Csángó újság - Moldvai magyarság, 1992 (3. évfolyam, 20-29. szám)
1992-01-01 / 20. szám
Imádság ti ! Ö, szép Jézus! Ez újesztendőben Légy híveidben. Ö, Mária! Esedezzél értünk. Édes reményünk! Hogy ez tíz esztendőben Minden ügyeinkben Lehessünk Jézus Drága kedvében, esztendőre Ö, szép Jézus! Drága szent Kelj föl népedért, ö, Mária! Tekints híveidre Te szent Fiadért, Hogy ez új esztendőben Minden ügyeinkben Lehessünk Jézus Drága kedvében, nevedért Ó, szép Jézus! Tartsd meg híveidet, Mint tieidet, G. Mária! Jézusunk szent Anyja! Országunk tornya! Ad,and, kérünk, hogy ebben Az új esztendőben Lehessünk épek Testben, lélekben. SZENTENDREI ISTVÁN Magyar Cantionaire (XVII. század) — Bozóky (1797) MAGYAR PEDAGÓGUSOK A MOLDVAI CSÁNGÓ FALVAKBAN „Egy ismeretlen táj felé indultam ... “ H. A LÉSZPEDI IDŐSZAK (2.) Nehéz vitám volt Vrâncean úrral, nem könnyen tudtam meggyőzni igazamról. Én azt mondtam: nézze, ön román, a gyerek anyanyelve is az. Neki ott van a helye a román iskolában. De hát ő tudja, hogy többen átjöttek a magyar iskolába tanulni — érvein a román férfi. — Igen, igen — feleltem én. —, ez így igaz,, de azok csángó magyarok. Mi amellett vagyunk, hogy a magyar gyerekek magyar iskolába, a románok pedig román iskolába járjanak. Úgy gondolom, ez jó mindenkinek. — Én makacsul kitartottam véleményem mellett: sem többet, sem kevesebbet nem akarunk, mint hogy mindenki járjon a saját iskolájába lélekműven, ismereteket szerezni tudását gyarapítani. Nos, ez a „mikroemigráció“ mifelénk elégedetlenséget váltott ki, az ellenszél Lassan-Lassan viharrá változott. Ellenfeleink számtalan ürügyet találtak, nemcsak Lészpeden, hanem mindenütt, ahol magyar iskola működött. A kollektivizálás kezdete az iskolánk elleni támadást is elősegítette. Emlékszem, egyik reggel, ahogy az iskolába érkeztem, nem találtam ott egy fia lelket sem, az épület népiblen és hangtalan volt. Nincs szomorúbb az ilyen iskolánál. Hová lettek a gyerekek? Nem tudtuk elképzelni, mi történhetett. Az egykori szomszéd aztán félve elkottyintotta: a temetőn és a vasúton át a gyerekek bementek a mezőre, nagy baj van, ott van az egész falu, azért gyűltek össze, hogy a kollektivizált aktivistákat elkergessék. Ez a hír mindannyiunkat megdöbbentett. Arra a napra a tanítást felfüggesztettük. Azután következett a tortúra a szék okitaté a maga embertelen, jól ismert módszereivel.. Nagyon sokat letartóztattak a faluból, általában azokat, akik a megyár iskola támogatói, pártolói voltak. Ezeket az ártatlan embereket elvitték, kegyetlenül vallatták megkínozták, majd sok évre elítélték őket. Nem maradt, ki szegény Gherghina páter, akkori lészpedi római katolikus plébános sem, aki addig a templomban magyarul prédikált és énekelt a híveknek. Ő volt az egyetlen magyar pap egész Moldvában ,fnem évet kapott Gherghina páter. Ártatlanul. Ezt követően, egyik nyári napon több kis rendszámú autó érkezett Lészpedre Bukarestből, a Központi Bizottságtól a főügyészségtől, a szekuritatétól, a tartományi milíciáról valamint más megyei szervektől ott volt Petre Lupu, a Központi Bizottságtól, és többen a megyei elvtársak közül, akik szorgalmazták a kollektív gazdaság megalakítását Lészpeden Nagy falugyűlésen akarták alaptalan, légből kapott vádak özönével a letartóztatottakat elítélni. Nyilvánvaló volt, hogy mindez a megfélemlítési akció nemcsak a kollektív gazdaság megalakítását