Mozgó Képek, 1985 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1985-10-01 / 10. szám

1985. OKTÓBER Mintegy húsz éve, hogy először írtam Len­key tábornokról tisztelgő cikket, a sokáig ho­mályban hagyott mártír szabadságharcosról. Az október hatodikok szokásos rituáléján nemigen emlegették nevét, mert megúszta azt a halált, amely „kötél”, vagy jó esetben „por és golyó” által ígértetett meg neki, hogy a né­hány perces kínhalál helyett csaknem félesz­tendei kínlódás után részesülhessen társai sorsában. Ráadásul őrültként kapta ezt a ha­ladékot, ami nem comme il faut nálunk, ahol egy mártírnak kutyakötelessége a kötélen lógni vagy a kivégző osztag előtt összerogy­­ni, különben nem gilt az egész. Először alighanem ez vonzott a tábornok­hoz, az utókor méltánytalan viselkedése. Ké­sőbb világosodott meg előttem tragédiájának másik, még elgondolkodtatóbb mozzanata, az, hogy Lenkey mintegy szándéka ellenére keveredett bele a forradalom önvédelmi há­borújába: századának legendás szökésében nem vett részt, sőt éppen ő kapta a paran­csot, hogy huszárai után lovagoljon, s térítse vissza őket. Később Lenkey a hadbíróság előtt az vallotta, hogy katonái foglyul ejtet­ték, s Magyarországra hozták, ahol már nem tehetett mást, csatlakozott a harcoló honvéd­séghez. Okunk van feltenni a kérdést: igaz volt-e védekezése? A romantikus történetírás máig élő öröksé­geképpen a mi közvéleményünk - tisztelet a nem számos kivételnek - ma is a romantikus illúziók ködfátyolán át tekint az aradi mártí­rokra, s nem sok sejtelemmel bír arról az ön­védelmi harcról, amelyet a vádlottak életük megmentéséért vívtak a hadbírák előtt, s amelyben az uralkodók iránti - minden való­színűség szerint - tettetett hűség kinyilvání­tásáig, a szabadságharc kisebb-nagyobb fokú megtagadásáig is elmentek többen. Az aradi vértanúk című kitűnő dokumentumgyűjte­mény bevezetésében Katona Tamás tapinta­tosan utal is arra, hogy a vádlottak „józan és értelmes” módon védekeztek. A hiteles ira­tok ezt bőven igazolják is, ennek ellenére - mint a két megrázó kötet recenziói is jelzik - a romantizált hősi halál kliséi élnek tovább a köztudatban. Már amikor először próbáltam drámai formában megragadni Lenkey tragé­diáját, természetesen elutasítottam ezeket a kliséket. Felmerülhet persze a kétely, mennyire te­kinthetjük hiteleseknek ezeket a bírósági jegyzőkönyveket? Miért éppen ezeken a had­bíróságokon tört volna ki hirtelen valamiféle törvényességi mánia, amikor hasonló helyze­tekben az eljárásokat sosem a törvény, ha­nem a bosszúvágy, a megtorlás politikai ér­deke irányítja? Hátha csak szájába adták egyik-másik tábornoknak a Kossuthot meg­tagadó, vagy a császár iránti hűségről tanús­kodó vallomásokat? Magam arra hajlok, hogy a jegyzőkönyvek ilyen esetben csak tendenciózusak lehettek, de ha így volna, ez sem változtatna a tényen: a vádlottak aláír­ták ezeket a jegyzőkönyveket. Ennek pedig csak egy oka lehetett: azzal hitegették őket - egy esetet, a várfogságra ítélt Gáspár Andrá­sét kivéve - álnokul, hogy kegyelmet fognak kapni. Ha már a csatamezőn nem tudták megverni őket, csak idegen segítséggel, a bosszúszomjas győztesek meg akarták alázni áldozataikat az eleve eldöntött kivégzés előtt. És ha Lenkey is egy jobb ítélet reményé­ben vallotta azt, hogy csak kényszerből csat­lakozott a honvédséghez? Van koronata­núnk, igaz szavú kortárs, aki még a bukás előtt megírta Lenkey századának történetét, s verséből ki is derül, amit akkor minden tájé­kozott hazafi tudott: a kapitány „a generális parancsára” csakugyan vissza akarta téríteni magyar földre indult huszárait, de azok nem hajlottak: „Kapitány uram, mi Engedelmeskedünk Úgy, ha előre megy, És nem hátra velünk. Tőről vágott magyar Ember a kapitány, Nemigen téríté Seregét