Moldvai magyarság, 1994 (5. évfolyam, 44-55. szám)

1994-01-01 / 44. szám

Népszámlálás Lészpeden (folytatás az első oldalról) — Há ungur. — Na akkor ungur legyen! — Nem tehetem föl, mer akkor én kerülök börtönbe. — Nem kerülsz te azér semmi börtönbe, mer egy ungurt beírsz ungurnak! Na, aztán így út bé, ungurnak. — Felesége? — Magyar. — Gyermekek? — Há magyar. Ha a gyermekek nem lehetnek mások, ha a két szülő magyar! Azt mondja, amikor be kell írni a vallást, hogy roman catolic (román katolikus). Mondom neki: — Te, hát tűk honnét vettétek elé ezt a kereszteződést? Milyen nemzetből jött ki ez a romány katolik? Ez egy új nemzetség? — Ha nekünk úgy monták, hogy így újult. —Te ne úgy írjad, ahogy neked mondták, hanem ahogy én mondom, mert én felelek róluk. Aztán elment, és nem is íratta alá. A jegyző asztán visszaküldte, hogy az egész szektor úja alá, hol ő járt. Fazakas József Kolonyel (Olariu Iosif Colonel): Az ágyban voltam, feküdtem, mert fájt a lábam, amikor jött a népszámláló. Mindent kikérdezett, de er­re, hogy milyen nyelvet beszélsz, azt nem. Én hallgattam egy darabig, aztán vártam, hogy hallám. Egy­szer hát látom, hogy tollát szúrja bele a táskába, szedi össze a papírokat, a lapokat, s akar indulni. — Na, hát álljon csak meg maga. Hát maga nem tette fel azt a 47 kérdést. Maga mért nem kérdez, hogy mi vagyok, török, zsidó, magyar vagy román? — Mit akar maga nekem mondani? — Hát ezt magának nem kell minden családnál, hogy feltegye? — Ha igen, de én úgy tudom, hogy maguk rományok?­­— Há hunná tudja maga, hogy én román vagyok? — Há úgy tudom én, hogy itt mind rományok vannak? — Hogy vagyunk mi rományok, amikor mind magygyarok vagyunk?!­­— Ha tudnak maguk magyarul beszélni? — Itt maga úgy tudja meg, hogy az egész falu magyar! Csakhogy meg van ijesztve a nép a paptól, hogy úgy adják be nekik, hogy romány. Na, akkor elővett egy másik könyvet, abba belenézett. — Na, engemet az nem érdekel, hogy ott mit­­. Engem úgy tegyen fel hogy román polgár (állampol­gár) vagyok és magyar nemzet Az anyanyelvem magyar, kisgyermek koromtól így beszélek, így szület­tem, és így is akarok meghalni. — Na — azt mondja —, hogy én mostanig nem tudtam ilyet itt senkit. — Dehogy nem — mondom neki —■, hallotta maga, csak nem akarja tudni. — Aztán hallottam meg, hogy itt is ott is csak így volt. El akart menni anélkül, hogy a kérdéseket feltegye. Na, lássa, ilyen kutya­­ság volt itt. Összeszedtem a gyermekeket is idehaza, és tanítottam írni-olvasni magyarul. Most osztán megijesztet­te a gyermekeket­­, nem jönnek, met félnek. A pap miatt — Mit jártok oda, mit keressztek ott? — Tanulunk Jóska bácsinál. — Mit tanultok ott? — Énekelni, imádságot, írni, olvasni. — Ha miféle ő, tanár ő? Miféle tanár ő, hogy csak négy osztálya van? Engem legyalázott ott a templomba a gyermekeknek, de nekem nem csak négy osztályom van, nekem tíz osztályom van. De hát mit mondjon, hogy letagadjon a népség előtt Ilyen kutyaság van nálunk lassa­n? A népszámlálás után aztán hallottuk, hogy a püspökség nem volt kielégedve, hogy csinááták a nép­­számlálást, mer­­tten sok katolikust úgy­ tettek föl, hogy ortodox. — Ha ha azt mondták, hogy román?! Ha katolikus, akkor magyar, ha ortodox, akkor román. Itt a kato­likus az nem román, és a román az nem katolikus. Jába harcolnak ezek, hogy letapodják a csángó nemzet­séget. Itt a papok bolondították meg a népet, mert azt mondták, hogy román catolicok vagyunk. A múltkor ki támadta a feleségemet is: — Hallom, hogy maga volt Erdélybe énekelni? — Hát igen — azt mondja a feleségem. — Há minek — azt kérdi —, há minek? Rólam is azt mondta, hogy “Domnu Olaru n-are ce face, s-a apucat de prostii?! (Olaru úrnak nincs jobb dolga, bolondságokkal foglalkozik?!) Aztán az asszontéle, amelyik fél: — Jaj, én többet nem csinálom, nekem nem kell, nem beszélek magyarul! Csinálom, ahogy mondta az áldott páter... Így vagyunk lássák-e? így kínlódik ez a csángó nép, így le vagyunk tapodva. Eldugták az igazat, és kik? a papok. Ők azok, aki eltakarják. Ha csinálnák a román papok, nem mondanék semmit, de a saját papjaink?! 