célozta, hanem a magyar iskola erőszakos felszámolásának is előkészítette a talajt. Engem meg a többi kollégát azzal vádoltak, hogy részünk volt a falu fellazításában... Mindennek dacára iskolánk ..jól állta a sarat“ egészen 1959 augusztusáig. Bár a nyomás állandóan fokozódott. Ekkor ifjabb „felbujtás“ kezdődött, pont a tanév kezdete előtt. Bukarestből a központi szervektől, a tartománytól, a rajontól — a hírhedt szeku erőivel alaposan aládúcolt légkörben — kijött népes brigád gyűlést hívott össze, ezúttal éppen a magyar iskolában. De — csodák csodája — épp a „gazdákat“ és a magyar pedagógusokat nem engedték be. Akik iskolánkat támogatták volna, azokat nem értesítették, vagy ha jelen volt is egy-kettő, szóhoz sem juthatott. Annál többet beszéltették — természetesen, megfelelő felkészítés után — azokat, akik gyermekeiket román iskolába járatták. Emlékszem, hogy Popescu, Buhuşi rajon tanfelügyelője a gyűlés előtt figyelmeztetett négyszemközt, az állomás felé vezető úton, hogy nagyon vigyázzunk, különösen én, mert figyelnek bizonyos szervek, a hatalom szemében megbélyegzett vagyok. Azt is tőle tudtam meg, hogy a sok szekus és milicista azért van jelen a faluban, hogy a gyűlés ellenzőit azonnal letartóztassák és elvigyék. Ilyeneket mondott nekem még Popescu Janfelügyelő: „Bizalmas vagyok hozzád, ismerlek, azért mondom, hogy tudjad, mi vár rád, esetleg más kollégáidra, ha ellenkeztek. Itt, Lészpeden a magyar iskola káderei öntudatosan végezték munkájukat. Az iskola gyarapodott, a létszám szaporodott.“ Az állomásról visszasiettem, de nem engedtek be a terembe. A folyosóra valahogy bejutottam, ott is rengeteg ember volt. Föl kellett állnom egy padra, hogy valamit is lássak-e,állják. Azt többször hangoztatták a „kiküldött elvtársak“, hogy, Lészpeden is, a gyerekek vagy CSAK románul, vagy CSAK magyarul tanulhatnak. Természetesen, a szülők érdekelve voltak, hogy gyermekeik románul is tanuljanak. A ravasz magyargyűlölők jól tudták, hogyan leéli az egyszerű embert sarokba szorítani. A gyűlés után Popescu, Bákó tartomány főtanfelügyelője a következőképpen kérkedett, mélyen hajlongva főnökei, a központi „jelesek“ előtt: „Cu aceasta am terminat, şi săptămîna viitoare, luni, mergem la Ghimeş să dăm peste cap şi acolo şcolile maghiare.“ Azt hiszem, kijelentéséhez semmi, kommentár nem szükséges. A fenti adatok önmagukról vallanak... Mindezeket megelőző hetekben Albu Zsigmond tanárral jártunk a párt Központi Bizottságánál, voltunk a Tanügyi Minisztériumban is: menetelünk célja, hogy elintézzük a bakói tanítóképző magyar tagozatának ösztöndíjait, valamint más magyar iskola internátusainak anyagi támogatását. Többször utaztunk ilyen ügyben a fővárosba. Sokat kilincseltünk ittt-ott. Egy ilyen alkalommal Beke György íróval is tárgyaltunk. Jelen volt Vécsey Károly és Blénosi Ernő, akik megígérték, hogy támogatni fognak. Felkerestük a Tanügyi Minisztériumban Bányi László nemzetiségügyi minisztert is hasonló kéréssel. Kértük, hogy a moldvai csángó-magyar falvakban engedélyezzék a hat-hét tagú osztályokat is. Azzal érveltünk, hogy működnek három-négy tanulóval is román nyelvű iskolák ott, ahol kevés a román gyerek. Bányai miniszter azt válaszolta: igazuk van, hasonló a helyzet az ukrán és a lipován iskolákban is Én panaszainkat azzal toldobtam meg, hogy az ilyen eljárás diszkrimináció megkülönböztetés, semmi esetre nem demokratikus