azután"... „Nemigen” - Petőfinek e szava igazolja, hogy Lenkey csak vonakodva, mintegy kény­szerhelyzetben követte hazatérő századát. A kényszerből vállalt hőstettért életével fize­tett. Tizennyolc évvel ezelőtt írt, népszerű cél­zatú Széchenyi-könyvem egyik kritikusa ne­hezményezte, hogy nem mutattam rá, a hon­fibánat vitte őrületbe a grófot. E rámutatást csakugyan elmulasztottam, mert már akkor sem hittem el, hogy paralisis progressivát okozhat egy forradalom bukása. Lenkey megőrülését sem lehet Világosra s a hadbíró­ságra hárítani. De a bukás és a vallatás kö­rülményei minden bizonnyal gyorsították a baj kifejlődését, s nincs okunk kételkedni az ügyet lezáró akta igazában: „Lenkey János lázadóvezér” az aradi eljárás során „megté­bolyodott”. Pontosabban nyilván így fogal­mazhattak volna: ekkor tört ki rajta az elme­baj, amely szörnyű szenvedésekkel és alávaló vizsgálatokkal járt, szuronyokkal méricskél­ték a beteg „reagálásait”, aki végül - sebmér­gezésben? éhen? a kivert ablakokon át beha­toló fagytól? - elpusztult. Tragédiájának drámai felvázolására elő­ször öt éve tettem kísérletet, az Agria-színház pályázatán felbuzdulva. Egerben két nyáron át játszották is a darabot, Valló Péter kiváló rendezésében, remek színészekkel. A kritika zömmel pártolólag nyilatkozott, de elégedet­len voltam a szöveggel: szerettem volna drá­maibbá tenni Lenkey és vádlója összecsapá­sát, az utóbbi alakjának némi „megemelése” árán is. Erre nyílt alkalmam, amikor a tévé ajánlatot tett nekem egy Lenkeyről szóló té­véjáték forgatókönyvének megírására. Ismer­ve Hajdufy Miklós vonzalmát a 48-as téma­kör iránt, bízva vonzó tehetségében és tárgy­­ismeretében, szívesen kötélnek álltam - újra­írtam a darabot. Az átdolgozás részleteivel nem fárasztom az olvasókat, az október ha­­todikán bemutatandó tévéjáték potenciális nézőit - nem is érdekelheti őket egy óriási többségük által nem ismert színdarab meta­morfózisa. Azok, akik látták az egri produk­ciót, s még emlékeznek rá, talán észre fogják venni a hangsúlyok módosulását. Ha dramaturgiai okoskodásokba nem akarhatok bocsátkozni, még kevésbé szeret­nék reklámszövegekbe tévedni. Ezért befeje­zésül csak ennyit mondhatok: köszönöm a kiváló tévés alkotóknak és színészeknek, hogy alkalmat adtak Lenkey tábornok elfe­­ledhetetlen tragédiájának újragondolására. Talán a nézők sem fogják megbánni, ha het­ven percig elmerülnek a magyar történelem egyik leggyászosabb korszakában. Fekete Sándor Lenkey tragédiája Egy tévéjáték elé Lukáts Andor és Fodor Tamás Lukáts Andor; a háttérben: Fodor Tamás Kodály Zoltán: Vértanúk sírján A zeneszerző 100. születésnapjára kinyomta­tott kompozíció a számtalan, mindmáig meg­válaszolatlan kérdést feltevő Kodály-műhely legtitokzatosabb darabjai közé tartozik. A nyomtatott kotta közreadója, Farkas Fe­renc tájékoztat bemutatójának dátumáról; eszerint Somogyi László vezényletével 1945. október 6-án hangzott el e Kodály-muzsika, ám azóta soha többé. Zenekarra és vegyes­karra készült. A kottán azonban semmi jele annak, hogy kinek a megbízásából vagy ins­pirációjára. Pedig Kodály zeneszerzői vizs­gadarabja (Nyári este, 1906) óta megrende­lésre írta valamennyi zenekaros darabját. A Vértanúk sírján feltehetően alkalminak szánt zenemű, a bemutató dátumából feltéte­­lezhetnők, hogy az aradi vértanúkra emléke­zett, évéből arra is, hogy Kodály egyszer­smind a II. világháború mártírjainak állított hangzó emléket. Az utóbbi lehetőséget tá­masztja alá, hogy 1945 után a magyar zene fő témái közé tartozott a fasizmus áldozatai­ról való megemlékezés. A Vértanúk sírján zenei anyagát tekintve is rejtélyes, nagyszabású szimfóniatétel a zene­kari része a szimfónia minden ismérvével, s a zenekarba mintegy kicsendítésül szövi bele Kodály Ének Szent István Királyhoz