1946-47-ben már egyszer bezártuk a templomot, amikor kértünk magyar papot, és nem engedték. Ak­kor is ők csinálták a bajt. Hat hónapig a fák alatt imádkoztunk. Nem azért csináltuk a templomot, hogy lehazudja benne a pap az anyanyelvünket, hanem hogy ott az Istent lássa, és azt folytassa... Mondja nekem egyszer a tavaly, hogy kivittem a gyermekeket Erdélybe, és a református templomba vittem őket, és ott elkorcsulnak. — Nem igaz! — mondom neki, met Panitba a református templomba a katolikus pap jött le Vásárhely­ről, és prédikált nekik. Megmutattam a fényképét is, ahogy együtt voltunk a gyermekekkel. Összeszólalkoztunk, ez volt szerdán, és én aztán mondtam neki, hogy amíg itt van maga, én a temp­lomba nem megyek, de maga se jöjjön az én házamba a kereszttel. Ez volt januárba vízkeresztkor. Le­gyen megértve! — Na hadd el, met megijesztelek én téged! — azt mondta. Vasárnap volt, és a gyermekek éppen itt voltak, hát jön a rendőr. — Na — azt mondja — valamit akarok mondani. — Na, tessék bejönni a másik szobába, tessék helyet foglalni, mi a helyzet —kezdi szedni a táskájá­ból a papnokat. — Mit hallottam? — mondja —, hogy maga itt csinál propaganda antiromaneasca (románellenes pro­pagandát). . — Én?! — Maga. — Na — mondom neki —, én tudom, hogy maga kitűl van küldve. Elsősorban a pátertől. Aztán az ő kutyácskáitól, akik támasszák (támogatják) át. Ugatnak körülé. Ő pedig veszi be a fülibe, és nem is tud­hassa, hogy igaz-e vaj nem. Ő küldte ide magát, és én erre várakoztam (vártam), hogy maga eljő. — Na — azt mondja —, hagyjuk ezt el. Én nem akarom, hogy csináljunk procseszt (jegyzőkönyvet), de meg figyeltetem (figyelmeztetem) magát, hogy jobb volna hogy huzakodjék el (hagyja abba). — Honnan huzakodjak én el? — mondom neki. Hát politikát csinálok én, propagandát? Én csak a gyermekekkel foglalkozom a saját anyám nyelvén. Jó-e ez vagy nem? Ahogy magik kérik a saját testvé­reiknek a Pruton túl a nyelveket, úgy kérem én el. Ez propaganda antiromâneascâ?! Módja meg nekem, szabad-e beszéljek és imádkozzak magyarul? — Igen, igen — azt mondja. — Hát akkor én mi rosszat csinálok, hogy magát ide küldték? Zárjon le, zárjon le nyugodtan, ha én hi­bás vagyok. — Ne, ne — azt mondja —, de egyezzünk bele, hogy mégis jó volna, hogy maga elhuzakodják. — Én nem — mondom —, én nem tagadom le az anyám nyelvét s a nemzetségemet. Én büszke va­gyok arra, hogy magyar vagyok. Nem úgy, mint aki bújna meg az ujja mögé, hogy nem magyar. Én rosszat nem csinálok senkinek. Én román polgár (állampolgár) vagyok, mindent megteszek ennek az or­szágnak a törvénye után, de a nyelvemet hiába kérik. — Még azzal is hallottuk, hogy maga taníccsa a gyermekeket Há mire taníccsa? — Énekre, imádságra, írni es, olvasni es, hogy ők is tudjanak bár egy sort írni magyarul. — Na, én megyek — mondja —, de mind csak jó volna, hogy maga huzakodjék el. — Én nem huzakodok — mondom. — Majd ha rosszat csinálok az államnak, akkor zárjanak be. Én az anyám nyelvét és a nemzetségemet nem tagadom le és felemelem (fenntartom), halált is szenvedek érte ha kell! — Jaj, jaj — azt mondja — akkor maga nagy magyar. — Én ekkora magyar vagyok, amekkorán lát. De az egészek itt mind így vagyunk, itt mind magyarok vagyunk. Aztán így maradtunk... A gyermekeket megijesztették, elmaradtak. De azért jönnek dugva, a 40-ből most vasárnap is 8-an jöt­tek, de remélem, hogy újra felbátorodnak. Félnek a pátertől, mert azt mondta, ne jöjjenek, mert így elkor­­csul a faj, met se rományid nem tudnak, se magyarul. Ha mondom, hogy akkor a