megoldása a dolgoknak. A miniszter válasza az volt, a keleti szomszéd hatalmas, nem szabad a széllel szembe..., tudhatja... No, aztán ebből mi mindent megértettünk. Máskülönben a miniszter szívélyesen fogadott, jó tanácsokkal is ellátott. Az ösztöndíjak ügyében segített: többet kaptunk, mint amennyit reméltünk. Az internátusok fennmaradása ellátása biztosítottabb lett. Lészpeden is be tudtuk indítani a második tagozatot magyar nyelven. Mindent összegezve: szép eredmények születtek azokban a moldvai magyar iskolákban, ahol lelkiismeretesen végezték az oktató-nevelő munkát, és ahol az ellenség nem „kötötte a kereket“. Mint ahogyan ma is akadályozzák a demokratikus kibontakozást, akkoriban is sok visszahúzó erő volt. (....) A Moldvában töltött idő alatt jól megismertem ennek a népnek a lelkivilágát is. Az a véleményem, hogy a csángó-magyarság megmaradásának egyik biztosítéka a római katolikus hit megtartása, az ehhez való ragaszkodás. (Folytatjuk) ZSOMBORI DÉNES nyugalmazott tanár GYÖNGYSZEMEK A MOLDVAI MAGYARSÁG NÉPKÖLTÉSZETÉBŐL A kegyetlen anya Elindula, eles / Éfjá leány kegyes. Jobb karjára vévé / Kicsi kegyes fiát. Bal karjára vévé / Kéncses kis ládáját. S mejen eléfelé / Nagy rengeteg erdőn. / „Istenem Istenem, / Mit tudjak csinálni. Fiamat vigyem-e? / Kénesemet vigyem-e? Fiamat elhagyom, / Kénesemet elviszem. Fiat ád az Isten. / De kéneset sohasem.“ Letette a fiát / Nagy út közepébe. „Anyám, édesanyám, / Ne hagyjon itt ingem! Bár azt engedje meg / Fogjam karincáját. Úgy menjek kend után. / Ne vigyen kend karján!“ „Nem kellecc, nem kellecc / Nekem soha többet Ezen a világon, / De sem a másikon. „Anyám, édesanyám, / Engedje meg bár azt, Míg szememmel látom. / Úgy nézzek kend után, Úgy menjek kend után, / Ne vigyen kend karján!“ „Nem kellecc, nem kellecc / Nekem soha többet Ezen a világon, / De sem a másikon. Isten engedje meg: / Az égi madarak. Az égi madarak /Legyenek osztóid. Az erdei vadak / A te fereszteid. Ágról ágra vigyék / Te gyenge hurkáid.“ .„Anyám, édesanyám, / Ne kérj átkot reám!“ Menjen a nagy erdőn. / Hát ő mit lát vala. Három begye tehent. / Három vad tehenet. Legnagyobb tehénnek / Szájába a hornya. Úgy viszi a hornyát, / Az ő hornyácskáját. A másik két tehén / sípolt hornya után. Ne maradjanak el. / Hogy ne vejsenek el. „Istenem, Istenem. / Nem lelkes állatok, Mégis hogy búsulják / Az ő hornyaikat. Hát én lelkes állat / Hogy tudtam elhagyni. Az én kicsi fiam / Hogy tudtam elvetni?“ Visszatér, vissza, / Vegye el a fiát. Ha nincsen a fia / Nagy út közepébe. Az égi madarak / Ferednek véribe. Ágról ágra viszik / A gyenge hurkáit. Leborult a fődre. / Megszakadt a szíve, „Istenem, Istenem, / Se fiam, se kincsem.“ Adatközlő: BALLÓ Kata (sz. 1892) Lészped (Moldva) 1955. KALLÓS ZOLTÁN gyűjtése Anyanyelvoktatás KELETI MÓDRA. AVAGY JÓSKA BÁCSI ISKOLÁJA A múlt év nyárderekán történt. Mégpedig egy színtiszta magyar faluban, ahol valamikor régen magyar iskola is volt; a leghosszabb életű iskola a csángó-magyarok vidékén. A tanítványok ma már öregedő emberek, olyan generáció, amely két nyelven ír-olvas: magyarul és románul. Gyermekeik, unokáik angyanyelvükben már analfabéták, magyartanítás hiányában. A falu felnőtt lakosságát azonban már régecske, hogy nyugtalanítja egy gondolat: a község iskolájában tanítanak oroszt, németet, franciát. Ez mind jó és hasznos is volna (ha volna), de ezekkel az idegen nyelvekkel mit sem ér a gyermek, ha felnő; ezek helyett nem volna jobb legalább heti két órában magyart tanítani? Miért nem tanítják az anyanyelvet is, hiszen a faluban mindenki magyar? Minden nyelv fontos volna, csak éppen a lakosság anyanyelve nem? Azt a nyelvet sorvasztják el szántszándékkal, amelyet ősapáik féltett kincsként magukkal menekítettek Madéfalváról, a nagy Veszedelemkor?