című, 1938-ban írt kórusát. Az ötféle változatban megkomponált kórus annak idején az ezer­éves Magyarország­ Szent István-i eszméjé­nek fényét emelendő, megrendelésre készült, az „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csilla­ga?” kezdetű ének azonban Kodály sajátos elidegenítő technikája révén a nép nyomorú­ságának adott hangot. Kodály Zoltán egész zeneszerzői életmű­vére jellemző a múltba-jövőbe egyaránt te­kintő historikus szemlélet. A Vértanúk sírján hangütése - konkrét idézetek nélkül persze - Liszt aradi vértanú-siratója, az „oct. 1849” feliratú Funérailles zongoradarab folytatásá­nak hat. Ritmusaiban szinte mindvégig ott lüktet a gyászinduló, a zenekari szólamok dallamvilágát pedig át- meg áthatja a Rákó­­czi-induló népzenei forrásainak megannyi jellemző fordulata. A sötét drámaisággal ör­vénylő zenekari hangvételt ragyogással borít­ja el a kórus, dramaturgiája épp ellentétes az említett, 1938-as feldolgozásokéval. A XVIII. századi énekeskönyvből vett szö­veg egy apró módosítása is jelzi: a bemutató­ra a felszabadulás után került sor. „Fordítsd szemeidet árva országodra” - így a Szent Ist­­ván-ünnepségekre készült változatokban. „Árva” helyébe „kedves”-t írt Kodály a Vér­tanúk sírján utolsó felhasznált verssorába. S hatalmas hangerejű, fényes kórus- és zene­kari hangzással csendül ki e darab, Kodály szimbolikájában a jövőbe bizalommal tekin­tő várakozás jeleként. Breuer János Kodály vezényel „Én mindig éjszaka dolgozom - nyilatkozta nem­rég Julien Green a francia televízióban. - Talán azért is, mert az éjszaka érdekel a legjobban. A lel­kek éjszakája.” E kissé patetikus-retorikus kijelentést az aggas­tyán író egész életműve igazolja. Julien Green 1900-ban született, utolsó élő tagja annak a nagy francia nemzedéknek, amelynek nála néhány évvel idősebb vagy fiatalabb kimagasló regényírói: Mal­­raux, Cocteau, Giono, Céline, Aragon - hogy csak a nálunk is legismertebbeket említsük. Mint egyenrangúak, köztük, mellettük a helye, akárcsak ők. Green is a modern lélektan eszközeivel igyek­szik ábrázolni - bár ő maga alighanem azt monda­ná: elemezni -, ha nem is korunk hősének, de ko­runk gyarló, esendő emberének dúlt, sivár, magá­nyos, a semmibe hulló életét. Hadd idézzük egy másik, régebbi önjellemzését. Naplójában írja: „Majdnem minden regényala­kom magányos ember, aki nem tud áttörni a falon, mely elválasztja felebarátjától.” A meghatározás pontos. Az amerikai származású, de jórészt Fran­ciaországban nevelkedett, protestánsból katalizált Green már első regényében, a Hideg pokolban (1926) az emberek közti kommunikáció, közösség kudarcát írta meg, s azt, hogy ez a csőd szükség­képpen tragédiához vezet: a regény hősnője, aki nem tud kitörni a fösvénység építette börtönből, melybe családja zárta, fölgyújtja udvarházukat - akárcsak az Árvácská­ban, itt is tűz emészti meg, mert egyedül az végezhet velük, a fukarságot, ön­zést, gonoszságot. Julien Green jóformán minden regényének (magyarul a Hideg pokol, az Adrienne Mesurat, a Leviathan, Az álmodó, a Roncsok jelent meg) ez a főmotívuma: a lázadás, amely véget vet ugyan egy elviselhetetlen helyzetnek, feloldást mégsem ad. Julien Green „sötét géniusza” (barát­ja, André Gide jellemezte így) azt az embert fedezi fel a francia irodalomnak, aki egyre gyötrelme­­sebb unalmának és kiszolgáltatottságának kettős szorításában, az értelmes élet, értelmes cselekvés minden reménye és kiváltképp igazi erő híján két­ségbeesésében - mit is tehetne egyebet? - a rom­boláshoz folyamodik, fölrobbantja a kis világot, Ki-ki a maga éjszakájában amelyben él. De a semmibe nyújtózó vad gesztus pusztítás csak, őt magát is romjai alá temeti: gyúj­togatás, gyilkosság, téboly, öngyilkosság. Csaknem valamennyi történetének kerete egy zárt kis