Kegyestanitórendi gimnázium, Mosonmagyaróvár, 1934
II. RÁKÓCZI FERENC HALÁLÁNAK 200. ÉVFORDULÓJÁN. (BESZÉD AZ IFJÚSÁGHOZ.) 1735. április 8-án, nagypéntek hajnalán, amikor a keresztény világ lelkét a legnagyobb tragédia emléke borítja gyászba, a magyar szívekre még egy külön fájdalom szakadt. A távoli Rodostóban hosszú hányattatás után örök álomra hunyta le szemét szabadságharcaink legtragikusabb hőse, a bujdosó fejedelem, II. Rákóczi Ferenc. Az a század, amelynek szülöttje volt, a magyarság számára a megpróbáltatások korszaka. Hosszú évtizedeken át mindkét kezében karddal a legvéresebb harcokat kellett állnia. S midőn végre a századfordulón az ősi ellenség, a török kezéből kihullt a kard, nemzetünk még akkor sem térhetett pihenőre, nem akaszthatta szögre fegyverét, nem foghatott építő munkához, mint más boldogabb népek. Mert a másik ellenség, a magyargyűlölő idegen udvar csak birodalmi érdeket ismerő politikájával népünknek még megmaradt anyagi és szellemi javaiból, fajiságából való kivetkőztetésére törekedett. Vagy lemondani az önálló nemzeti létről, vagy fegyverrel állni ellent a gonosz szándékoknak, csak e két lehetőség között választhatott a nemzet. Most sem bizonyult méltatlannak őseihez. Előre a sors vezérül azt a férfiút szánta, akinek neve már fogalom volt e hazában. Akinek családja szabadsághősöket és vértanukat adott e nemzetnek, akiknek emléke parancs volt minden magyarnak, parancs volt az ifjú Rákóczinak is. Pedig Rákóczi Ferenc nem készült hadvezérnek. A háborút, amelynek borzalmait még gyermekkorában a munkácsi vár ostromának izgalmas évei alatt ismerte meg, alig akarhatta. Idegenben nyert neveltetésének, idegenben töltött hosszú éveinek gátló hatásai, családja közeli múltából feléje meredő véres árnyak meggondolásra késztették. De minden hiába !