Moldvai magyarság, 1993 (4. évfolyam, 32-43. szám)

1993-01-01 / 32. szám

r Vagy: Kicsi Kalendárium 1. JANUÁR Az esztendő első hónapja JULIUS CAESAR óta, addig az év 11. hónapja volt. Mindig 31 napból áll. Régebben Boldogasszony havának, Boldoghónak, Jézus Neve hónapjá­nak, Télhónak nevezték. (A hónap szavunk régies alakja hava, hó.) Az esztendő első hónapja a nevét JANUS római isten­től kapta. A rómaiak hite szerint a ház kapujának az őrző­ istene volt. Latinul jana kaput jelent. Janust a ró­maiak kettős arcúként ábrázolták. Előre és hátra egyfor­mán látott, éber ajtónálló őrként. Janus az esztendő első hónapjának névadó istensége, a rómaiak hite szerint egy­formán nézett a múltra és a jövőre. A kereszténység nemcsak az év első hónapjának nevé­ben őrizte meg Janus nevét, de él keresztnévként is: Szent Januáriuszt (szeptember 19) a katolikus egyház vértanúként tiszteli, BENEVENT püspökét, akit Diocletianus császár ide­jén fejeztek le 305 körül. Ereklyéit (testi maradékát) a ná­polyi székesegyház kápolnájában őrzik. Az északi féltekén (emiszférán) január általában a leg­hidegebb hónap, de jó hogy a nappalok már növekednek. Sok régi mondás van a januári időjárásra vonatkozóan. Ilyenek: Rosszat hoz a vízben ferdő tocsi-pocsi­­ijesztendő mondják a franciák. Nagyanyáink még ilyeneket mondtak e hónap időjárásáról. Hogyha szépen lényük Vince (22), megtelik borral a pince, gabonával a pajta, s csűr. Mihály így ó, édes bort szűr. Pálfordulás (25): ha tiszta, bőven terem viözö­s puszta. Ha pedig havas, vagy nedves, lesz a kenyér igen kedves. Hajnalpír januárban, sok zivatar nyáron. Szép januárius jó esztendőt hoz, stb. stb. Régen, a januári hosszú estéken, fonóba mentek a lá­nyok, az asszonyok. Az volt a szokás, hogy külön guzsa­­lyost szerveztek a lányok, külön az asszonyok. Ilyenkor fon­ták meg a kendert a moldvai falvak lányai-asszonyai, aztán februárban, főleg a lányos házaknál, „osztovátát tettek”, azaz felállították a szövőszéket, s megkezdődött a szövés, csörlés. A jó dolgú leány, asszony minden este legalább egy guzsallyal „lefont“, ami kitett egy-két „durszkát“ (frissen font kendergomolya, amit az orsóról gondosan lehúznak, majd „megsirítenek“ azaz két szálat összesodornak). A szalonnát kiveszik a sós léből, s felhordják a „hiú­ba“, füstre teszik. A gazda egész nap kint dolgozik az istál­lóban az állatok közt, javítgatja a mezőgazdaság egysze­rűbb szerszámait (gereblyét fogaz, nyelet stb.). Ebben a hónapon megkezdik szánnal a ganéj kihordását a mezőre. A „darab“ végében összerakják, hogy érjen jól meg... Januárban , két kötelező „innap“ van, természetesen a vasárnapokon kívül, melyet minden katolikus ember megül, megünnepel. Kötelező a szentmisén való részvétel. A hónap-é­s egyben az esztendő legelső napján van a BOLDOGSÁ­­GOS SZÉP SZŰZ MÁRIA főünnepe; más szóval Szűz Má­ria, Isten anyja napja. Az esztendőt tehát Égi Édesanyánk ünneplésével-tiszteletével kezdi a katolikus ember. A mold­vai magyarság mindig is különleges módon tisztelte/tiszteli a Boldogságos Szűzanyát. A