— Ilyen s ehhez hasonló „eretnekségeket" gondoltak. S ha csak gondolták volna! De meg is tanácsolták maguk között szomszédoláskor, kocsmában fél deci mellett, mise utáni tereforekor, vagy akár, amikor kalákába segítettek egymásnak égetően sürgős munkában. Tanító is volt, aki a magyar nyelvet oktatná, fűzték tovább a gondolatot az atyafiak. A közeli városban lakik, nyugdíjasként, a hajdani magyar iskola igazgatója. Ő szívesen elvállalná, még fizetni sem kellene a tanításért. Évekig itt tanított Attila tanító bácsi, jól ismeri a nép apraját-nagyját, de minden baját-bánatát ennek a falunak. Nyugdíjasként is sokszor lejár vonattal „öreg diákjaihoz“. Amíg a dolognak ez a hivatalosabb (szakmaibb) fele nyélbe ütődnék, más megoldást talált valaki, kézenfekvőbbet. S ez a valaki Jóska bácsi. Neki ideje van, hisz nyugdíjasmunkásként ott él a Beszterce menti faluban. Gazdálkodik, kertészkedik élete párjával kettesben, mert — bár azon a tájon igen ritka eset az ilyesmi — Jóska bácsiék gyermektelenek. S milyen az ember? Ha neki nem adott Isten utódot, jobban szereti a más gyermekét A nyugdíjas Józsi bácsi nem sokat teketóriázott, „iskolát nyitott“ sajátusaiban. Hihetetlen? Lehet, de így igaz. Hetente hozzá járt 15—20 kislány, kisfiú, aki egy nyugdíjas munkásembertől tanulja a magyar betűvetést. Ez az igazi „néptanító“ szeretettel és türelemmel s bizonyára „sajátos módszerrel“ tanítja a kis gyerekcsapatot írni-olvasni magyarul, egy Isten háta mögötti Robinson-szigeten. A betűvetés mellett népdaltanulás a másik „főtantárgy“. Jegyadás, katalógus, vizsga természetesen nincs. Meghatóan szép és hasznos dolog. Híreit, szerint viszont Jóska bácsi „iskolája“ körül vihar keletkezett. Tanulóinak a száma növekedvén, a hír gyors szárnyakon járta be a falut, így jutott a bácsi cselekedete a falu plébánosának a fülébe. S innen pattant ki a szikra. A tisztelendő eddig is minden alkalmat fölhasznált, hogy megmagyarázza jó híveinek: ők, mármint a hívek, nem magyarok, nem is magyarul beszélnek; a csángók csángó nyelven beszélnek, ami egészen más nyelv, mint a magyar stb., stb., más ehhez hasonló, magasröptű eszmékkel „oktatta“ jámbor híveit. Szóval, a falu papja, megtudván Jóska bácsi nagy „vétkét“, elhatározta, hogy utánanéz a dolognak. „Véletlenül“ a plébánost arrafelé vezette a „dolga“. A kapu előtt kérdezni-vallatni kezdte a gyerekeket, hogy első kézből tudjon meg egyet s mást a „privát tanításról“. Hamarjában le is szidta őket, amiért mise hallgat .« Helyett, magyart akarnak tanulni. A szegény lurkók hasztalanul védekeztek, mondván, hogy ők bizony mindig a kicsi misére járnak; a pap szétkergette a gyerekeket. Józsi bácsit pedig felelősségre vonta, amiért — úgymond — diploma és mindenféle pedagógiaididaktikon szaktudás nélkül tanítani merészel. Még a szószékről is „megmennydörögte“ az öreget, megfenyegetve jobb kezének mutatóujjával a „bűnös embert“. Ejnye, ejnye, Jóska bácsi, hát el akar kárhozni? Hívatta EÖSZ ERÖSS (folytatása a 3- oldalon)