közösség, többnyire a család, amelynek egyszerre összetartó kapcsa és felőrlője az ádáz gyűlölet: a gyerek gyűlöli apját, a feleség férjét, le­ányát az apa, testvérét a testvér. Végzetes tulajdon­ságokat örököltek és alakítottak ki magukban va­lamennyien, zsarnokiak, kegyetlenek, kapzsik, fu­karok, érzelmi világok, erotikájuk torz. Csupa szörnyeteg, csupa áldozat. A szörnyetegek Moliére Harpagonjára, Dosztojevszkij öreg Karamazovájá­­ra vagy akár Shakespeare III. Richárdjára emlé­keztetnek: egyetlen szenvedély élteti őket, s az megmérgezi körülöttük a levegőt, kalodába zárja embertársaikat. Az áldozatok viszont tehetetlenül vergődnek, gondolataikat, érzelmeiket megfogal­mazni, sőt jobbára maguknak megvallani sem tud­ják, elkeseredve és kétségbeesetten csapódnak ide­­oda a beletörődés és a gyilkos indulat végletei kö­zött. Az apa legnagyobb élvezete, ha szenvedni lát­ja a fiát, a gyerek apja haláláról álmodik, a feleség gyerekében is utálja férjét, a szerelmes férfi az imádott lány könnyeiben, sőt sebeiben keresi a kést, a testvér alattomosan gyötri testvérét, a kívül­álló pedig leleményes intrikát sző, hogy hálójában bűnös és ártatlan egyaránt fennakadjon. A Levia­than Guret-je megsebzi, örökre elcsúfítja szerelme­sét, a Hideg pokol Emilyje fölgyújtja a nyomasztó jelképpé magasodó szülői házat, Adrienne Mesu­­rat a halálba taszítja apját. Bűnük éppoly értelmet­len és haszontalan, mint amilyen szenvedésük­­ egész életük­­ volt. Hogyan is adhatna feloldozást erre a bűnre a katolikus Julien Green? Nem, felol­dozást éppoly kevésbé ad, mint ahogyan nem ígér kegyelmet. Green, ha ugyan van értelme az efféle kategóri­áknak, a lélek írója, nem a társadalomé. De ha a nagyobb társadalmi vagy történelmi összefüggések nem is érdeklik, boldogtalan hőseit olyan közegbe helyezi, amely meghatározza és megmagyarázza cselekedeteiket (vagy a cselekvés hiányát). Ez a közeg olykor az amerikai Dél, gyakrabban a fran­cia kisváros, a mindennapok kopársága, csömöre, szorongása, képtelensége - mondhatjuk úgy is, modernül: abszurditása. A kevés szóval is érzékletesen fölidézett háttér, a pontos lélekrajz, a logikus cselekményvezetés mel­lett sokan - és joggal - az atmoszféra rendkívüli szuggesztivitásában látják Julien Green művésze­tének legnagyobb értékét. „Ez az atmoszféra - írja Szerb Antal - emberen túli intenzitás levegője. A francia irodalomban nincs még egy író, akinél a levegő ennyire sűrű, ennyire villámokkal feszült, végzettel súlyos volna. Ebben Dosztojevszkijre emlékeztet. Akármihez nyúl, akármiről beszél, minden borzalmas, veszélyes, fenyegető.” Gyer­­gyai Albert is erre utal: „Egy Green-regény se nem tükre, se nem darabja a valóságnak, hanem való­ságból táplált, valósággal színezett lidércnyomás, amelyben minden, a monoton stílus, a sivár keret, a technika egyszerűsége mintegy csak előkészítője a célnak, a fojtó, a tűrhetetlen, apokaliptikus lég­kör felidézésének.” De bármilyen lidérces is ez a légkör - vagy éppen azért -, a regény egészében többé válik, mint amennyi önmaga volt, azt sugall­ja, sőt annak bizonyítását készíti elő, hogy az em­ber a másik, a többi embertől csakis rosszat kap­hat, még a szeretet, a szerelmes is fonákjára for­dul, kínba torkollik, a magány pedig, amibe visz­­szahull, nem egyéb, mint vallatószék, ahol önma­gának kell elszámolnia azzal, amit tett és amit el­mulasztott megtenni. Keserű, végletes filozófia - de aki nem ért egyet vele, az sem tagadhatja, hogy az író rendkívüli erővel, megszenvedett művészet­tel sugározza. Julien Green egyik regényének címe: Ki-ki a maga éjszakájában. Minden könyve, egész életmű­ve fölé odaírhatta volna ezt az iszonyatos, ezt az elfogadhatatlan formulát. p­p A Leviathan tévéváltozata (Blaskó Péter és Varga Mária sh.) Julien Green

Next