másik januári kötelező „innap“ VÍZKERESZT (6.). Vizkereszt vagy háro­m királyok ünnepe (Gáspár, Menyhárt, Boldizsár), tehát a keleti bölcseknek szentelt ünnep. Görög eredetű szóval az egyház epifániának (Úrjelenésnek) is ne­vezi, mert a világ Megváltója ekkor jelentette meg magát a pogányoknak. Vízkereszt napjának eredete a III. századra vezethető vissza, a görög keresztély egyház ezen a napon ünnepelte Krisztus születését és megkereszteltetését. A nyugati ke­resztény egyház is a legrégibb idők óta több értelmet csa­tolt e naphoz: a napkeleti bölcsek eljövetelét, Jézus Krisz­tus megkereszteltetését, a kánai menyegző emlékét. Vízke­reszt napjának szertartása a vízszentelés volt. Régen ez a szrrtartás az előző nap délutánján ment végbe. Innen szár­mazik elnevezése. Egyébként kapcsolatban van a házszen­teléssel is. A moldvai katolikus magyar ember a naptárban pirosr­­ól írt „ünnepnapokon“ kívül számon tartotta, a jeles na­pokat is. Ilyenkor misét hallgatott, de utána végezte a dol­gát, nem ünnepelt. Januári jeles napok: Szt. Antal (nem a páduai, 17.), Szt. Ágnes (21.), Szt. Vince (23.), Szt. Pál megtérése (25.), Aquinói Szt. Tamás (28). Külön felhívjuk a moldvai olvasóink figyelmét, hogy január 18-án ünne­peljük ÁRPADHÁZI SZT. MARGIT napját. Margit IV. Béla (1235—1270) magyar király lánya volt, aki fiatalon apácaként halt meg a Nyulak szigetén lévő kolostorban (ma: Margitsziget). Ez a jeles nap nincs benne a jászvásári kalendáriumokban. (összeállította: MAGISTER) Példa amit követni kellene A minap kissé kacskaringós úton hozzám jutott egy csíkbörzsovai taní­tónő fénymásolt levele. Ebből idézek egy részt: „ .. a nyár folyamán (1992 nyara — a szerk. megjegyzése) meg­próbáltunk egyhetes tábort szervezni 10—20 moldvai csángó gyermek részé­re. Felvettük a kapcsolatot a puszti­nai születésű Nyisztor Ilona óvónővel, és ő besegített a gyermekek beszerve­zésében. Mindez elég nehézkesen ment, mert csak augusztus utolsó hetére tud­tuk elhozni a gyerekeket. Tőlünk 120 kilométerre fekszik Pusztina. A szállás megszervezését a férjem végezte. Há­rom ARO-val mentünk a gyerekekért, és 23 I.Vili. osztályos tanulót hoz­tunk f­el. Családoknál szállásoltuk el őket, és napközben közös tevékenysé­get szerveztünk. Kirándultunk, elláto­gattunk Csíksomlyóra, bementünk Csíkszeredába, itt megnéztük a neve­zetességeket, tevékenységet szerveztünk az iskolában is. Olvastunk, énekeltünk, verset tanultunk. Az egész táborozás fő célja az anyanyelv gyakorlása, a magyar ábécé megismerése volt. (. .) Mindenik gyermeknek ajándékoztam egy egy meséskönyvet. Nagyon örültek neki, és azt is mondtam, hogy Ma­gyarországról vannak a könyvek­. (.. ) A 6 nap búcsúkönnyek kíséretében is­mét az ARO-val hazaszállítottuk a gyerekeket. Mindenik azt kérdezte: még mikor hozzuk el őket? Nagyon jól érezték magukat — mondták. Ha­tár a hat nap nagyon hamar elterjült, mégis úgy érzem, hogy célunkat elér­tük • Mindenekelőtt ezúton kérem meg a boc­anatot ERŐSS ENIKŐ csíkborzso­­vai tanítónőtől, amiért ily­ nagy „szemk­­­ségtörést“ követtem