németet minek tanulják és a francsézát az iskolákban? Na, így vagyunk, lássa-e? így kínlódik a csángó nép, így le vagyunk tapodva... MOLDVAI MAGYARSÁG LEJEGYEZTE: VETÉSI LÁSZLÓ Moldvai utazás —1993 Miként ártatlanul vijjogó bibliai madár, bolyong a lélek a történelem csorba cserepei között. S zörög a táj, mint riadt cimbalom — innen a hegyek már mindig Nyugatról kéklenek. A megszeppent tájban elkékült lelkek bolyonganak űrbe-lökötten a dúlások keresztjeivel, az átkok fájdalmaival, s a hiány imáival ajkaikon. Hallgatag idők homálya ködbe vész — akár a hegyek; hiába kéklenek Nyugatról, őket a történelem parazsa égeti, akár fegyverek vasa. Megváltás nincs — az ég süket, idegek húrja megfeszül, felejtés sincs — csak elmúlás, s a hit eszmévé lényegül. Századok vagy évezredek balsorsa itten egyremegy, csak kitörölni nem lehet, a hegyek honnan kéklenek. Tóth István Gábor (Budapest) MONSEGNIORE, CI­, PRODEST? (continuare de pe pagl) naşterea fiind declarată autorităţilor statului la 8 octombrie şi botezul s-a oficiat pe ziua de 12 noiembrie. La data naşterii copilului tatăl (Petre Robu) avea 31 de ani iar mama (Barbara Duma) 30 ani. în anul 1944 familia Robu avea domiciliul în str. Kanta, nr. 6 din oraşul Tg. Secuiesc şi locuiau în clădirile Ordinului Franciscanior Minoriţi în imediata vecinătate a bi­­sericii romano-catolice. Din documentele vremii reiese că atât tatăl cât şi naşul lui Ioan Robu au fost poliţieni. Robu a fost hirotonisit preot în oraşul Iaşi la 9 martie 1968. In ciuda protes­telor şi avertismentelor înaintate la Vatican, papa Ioan Paul al II-lea l-a consacrat la 8 de­cembrie 1984 pe Robu ca episcop (mai târziu ca arhiepiscop) al catolicilor (și al ceangăilor maghiari) din Moldova. Cu atât mai mult, la consacrarea monsegniorului Robu Sanctitatea sa (nefiind în temă) a rostit câteva fraze și în limba română spunând următoarele: Felicit cu drag în înalta sa funcţie eclesiastică pe fiul acestui popor (adică fiul ceangăilor din Moldova -n.r.) Deci înaltul prelat catolic, originar din Săbăoani (Szabófalva) fără îndoială şi incontestabil s-a născut în oraşul Tg. Secuiesc. Cunoscând atitudinea ostilă faţă de unii enoriaşi ai săi (şi ne referim la maghiară din Mol­dova) pe care îi păstoreşte — nicidecum nu putem fi mândri că s-a născut pe meleagurile se­­cuiene. (dévai-ösz) Ioan Robu Kézdivásárhelyen született (folytatás az első oldalról) vesztelték meg. Születésekor apja 31, anyja pedig 30 éves volt. A Robu család 1944-ben a minorita rend épületében lakott. Joan robu apja és keresztapja rendőr volt. Jászvásárban (Iasi) 1968. március 9-én pappá szentelték Ioan Robut, és II. János Pál pápa a tiltakozások és figyelmeztetések ellenére nevezte ki őt a moldvai csángók főpap­jává. Sőt, a pápa Ioan Robu felszentelésekor román nyelven szólalt meg, a következőket mondván: eme népnek fiát magas egyházi állásban szeretettel üdvözlöm. A szabófalvi származású főpap tehát minden kétséget kizáróan Kézdivásárhelyen született, de erre semmiképpen nem vagyunk, nem lehetünk büszkék... lod­om István James, a csángók barátja a magyarsághoz is tartozik. Ettől kezdve állandóan ostromolta kérdéseivel édesapját: milyen nép a magyar, milyen az az ország, ahonnan jött, magyarul­, hogy mondják ennek meg annak stb. Az édesapa, ha későn is, de lassan-lassan megnyílt gyermekei előtt, és beszélni kezdett szomorú és nehéz gyermek-és ifjúkoráról, kalandos életéről... Az 1956-os magyar forradalmi események a 17 éves fiatalembert is magukkal sodorták. Majd több társával együtt a salgótarjáni börtönbe kerül, onnan szökik meg 1957-ben és igen regényes-kalandos körülmények között végül is ki­jut Angliába. Szorgalmasan kezd dolgozni, nyelvet tanulni. Majd megházasodik, egy ideig falun élnek a fiatal házasok három gyerekükkel. Kapáló Sándor, az édesapja