Mohács és Vidéke, 1898 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1898-09-11 / 37. szám
XVII. évfolyam. 37. szuL^ii luofiács, IBS 8. szeptember ll-én $7»-rkf»fíztnsafl H »V h I M I» illpmn U A'/.! -min y »h * iiM «»!•*/' JKoHSTlOl ritfMt 88/ KAzilHt.okr víwsz« »i»m K ii i H Ptno n / 7 4 Kiaitu IiIvkIsi : Kará » ii.-k.-m.i.-U.-I, Z. I,ii,|..|!«^u kni.l Hinlók: HUm!l j hih'm l könyvnyoimlájában. EI n U 7 p t p * : »vtm félévre 2, sie^y edAvrn I írt. «ahmi H› kr. I *; v • - ‡ ‚*t› itlíitüH Iron v v ii yoinrlíi1 »Útit ji K I •». H ».'• › N I Ki/ \ i ! Hlrdfkt csak éra : H t.nuit*ON petit sor egyszeri megjelenéséért f* kr.. hárov «izori 4, tizszeriért 3 kr. fizetendő, Hé 1 y«^(1 ii külön 30 kr. A nyilt.tér «kig p**tit sora l0 • i. Tűzoltó-egyletünk. Annak a lélekemelő eseménynek az alkalmából, hogy önkéntes tűzoltó-egyletünk működő tagjai múlt vasárnapon délelőtt isteni tisztelet — Isten nevének segitségül hívási — után a templom téren, Isten szabad ege alatt letették ünnepélyes fogadalmukat és a már huzamosabb idő óta folytonosan működő tűzoltók között kiosztottak a szolgálati érmek, időszerűnek tartjuk, hogy ezen közhasznú egyletünk érdekeinek és működésének néhány sort szenteljünk és rámutassunk annak a szükségességére, hogy ezt az ügyietet pártpolír érdekei előmozdításához, minél teljesebb fölaragoztatásához hozzájárulni városunk minden lakosának erkölcsi kötelessége. Mert van-e olyan elfogult, ki eltagadni meri a tűzoltó-intézmény magasztosságát? Van-e olyan elfásult kebel, kiben nem ébredne föl a hála érzete, midőn látja, miként szüntetik meg szerető felebarátai, a tűzoltók, — sokszor létük veszélyeztetésével — a vad elem pusztítását? Van-e ember, ki ne tekintene teljes méltánylattal a tűzoltóintézményre, látva, miként egyesültek annak kötelékében rangkülönbség nélkül úr és szegény, bajtársi szeretettel, nemes lelkesedéssel törekedve egy magasztos cél megvalósítására? ! És mégis — vizsgálva tűzoltó-egyletünk és a közönség viszonyát egymáshoz — bizonyára nem fogunk kellemes tapasztalatokhoz jutni. Intézményünknek még ma is heves harcot kell folytatnia a közönség részvétlensége, közönye és kicsinylése ellen. Pe T A R C A. A „Laura-dalok“-ból. 1. Boldogságról tudtam egy dalt, Elfeledtem régen én! S tudtam egy dalt szenvedésről, Ez még most is cseng felém. Azt egy lányka énekelte, Ezt egy asszony, halavány . . . Csak lehetnél lány még egyszer! Boldog lány, mint hajdanán! II. Rágalmaznak te előtted, Költik a rossz híremet, Dehogy hagyják megpihenni A te síró lelkedet! Lesik, várják az arcodon, Mily hatást tesz a nevem? . . . S te, mosolyogsz, de a szived Azt dohogja: szeretem! III. Megremeg a szivem belé, Ha jöttedet sejtem, Hullámzik az emlék árja, S itt is, ott is egy virágra Bukkan rá a lelkem. S mikor látlak, a szivem már Túláradó tenger, Múlt vihara szántogatja, S a te képed rózsa rajta, Mit kidobni nem mer. Erdélyi Zoltán: Királynénkat meggyilkolták. Mohács, 1898. szeptember 10. Késő éjjeli órákban, lapunk lezárása után, kapjuk a megdöbbentő hirt, hogy királynénkat Genfben meggyilkolták. Szűkszavú telegramra hozza a borzalmas gyászhirt, kínos, fagyos rövidséggel; első pillanatban el se hiszszük . . . s kétségbeesetten esdeklőnk