el: a nem is ne­kem irt sorokat világgá kürtöltem. Igen,­­közhírré tettem­ Enikő asszony igen erős hasznos jó cselekedetét, mert felette fontos dolognak tartom. Egyik módja, s a talán jelenleg a legjobb eljárás, hogy segítsünk a moldvai ma­gyar gyermekeken. Merem hinni, hogy az ilyenszerű segítségnek rövid időn belül meglesz a biztos eredménye. El­sősorban akkor, ha olyan önzetlenül és nagy szeretettel tesszük dolgunkat, mint ahogy tette ez a borzsovai peda­gógus házaspár. Igaza vagyon ennek a tanító „néninek“: a táborozás fő cél­ja­­ az anyanyelv gyakorlása. Mert jóllehet, a Csikborzsován táborozó pusztinai gyerekek nincsenek, hál'Is­­tennek, olyan veszendő helyzetben, mint pl. az északi csángó falvak gye­rekei, hiszen Pusztina újabb település, kétszázvalahány éves, az első telepesek éppen Felcsíkból „Csángáltak be Ma­­duvóba“, tehát korán sincsenek any­­nyira elrománosodva, mégis anyanyel­vű iskola hiányában bizony folyton­­folyvást romlik-kopik-pusztul az édes anyanyelv. Ezeknek a gyerekeknek te­hát éppen arra van szükségük, hogy egy-két hetes tiszta magyar környe­zetben való táborozás alatt, írott betűt, szép beszédet, ősi népdalt, gyönyörű egyházi éneket stb. tanuljanak. Ehhez viszont lelkes pedagógusokra, jó em­berekre van szükség, akik nemzedé­kekben gondolkodnak, nép-nemzeti ér­dekeket helyeznek előtérbe, amikor a szórvány-magyarságon, s elsősorban az elesett moldvai magyarokon segítenek. Ezért tartom követnivaló példának a borzsovai csendes kezdeményezést. Az igazsághoz egyébként az is hoz­zátartozik, hogy a csíkiak lelkesedése mögött ott van a lelket felemelő és hi­tet erősítő dr. Tolnai Pál aggódó sze­­retete minden kallódó magar Iránt, je­len esetben a moldvai magyarság iránt. Tolnai doktor nemcsak lapunkat segí­ti, támogatja a moldvai magyar gye­rekek táborozását is. A következőkben Tolnai doktor úr leveléből idézek: „ ... óriási­­jelentősége lenne a Kárpá­toktól nyugatra élő székely városok­­falvak testvértelepülés keresésének a Kárpátoktól keletre élő csángó falvak felnőtt és gyermek lakóinak az életé­ben, ráébrednének arra, hogy valójá­ban melyik népnek is a részei, kihez is tartoznak. Felnőttek között vallásos csángó csoportokat lehetne meghívni egy-egy székely település templomi bú­csújára. Az együtt imádkozásnak óriá­si összetartást ébresztő szerepe lenne.“ Ezek a sorok egy fajtestvériért, azok pusztulásáért aggódó ember féltését fe­jezik ki. Mert, ha igazat akarunk mon­dani, ha nem a fellegekben járó-gon­dolkodó emberhez akarunk hasonlato­sak lenni, amilyen — sajnos­­ — van még ma is bőséggel, akkor azt is vég­re ki kell mondanunk, hogy a hazai magyarság egy része, s ezen belül moldvai népcsoportunk, gyors iram­ban, egyik-másik­­ faluban menthetet­lenül pusztul. Ma a magyarság pusz­tulásáról hallunk-beszélünk, akkor ön­kéntelenül is az ökológusok figyelmez­tetésére kell gondolnunk, ők arra fi­gyelmeztetnek, hogy a környezetszeny­­nyeződés miatt viszonylag rövid idő alatt egész növény- és állatfajok pusz­tulnak ki. Ha ezt az egyes régiók kis népeire­ vonatkoztatjuk, el kell gondol­kodnunk: ha védjük a növényeket, az állatfajokat a pusztulástól, még jobban kellene védelmezzük, féltenünk a ki­halóban lévő embercsoportokat. Szeretném, ha ez évtől kezdve más gondolkodásmód indulna el a bajban lévő moldvai magyarokkal kapcsolat­ban. Miről lenne szó? Az ötletet Tol­nai doktor, illetve a borzsovai pedagó­gus házaspár adta. Nemcsak azokon kell segítenünk, akiket kihozunk/hoz­­tunk tanulni Erdélybe. Jó érzésű tá­mogatóink segedelmével azokon a gye­rekeken is segíthetünk, akik otthon ta­nulnak, de nyárára, szünidőben egy rövidke hétre áthozzuk őket a Székely­föld valamelyik falujába, hogy szívük, elméjük visszaszokjon ahhoz a nyáj­hoz, amelytől — pásztor hiányában — elbitangoltatták­­őket. Hasznos volna, ha a moldvai magyar gyerekek (még ha románul is) levelet írnának külön­böző székelyföldi iskolák címeire. E­­zért lapunk e számától kezdve külön rovatot indítunk ezzel a címmel: Le­velezőtársat keresek. Ezenkívül a csik­­borzsovaiak példáján tanulva, szeret­nék, ha egy-egy nagyobb falu, község, város pártfogolna egy-egy moldvai ma­gyar falut; e székely települések tan­erői, lelkes ifjai, jó magyarjai nya­­ranta meghívnának 10—15 moldvai magyar gyereket. Tulajdonképpen a borzsovaiak példája szerint kellene cse­lekedniük. Hogy ki fizeti vissza ezt azoknak, akik ebbe az áldozatos mun­kába bekapcsolódnak? Hát a Jóisten majd megfizeti. Valakiknek a nemzet napszámosának is kell lennie. Ne fe­ledjük: a moldvai magyarság sorra intő jel kell hogy legyen a Székely­föld magyarságának, sőt egész Erdély magyarságának is. Mert határozottan állítom, hogy­­ Beszterce, Szilágy, Te­más stb. megyékben, s általában Dél- Erdélyben vannak siratnivaló magyar falvak. Ahol nem pusztít (egyelőre) az asszimiláció, ott pusztít az egyke, s az „egyetlen sem“. Megszívlelendő, gondolkodásra kész­tető ötletek, amiket Tolnai doktor test­­vérünk-barátunk ír és mond, s ugyan­csak követendő példa a csíkborzsovai Erőss Enikő tanítónő és férje csele­kedete. Adja Isten, hogy legyen foly­tatása is e szép példának. A magunk részéről őszinte hálával köszönjük a csíkborzsovaiaknak, amit tettek a pusz­tinai gyermekekért, és a szülők nevé­ben "ezennel meghívjuk Pusztinába a Szent István-napi búcsúra. Mindany­­nyiukat „erőst szívesen lássuk“. ŐSZ EROSS PÉTER A felvidéki testvéreinkről A múlt hónapi számunkban röviden írtunk a burgenlandi (őrségi) magya­rokról, azaz arról a mintegy 3967 négy­zetkilométernyi területről és arról a 287 ezer lakosról, amelyet/akiket 192-­­ben Ausztriának ítéltek az akkori nagyhatalmak. A magyar—osztrák ha­tárt tulajdonképpen 1922-ben véglegesí­tették. A moldvai magyarságnak is tudnia kell (hisz sokáig el volt zárva minden hasonló információtól, illetve az igaz­ságtól), hogy a Kárpát-medence más régióiban is szép számmal élnek ma­gyarok, azaz testvérnép és más helyt is, Magyarországon kívül. Ezzel az őszinte szándékkal adunk egy kis „kós­tolót“ moldvai testvéreinknek száza­dunk első felében végbement tragé­diánkról, a gyászos kicsengésű Tria­nonról. Jó