítsenek magukon iparosaink, de nem külön-külön, mert ekkor tehetet­lenségüknél fogva legfölebb csak a meg­gondolás pontjáig érnek el, hanem vállvetve egyesült erővel fogjanak már a kezdethez is, hogyha csülege­dés is ér egyeseket az útban, a többség elvégre is legyőzhesse az akadályokat és célhoz érhessen. Társuljanak, szövetkezzenek anyagi ere­jük mértékéig. Alakítsanak ipar szövetkeze­tet filléreikből ők maguk, maguknak. Az ipar szövetkezet elöljárósága majd módját tudja ejteni két-három ezer forint előterem­tésének s abból nyers­anyagot fog majd beszerezni, azt a sző-­őd­íszleti tagok közt kiosztja, kik feldolgozzák, kevés levonás mellett, a szövetkezet elöljárósága becs­­értékben beváltja készpénzért és továbbítja, eladja. Ily módon a tagok munkaanyaghoz jutnak, olcsóbban, nem fog heverni a mun­kához szokott kéz és mindenek fölött, biz­tosítva van a mindennapi k­öyér. És más oldalról, a szövetkezet mint erkölcsi testület könnyebben jut vállalatokhoz, melyekben közösen vevén részt, munka arányában ré­szesül a munkás és ez versenyt, iparkodást fejleszt, tehát az anyagiak mellett képzésre, szolgalomra serkent. Azt hiszszük, ez a fölvetett eszme hi­vatva van a jelen aggodalmait eloszlatni és a jövőt biztosítani — iparosainknál. Gondolkozzanak iparosaink e tárgy fö­lött! Adják elő óhajaikat az olvasóköri választmánynak, a­mely nekik oly édes otthont tudott teremteni. A választmánynak bizony­ára sikerülni fog az iparszövetkezet eszméjét megvalósítani, mi által minden tö­rekvő iparos a szükséges munkaanyagot, szeretteinek kenyeret, megélhetés biztosíthat. Egyesülésben rejlik az erő, ez pedig életet biztosít a részeknek. T A R C A. így se’ jó, úgy se’ jó. — írta­­ a „Mohácsi Földmivesek Olvasóköreinek estélyén felolvasta: Halom Vince. — Akárki mit beszél, azért az mégis tiszta igazság, hogy nincs a föld hátán olyan okos, értelmes és józan elmével, elsőrendű sütnivalóval megáldott halandó, aki már egy két bakot ne lőtt volna életében, vagyis nevén nevezve a gyereket, aki már el ne követett volna — ha mindjárt akaratlanul, vagy akarata ellenére is — egynémely kisebb-nagyobb okvetetlenkedést, sü­letlenséget, magyarul megmondva — ostobaságot. Másfelől azonban az is fölül áll minden vitatko­záson, hogy valamint a vak tyúk is találhat búzaszemet, hasonlatosképen a legsötétebbfejű embernek is találkozhatnak okos és értelmes gondolatai, melyek annak kobakjából egész vá­ratlanul, sőt várakozás ellenére is kipattannak. Röviden megmondva: a legokosabb ember is kö­vethet el bámulatra és ámulatra méltó ostobasá­got, viszont néha napján a született szamarak még a prófétákat is megszégyenítik, mint pl. Bálám szamara, az ő okos és értelmes, de ma­kacs és önfejű gazdáját. Ezek elmondása és előrebocsátása után, minden kertelés, minden hímezés-hámozás nélkül, egész kereken kijelentem, hogy miután azt hit­tem, hogy nyakig úszom és fulladozom a szere­lemnek mézédes tengerében, megkívántam a meg­­házasodást — és megkérdeztem a Micikét. Hogy én akkor okosan cselekedtem e, vagy oktalanul, hogy az eszem akkor jött-e meg, vagy akkor hagyott-e el? — azon most ne kezdjünk el vitatkozni. Azt azonban vita nélkül is hajlandó vagyok megengedni, hogy engem a megházasodásra, illető­leg a boldog családi tűzhely szegletkövének a letételére, talán nem is annyira a valódi, a 13 próbás szerelem ösztönzött,­­ mert hát, hogy egy kis közbevetéssel éljek, a mai fl­irtelő és flancoló világban és fölötte felvilágosodott kor­szakban, mióta a házasságok nem annyira az égben, mint inkább a báltermekben köttetnek, nem is uras és nem is sikkes szerelemből háza­sodni — hanem főként az a körülmény röpítette az én sajkámat a házasélet kikötője felé, hogy a vendéglőben, hova étkezni jártam, az étel még csak megjárta, hanem az ital olyan kegyetlenül és átkozottul fölséges volt, hogy attól nemcsak a meglévő, de