Mohács és Vidéke, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1897-02-14 / 7. szám
XVI. évfolyam. 7. szám. Mohács, 1897. februárius 14 én Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség: Honi r lap szellemi részét illető közlemények killdencők Kossuth ütes **/ . Kéziratok vissza nem küldetnek / 74 Kiálló hivatal : Hová s ippinesfiendelések és'Iliidetések killdendők: Brandl János könyvnyomdájában. Előfizetés: RgAsz ávre 4, félévre 9, negyedévre 1 frt Egyes szát 10 kr. Egye. példányok KlandlJános könyvnyrtluidájában' kifpr.Rfolt Hirdetések éra : Egy * ka NAhrm petit nor egyszeri megjelenéséért.ft kr., háromszari 4, tizszeriért 3 kr. fizetendő. Bélyegdij külön 30 kr. A nyittér egy petit sora 10 kr. A kisipar helyzete. — Szózat iparosainkhoz. — Hétfőn kezdette meg az országgyűlés képviselőháza a kereskedelemügyi tárca költségvetésének tárgyalását. Az első szónok a kisipar szomorít helyzetét ecsetelte s nem egy életrevaló eszmét vetett fel a kisipar hanyatlásának meggállására és fellendülésének eszközlésére. Ezek között az eszmék között egyike a legéletrevalóbbaknak az iparosok szövetkezése, amit az államnak áldozatok árán is támogatni kell. »A mi házunk, a mi várunk“, mondja egy angol közmondás. Iparosainknak is van egy házuk: a „Mohácsi Iparosok Olvasóköre“ díszes épülete kényelmes berendezővel, mely az ő váruk. Oda vonulnak a pihenés óráiban, hol testi és lelki szórakozással védik magukat a külvilág zajától és nyomorától. Oh, mily jól esik feledni — ha csak rövid időre is — az élet küzdelmeit. — Bizony, ha elgondoljuk, hogy iparosaink a mai nyomasztó helyzetben mily aggodalomteljes órákat töltenek el műhelyeikben, mely lelki állapot kétszeres erővel fogyasztja testi erejöket, rövidíti életüket: nem csoda, ha az ő házukban, az ő várukban keresnek pihenőt, amint azt tapasztaljuk is. Ezt a szép házukat, várukat az olvasóköri választmány buzgóságának, erélyének köszönik. És vájjon nem lehetne-e így tenni más irányban is, pl. az országgyűlésen hangoztatott szövetkezés létesítésében? És várjon miben jöhetne iparosaink segítségére az olvasóköri választmány ? Megmondjuk. Az olvasókör választmánya létesítse az iparosok szövetkezetét. Szövetkezzenek iparosaink, társuljanak megélhetésük érdekében. A választmány mint vezér adja ki a jelszót, a tábor azt értse meg és kövesse! A mai gazdasági viszonyok között megélni alig lehetséges. És éppen ez a szomorú állapot hív tevékenységre, késztet próbára. Sigíts magadon s az Isten is megsegít! Nos, tehát segítsenek magukon iparosaink, de nem külön-külön, mert ekkor tehetetlenségüknél fogva legfölebb csak a meggondolás pontjáig érnek el, hanem vállvetve egyesült erővel fogjanak már a kezdethez is, hogyha csülegedés is ér egyeseket az útban, a többség elvégre is legyőzhesse az akadályokat és célhoz érhessen. Társuljanak, szövetkezzenek anyagi erejük mértékéig. Alakítsanak ipar szövetkezetet filléreikből ők maguk, maguknak. Az ipar szövetkezet elöljárósága majd módját tudja ejteni két-három ezer forint előteremtésének s abból nyersanyagot fog majd beszerezni, azt a sző-ődíszleti tagok közt kiosztja, kik feldolgozzák, kevés levonás mellett, a szövetkezet elöljárósága becsértékben beváltja készpénzért és továbbítja, eladja. Ily módon a tagok munkaanyaghoz jutnak, olcsóbban, nem fog heverni a munkához szokott kéz és mindenek fölött, biztosítva van a