a cáfolatért . . . Hiába: a legborzasztóbb biábpostát megerősítik a későbbi táviratok. Közelebbi részleteket az előrehaladt éjszakában nem sikerült megtudnunk . . . Erzsébet királynőt, Magyarország nemtőjét, gyilkos erőszak ölte meg! . . . Megakad a toll reszkető kezünkben és szemünket forró könyegeit . . . Szegény jó királyunk, szegény magyar nemzet! Elveszett paradicsom. Irta: Révész Ferenc. — Éppen hozzád indultam, szólt Révi Béla a lépcsőn lefelé jövő barátjához. — Hozott Isten! Nagyon örülök! — felesé Andor, s karonfogva vezette fel barátját szobájába. — Szükséges volt, hogy feljöjjek hozzád, mert annyi, de annyi elbeszélni valóm van ! — Halljuk! De úgy látom, hogy te igen szomorú vagy. Csak nem történt valami szerencsétlenség? — Te kacagni fogsz, én pedig kesergek a fölött, ami velem történt. Halljad! Két héttel ezelőtt gondtalanul sétáltam az utcán, figyeltem a járókelőket, bámultam a kirakatokat, szóval mindazt tettem, amit az ember unalmában tenni szokott. Egyszerre szemben találtam magamat egy eszményi szép, bájos lánykával. Gyönyörű volt! Bájos volt! Elragadó volt! Akaratlanul kisértem lépteit. Nem ment meszsze. A második ház kapujába fordult be, én utána. Felment a második emeletre s becsöngetett dr. Baros fogorvoshoz. Az ajtó kinyílott s »Ő« eltűnt. Iszonyú dilemma élőt állottam! Ez az angyal vagy lánya a fogorvosnak, vagy páciense. Ha az előbbi, úgy boldog vagyok , de ha az utóbbi, úgy el vagyok veszve ! Mert tudnod kell, hogy legyőzhetetlen ellenszenvvel viseltetem a rossz fogak iránt és soha sem tudnék oly nőt szeretni, kinek fogorvossal volt már dolga. Rettenetes kétség gyötör. Meg akartam tudni a valót, még pedig azonna! Egy pillanat alatt határoztam. Megnyomtam a villanyos csengőt s a másik percben a fogorvos előszobájában voltam. Nem volt időm gondolkodni a további teendők fölött, megnyílt a szomszédos ajtó s kinézett rajta egy hatalmas alakú, evikkeres úriember. Midőn meglátott, igy szólt : — Tessék ! Beléptem. Fogorvosi »dolgozó szobában« voltam. — Foglaljon helyet abban a székben, szólt az orvos. Leültem egy puha karosszékbe, mely a borbélyéhoz hasonlóan fejpárnával volt ellátva ; az orvos pedig odalépett műszeres szekrénye elé s kezdett valamit nagy buzgalommal keresni. Most volt időm kissé összeszedni gondolataimat. Körülnéztem. Imádottamat nem láttam. Nincs itt, tehát nem páciens. Ha nem páciens, úgy nem is fáj a foga, s ha mégis ide jött be, úgy nem lehet más, mint a fogorvos lánya! . . . Megkönnyebbülten akartam felsóhajtani, de e pillanatban egy fényes tárgy suhant el szemem előtt s az orvos kezét ajkaimon éreztem. Fel akartam ugrani, de ő vasmarokkal tartott vissza. — Uram! — kiáltok — mit akar? Talán csak nem? . . . — De igen, vágott szavamba — ki fogjuk húzni! — Az Istenért, mit tesz ön?! Hisz nekem nem fáj a fogam ? — Jól van, jól, tudom már! Ezt szokta mindenki mondani, ha e székben ül. Öt perc múlva aztán jajgatva rohan vissza. Csakhogy én nem szoktam elengedni az én pácienseimet?! — De uram, hallgasson meg! Én nem fogat huzatni jöttem ide, — kiáltottam kétségbeesetten — nekem soha életemben nem fájt a fogam! —Nem fogat huzatni jött ? . . . Nem is fáj a foga? . . . Hát akkor miért jött? Mit akar? Mit