még a leendő adósságaim emléke is elkezdett háborgatni; sőt még arra is volt eset, hogy attól a bornak csúfolt, de Dunából merített és pincében termett folyadéktól elkezd­tem felsorolni nemcsak az elkövetett, de még az elkövetendő vétkeimet és bűneimet is. Ezen a keserves, siralmas állapoton akként igyekeztem fordítani, hogy magán­házhoz mentem el éhezőnek, akarom mondani: étkezőnek. A családi éhezésnél, illetve étkezésnél, a bor ellen legfölebb az a csekély kifogásom lehe­tett, hogy bor még a sárga csizmás és sátoros­ünnepeken is csak ritka kivételszépen került fel az asztalra, de annál sűrűbben, gyakrabban ke­rült helyette számos olyan valami, a­mit el­engedtem volna örömest. Mert például, én nagyon szeretem a kenye­ret, de a kenyérbe beledagasztott és belesütött kócmadzagokért, fadarabokért és fia- vagy anya­egérért egyáltalán nem lelkesülök. A hús ellen sincs semmi kifogásom , de ha a húshordó kosárnak a papirosa is elkészíttetik , és ha a csirke vagy kacsa tollastul kerül az asztalra, akkor a legfölségesebb pecsenyének is azonnal esküdt ellenségévé szegődöm. Sőt többet mondok, készségesen megeszem a babot, a len­ C­ét, ezenkívül még a sárgarépát és a pulutykát, spenó­ét is, ha az előbbiek nem akarják kitör­delni a fogaimat, az utóbbiak pedig nem varcog­­nak a rajtuk felejtett földtől és homoktól. Csakhogy azok az Istentől elrugaszkodott szakácsnő nagysámok és szolgáló kisasszonyok, kik az olyan családi háznak a tűzhelyénél f­orgo­­lódnak, hol a háziasszony csak könyvből ismeri a főzökanalat, és a hol ő nagysága, a ház úr­nője, csak tévedésből szokott kifordulni a kony­hába, az ilyen csekélységekre egyáltalán nem szoktak valami sokat adni; nekik, t. i. a sza­kácsnő nagyságoknak és szolgáló kisasszonyoknak ennél nagyobb és előbbrevaló dolguk és gondjuk az, hogy mikor örömüzhetnek ismét a Pistával, vagy a Miskával . . . Így azután rövid idő múl­tán a családi éhezéssel is teljes mértékben be­teltem. Ámde nem hiába adott nekem a jó Ég ele­gendő sütnivalót, mert annak a segélyével utol­jára is szerencsésen kisütöttem, hogy olyan he­lyen kísértem meg a szerencsét, hol a háziakat nem a szakácsnő kisasszonyok és ifiasszonyok oktatják a főzés művészetére, és nem ők diri­gálják a konyhában, hanem maguk a háziak for­gatják a főzőkanalat, — még­pedig ha kell, a lomha és tisztátalan szakácsnénak a hátán is. Csakhogy, jóllehet, hogy burokban születtem, és hetedik fia vagyok az édes­apámnak és édes­anyámnak, — mert ott, ahol én a világra jöt­tem, még nincs divatba, de ne is legyen az a nóta, a­melyik azt mondja: Csak egy fi, vagy lány, több ne legyen! Ha több van, az már szinte szégyen ... — azért ez a vállalkozásom is mihamarabb csődbe jutott. Az egyik helyen ugyanis a háziasszony annyira barátságos lábon állott a nagyszámú iskolai ünnepély. (M. V.) Azt gondolom, sokan vagyunk, a­kik az iskolai ünnepélyeket valamilyen különö­­sebbfajta érdeklődéssel nézzük végig, a­kik va­lamikor magunk is farkasszemet mertünk nézni a pódiumról avval a közönséggel, a­melyik oly hihetetlenül kiváncsi a diákok dolgai iránt. És mialatt egy diákhangverseny programmjának szá­mait élvezzük, el­kezdünk tapogatózni az emlé­keink között, s figyelmünk a föl-fölbukkanó re­miniszcenciák hatása alatt az érdeklődés szokat­lan mértékével fordul a lámpalázt termő deszkák felé, melyek rövid ideig tartó fegyverszünetet jelentenek a professzor urak és a diákok örökös harcában . . . A mohácsi állami polgári fiú- és leányisko­lának múlt vasárnapi ünnepségét, mely ezúttal az izmosok olvasókörében folyt le, valóságos lázzal várta Mohács közönsége. Az ünnepség délután 3 órára volt hirdetve és 2 óra felé az intelligenciának már olyan tumultusa ostromolta a hatalmas terem bejáratát, hogy a­kinek oda­bent csak állóhely jutott is, de épkézláb maradt, az mind fölöttébb Örült ennek a kiváló szeren­

Next