tudni, és ideje már tudni mold­vai feleinknek is, hogy a több, mint 1000 esztendős Magyarország szétmar­­cangolása árán jöhettek csak létre né­mely szomszéd államok. A szentistvá­­ni Magyarország romjaiból építettek fel új országokat a „szomszédok“. Az első világháború, (vagy ahogy Moldvában igen nagyon szépen neve­zik: a Nagy verekedés­ után a Magyar Királyság területének és lakosságának a zöme, tehát a nagy része, a szom­széd, a környező államokhoz került egy igazságtalan békekötés következté­ben. Az akkori magyar kormány sem a döntés előkészítésében, sem a béke­tárgyalás vitájában nem vehetett részt; ettől a jogától is, megalázó módon, el­tiltották. Az új határokat az etnikai elv figyelembevétele nélkül állapítot­ták meg. Ezért aztán több millió ma­gyar került kisebbségi sorba, azaz lett, akarata ellenére, hatalmi döntésre va­lamelyik új „több ezer éves nemzeti állam“ polgára. Az ezeréves Magyarországnak az é­­szaki részét Felvidéknek nevezzük, azaz az országnak a felső vidéke, fel­ső része. Ma Szlovákiának hívják, ép­pen most vált szét Csehországtól, „láb­bal tiporva“ a trianoni békekötés pa­ragrafusait. Magyarország a Felvidék elcsatolásá­­val 61 633 négyzetkilométer területet és kereken 3 157 568 lakost veszített. Mintegy 3500 települést (falut, várost) csatoltak Csehszlovákiához. Olyan me­gyéket szakítottak el, mint: Nyitra, Pozsony, Trencsén, Turóc, Bars, Hont, Sáros, Zemplén stb. Nagyobb elcsatolt felvidéki városok: Pozsony (Bratisla­va), Érsekújvár, (Nové Zámky), Léva­­(Levice), Kassa (Kosice), Eperjes (Pre­­sov), Rozsnyó (Roznava) stb., stb. Ma a felvidéki magyarság száma, a hivatalos adatok szerint, mintegy 600 000 fő. Az ottani magyarok véle­ménye szerint több. A felvidéki test­véreinknek a sorsa a II. világháború utáni években volt a legnehezebb. Több ezer személyt, családot egysze­rűen kitettek szülőföldjéről, átdobták őket a határon pár kilós csomaggal, másokat erőszakosan áttelepítettek a csehországi területekre. Az utóbbiak tömegesen beolvadtak. Akiket szülő­földjükön hagytak, a legnehezebb kö­rülmények közé taszították, még a ne­veiket is elszlovákosították. Sok éven át nem volt anyanyelvi oktatás, bezár­tak minden magyar iskolát. A kelet-európai változások után fel­vidéki testvéreink is szerveződni kezd­tek, más alapokra próbálják állítani életüket az új lehetőségeknek megfe­lelően. Sajnos, nekik is megvan a ma­guk Vatrája (Szlovenszka Matyica) és a maguk „funárgyurija“. Csak hogy Meciarnak hívják őkémét. Velünk együtt ők is ezost remény­kednek egy szebb jövőben a mi közös jövőnkben .. ŐSZE PÉTER KÖSZÖNET ALBERT IMRE nyúj­­tóik­ tisztelendő úrnak, aki plébániá­ja részéről 5000 lejjel járult hozzá a MOLDVAI MAGYARSÁG megse­gítéséhez. Tisztelendő Úrnak, ked­ves híveivel együtt, Istentől megál­dott, boldog új esztendőt kívánunk, és Isten fizesse önzetlen adományát. Szerkesztőség Kiadja a Csángó­­Ujság Alapítvány és a Trisedes Press Főszerkesztőj­ész Erőss Péter Szerkesztőbizottság: Gazda László Kisgyörgy Tamás, Kisgyörgy Zol­tán, Simó Erzsébet

Next