mindennapi köyér. És más oldalról, a szövetkezet mint erkölcsi testület könnyebben jut vállalatokhoz, melyekben közösen vevén részt, munka arányában részesül a munkás és ez versenyt, iparkodást fejleszt, tehát az anyagiak mellett képzésre, szolgalomra serkent. Azt hiszszük, ez a fölvetett eszme hivatva van a jelen aggodalmait eloszlatni és a jövőt biztosítani — iparosainknál. Gondolkozzanak iparosaink e tárgy fölött! Adják elő óhajaikat az olvasóköri választmánynak, amely nekik oly édes otthont tudott teremteni. A választmánynak bizonyára sikerülni fog az iparszövetkezet eszméjét megvalósítani, mi által minden törekvő iparos a szükséges munkaanyagot, szeretteinek kenyeret, megélhetés biztosíthat. Egyesülésben rejlik az erő, ez pedig életet biztosít a részeknek. T A R C A. így se’ jó, úgy se’ jó. — írta a „Mohácsi Földmivesek Olvasóköreinek estélyén felolvasta: Halom Vince. — Akárki mit beszél, azért az mégis tiszta igazság, hogy nincs a föld hátán olyan okos, értelmes és józan elmével, elsőrendű sütnivalóval megáldott halandó, aki már egy két bakot ne lőtt volna életében, vagyis nevén nevezve a gyereket, aki már el ne követett volna — ha mindjárt akaratlanul, vagy akarata ellenére is — egynémely kisebb-nagyobb okvetetlenkedést, sületlenséget, magyarul megmondva — ostobaságot. Másfelől azonban az is fölül áll minden vitatkozáson, hogy valamint a vak tyúk is találhat búzaszemet, hasonlatosképen a legsötétebbfejű embernek is találkozhatnak okos és értelmes gondolatai, melyek annak kobakjából egész váratlanul, sőt várakozás ellenére is kipattannak. Röviden megmondva: a legokosabb ember is követhet el bámulatra és ámulatra méltó ostobaságot, viszont néha napján a született szamarak még a prófétákat is megszégyenítik, mint pl. Bálám szamara, az ő okos és értelmes, de makacs és önfejű gazdáját. Ezek elmondása és előrebocsátása után, minden kertelés, minden hímezés-hámozás nélkül, egész kereken kijelentem, hogy miután azt hittem, hogy nyakig úszom és fulladozom a szerelemnek mézédes tengerében, megkívántam a megházasodást — és megkérdeztem a Micikét. Hogy én akkor okosan cselekedtem e, vagy oktalanul, hogy az eszem akkor jött-e meg, vagy akkor hagyott-e el? — azon most ne kezdjünk el vitatkozni. Azt azonban vita nélkül is hajlandó vagyok megengedni, hogy engem a megházasodásra, illetőleg a boldog családi tűzhely szegletkövének a letételére, talán nem is annyira a valódi, a 13 próbás szerelem ösztönzött, mert hát, hogy egy kis közbevetéssel éljek, a mai flirtelő és flancoló világban és fölötte felvilágosodott korszakban, mióta a házasságok nem annyira az égben, mint inkább a báltermekben köttetnek, nem is uras és nem is sikkes szerelemből házasodni — hanem főként az a körülmény röpítette az én sajkámat a házasélet kikötője felé, hogy a vendéglőben, hova étkezni jártam, az étel még csak megjárta, hanem az ital olyan kegyetlenül és átkozottul fölséges volt, hogy attól nemcsak a meglévő, de még a leendő adósságaim emléke is elkezdett háborgatni; sőt még arra is volt eset, hogy attól a bornak csúfolt, de Dunából merített és pincében termett folyadéktól elkezdtem felsorolni nemcsak az elkövetett, de még az elkövetendő vétkeimet és bűneimet is. Ezen a keserves, siralmas állapoton akként igyekeztem fordítani, hogy magánházhoz mentem el éhezőnek, akarom mondani: étkezőnek. A családi éhezésnél, illetve