a nagymama látogatásáig soha nem beszél családjában származá­sáról, múltjáról... A gyerekek emiatt csak későn szereznek tudomást apjuk magyar származásról. .. Tanulmányai befejezése után James nagy energiával nekilát, hogy régi tervét nyélbe üsse, megtanuljon magyarul, és ellátogasson Magyarországra, rokonaihoz. Tudod, mondja most már folyékony magyarsággal, testvéreim nem na­gyon érdeklődtek soha Magyarország és a magyarság iránt. Főleg az egyik igen erősen nagy walesi büszke öntudatú ember. Viszont én azt gondolom,­­ folytatja csillogó szemmel James, hogy most már talán bennük is fölébred az ér­deklődés édesapánk szülőföldje és a magyar rokonságunk iránt. Különösképpen 1993. nyara óta, amióta szegény apánk hamvait Detekre szállítottuk, ott temettük el végakaratának megfelelően. Fiatalon halt meg, 50 valahány éve­sen, korunk szörnyű betegsége vitte el őt... Az volt az utolsó kívánsága, hogy szülőfaluja temetőjében pihenjen örök­re... Tudod, folytatja szép, folyékony magyarsággal, ez a falu Miskolc és Kassa (Kosice) között félúton van közvetlenül a szlovák-magyar határ mentén... Ott él most is apai nagymamám, nagyon idős asszony ő már, de van ott nagynéném és unokatestvéreim is élnek azon a a vidéken. Amikor 1992-ben Lillafüreden megismertem, akkor már Miskolcon tanított angol nyelvet és ő maga is szorgalma­san tanult magyarul. Azzal a kéréssel keresett meg engemet, segítenék neki egy nagyon fontos dologban: a Székely­földre szeretne jönni tanítani. Közelebb volna Moldvához, gyakrabban be tudna látogatni az ottani magyar falvakba, közben esetleg még románul is tanulgatna. Engem az lepett meg, hogy újdonsült fiatal angol barátom milyen tájéko­zott a csángó kérdésben. Sokat beszélgettünk, akkor még többnyire tolmács segítségével. Időközben, miután a há­romszékiek nem nagyon bíztattak, Csíkszeredában intézkedtem Beder Tibor főtanfelügyelő úrnál James ügyében, így kerül végül is 1992/93-as tanévben Csíkország központjába... Miközben autóztunk Pusztina, majd Lujzikalagor felé, alig győztem kérdéseire válaszolni. Minden érdekelte a lel­kes angol fiatal barátomat: a nép múltja, jelene, de kiváltképpen a csángó népköltészet, azon belül is a néptáncok, a sajátosan moldvai táncok után kérdezősködött sokat. Akivel csak megismerkedett, mindenki barátsággal fogadta, megtudván szándékát... Dzséjmsz azóta több rendben belátogatott Moldvába; fényképez, anyagot gyűjt, táncot tanul, a csángó népvisele­tet tanulmányozza. A moldvai magyar falvakban nyelvi nehézségei immár nincsenek, hiszen ő már jól beszéli a ma­gyar nyelvet. Azt tervezi, hogy ha végleg hazatér Angliába, megírja népköltészeti vonatkozású moldvai élményeit. Hadd olvassák az angolok is, tudják meg ott is, milyen a moldvai magyarság életmódja az ezredvégén itt Európa ke­leti mezsgyéjén... Minden­esetre, ezt a fiatalembert minden moldvai magyar család szíves figyelmébe ajánlanám. Szép ősi magyar neve van, KAPALO azaz Kapáló. Ő ugyan családi szóbeszéd után népi etimológiával magyarázza családnevét; valamelyik őse,— mondja James barátom —, falusi kovács volt, aki mindenféle mezőgazdasági eszközt kalapált, de lovat is patkólt. A céhtáblájára egy kapa és egy lófej volt pingálva. Ebből származnék a családnév, mondja nagy meggyőződéssel a moldvai csángók barátja. Persze mesének ez se rossz, viszont ősei inkább , úgy gondolom, földműves munkát végző emberek voltak, azaz KAPÁLÓK. Innen származhatik a név is. (Csak érdekes­ségként: Moldva északi részén, Suceava megyében is van egy hasonló nevű falu csak ott COPALAU-nak hangzik...) Fogadják nagy szeretettel minden moldvai magyar faluban JAMES KAPALO angol fiatalembert, aki igyekszik föl­keresni minden moldvai csángómagyar falut, hogy majd cikkben, tanulmányban öntse az ott szerzett élményeit... (Oszerpé) GAZETA CEANGĂILOR

Next