étkezésnél, a bor ellen legfölebb az a csekély kifogásom lehetett, hogy bor még a sárga csizmás és sátorosünnepeken is csak ritka kivételszépen került fel az asztalra, de annál sűrűbben, gyakrabban került helyette számos olyan valami, amit elengedtem volna örömest. Mert például, én nagyon szeretem a kenyeret, de a kenyérbe beledagasztott és belesütött kócmadzagokért, fadarabokért és fia- vagy anyaegérért egyáltalán nem lelkesülök. A hús ellen sincs semmi kifogásom , de ha a húshordó kosárnak a papirosa is elkészíttetik , és ha a csirke vagy kacsa tollastul kerül az asztalra, akkor a legfölségesebb pecsenyének is azonnal esküdt ellenségévé szegődöm. Sőt többet mondok, készségesen megeszem a babot, a len Cét, ezenkívül még a sárgarépát és a pulutykát, spenóét is, ha az előbbiek nem akarják kitördelni a fogaimat, az utóbbiak pedig nem varcognak a rajtuk felejtett földtől és homoktól. Csakhogy azok az Istentől elrugaszkodott szakácsnő nagysámok és szolgáló kisasszonyok, kik az olyan családi háznak a tűzhelyénél forgolódnak, hol a háziasszony csak könyvből ismeri a főzökanalat, és a hol ő nagysága, a ház úrnője, csak tévedésből szokott kifordulni a konyhába, az ilyen csekélységekre egyáltalán nem szoktak valami sokat adni; nekik, t. i. a szakácsnő nagyságoknak és szolgáló kisasszonyoknak ennél nagyobb és előbbrevaló dolguk és gondjuk az, hogy mikor örömüzhetnek ismét a Pistával, vagy a Miskával . . . Így azután rövid idő múltán a családi éhezéssel is teljes mértékben beteltem. Ámde nem hiába adott nekem a jó Ég elegendő sütnivalót, mert annak a segélyével utoljára is szerencsésen kisütöttem, hogy olyan helyen kísértem meg a szerencsét, hol a háziakat nem a szakácsnő kisasszonyok és ifiasszonyok oktatják a főzés művészetére, és nem ők dirigálják a konyhában, hanem maguk a háziak forgatják a főzőkanalat, — mégpedig ha kell, a lomha és tisztátalan szakácsnénak a hátán is. Csakhogy, jóllehet, hogy burokban születtem, és hetedik fia vagyok az édesapámnak és édesanyámnak, — mert ott, ahol én a világra jöttem, még nincs divatba, de ne is legyen az a nóta, amelyik azt mondja: Csak egy fi, vagy lány, több ne legyen! Ha több van, az már szinte szégyen ... — azért ez a vállalkozásom is mihamarabb csődbe jutott. Az egyik helyen ugyanis a háziasszony annyira barátságos lábon állott a nagyszámú iskolai ünnepély. (M. V.) Azt gondolom, sokan vagyunk, akik az iskolai ünnepélyeket valamilyen különösebbfajta érdeklődéssel nézzük végig, akik valamikor magunk is farkasszemet mertünk nézni a pódiumról avval a közönséggel, amelyik oly hihetetlenül kiváncsi a diákok dolgai iránt. És mialatt egy diákhangverseny programmjának számait élvezzük, elkezdünk tapogatózni az emlékeink között, s figyelmünk a föl-fölbukkanó reminiszcenciák hatása alatt az érdeklődés szokatlan mértékével fordul a lámpalázt termő deszkák felé, melyek rövid ideig tartó fegyverszünetet jelentenek a professzor urak és a diákok örökös harcában . . . A mohácsi állami polgári fiú- és leányiskolának múlt vasárnapi ünnepségét, mely ezúttal az izmosok olvasókörében folyt le, valóságos lázzal várta Mohács közönsége. Az ünnepség délután 3 órára volt hirdetve és 2 óra felé az intelligenciának már olyan tumultusa ostromolta a hatalmas terem bejáratát, hogy akinek odabent csak állóhely jutott is, de épkézláb maradt, az mind fölöttébb Örült ennek a kiváló szeren