Mozgó Képek, 1985 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1985-10-01 / 10. szám
1985. OKTÓBER Mintegy húsz éve, hogy először írtam Lenkey tábornokról tisztelgő cikket, a sokáig homályban hagyott mártír szabadságharcosról. Az október hatodikok szokásos rituáléján nemigen emlegették nevét, mert megúszta azt a halált, amely „kötél”, vagy jó esetben „por és golyó” által ígértetett meg neki, hogy a néhány perces kínhalál helyett csaknem félesztendei kínlódás után részesülhessen társai sorsában. Ráadásul őrültként kapta ezt a haladékot, ami nem comme il faut nálunk, ahol egy mártírnak kutyakötelessége a kötélen lógni vagy a kivégző osztag előtt összerogyni, különben nem gilt az egész. Először alighanem ez vonzott a tábornokhoz, az utókor méltánytalan viselkedése. Később világosodott meg előttem tragédiájának másik, még elgondolkodtatóbb mozzanata, az, hogy Lenkey mintegy szándéka ellenére keveredett bele a forradalom önvédelmi háborújába: századának legendás szökésében nem vett részt, sőt éppen ő kapta a parancsot, hogy huszárai után lovagoljon, s térítse vissza őket. Később Lenkey a hadbíróság előtt az vallotta, hogy katonái foglyul ejtették, s Magyarországra hozták, ahol már nem tehetett mást, csatlakozott a harcoló honvédséghez. Okunk van feltenni a kérdést: igaz volt-e védekezése? A romantikus történetírás máig élő örökségeképpen a mi közvéleményünk - tisztelet a nem számos kivételnek - ma is a romantikus illúziók ködfátyolán át tekint az aradi mártírokra, s nem sok sejtelemmel bír arról az önvédelmi harcról, amelyet a vádlottak életük megmentéséért vívtak a hadbírák előtt, s amelyben az uralkodók iránti - minden valószínűség szerint - tettetett hűség kinyilvánításáig, a szabadságharc kisebb-nagyobb fokú megtagadásáig is elmentek többen. Az aradi vértanúk című kitűnő dokumentumgyűjtemény bevezetésében Katona Tamás tapintatosan utal is arra, hogy a vádlottak „józan és értelmes” módon védekeztek. A hiteles iratok ezt bőven igazolják is, ennek ellenére - mint a két megrázó kötet recenziói is jelzik - a romantizált hősi halál kliséi élnek tovább a köztudatban. Már amikor először próbáltam drámai formában megragadni Lenkey tragédiáját, természetesen elutasítottam ezeket a kliséket. Felmerülhet persze a kétely, mennyire tekinthetjük hiteleseknek ezeket a bírósági jegyzőkönyveket? Miért éppen ezeken a hadbíróságokon tört volna ki hirtelen valamiféle törvényességi mánia, amikor hasonló helyzetekben az eljárásokat sosem a törvény, hanem a bosszúvágy, a megtorlás politikai érdeke irányítja? Hátha csak szájába adták egyik-másik tábornoknak a Kossuthot megtagadó, vagy a császár iránti hűségről tanúskodó vallomásokat? Magam arra hajlok, hogy a jegyzőkönyvek ilyen esetben csak tendenciózusak lehettek, de ha így volna, ez sem változtatna a tényen: a vádlottak aláírták ezeket a jegyzőkönyveket. Ennek pedig csak egy oka lehetett: azzal hitegették őket - egy esetet, a várfogságra ítélt Gáspár Andrásét kivéve - álnokul, hogy kegyelmet fognak kapni. Ha már a csatamezőn nem tudták megverni őket, csak idegen segítséggel, a bosszúszomjas győztesek meg akarták alázni áldozataikat az eleve eldöntött kivégzés előtt. És ha Lenkey is egy jobb ítélet reményében vallotta azt, hogy csak kényszerből csatlakozott a honvédséghez? Van koronatanúnk, igaz szavú kortárs, aki még a bukás előtt megírta Lenkey századának történetét, s verséből ki is derül, amit akkor minden tájékozott hazafi tudott: a kapitány „a generális parancsára” csakugyan vissza akarta téríteni magyar földre indult huszárait, de azok nem hajlottak: „Kapitány uram, mi Engedelmeskedünk Úgy, ha előre megy, És nem hátra velünk. Tőről vágott magyar Ember a kapitány, Nemigen téríté Seregét azután"... „Nemigen” - Petőfinek e szava igazolja, hogy Lenkey csak vonakodva, mintegy kényszerhelyzetben követte hazatérő századát. A kényszerből vállalt hőstettért életével fizetett. Tizennyolc évvel ezelőtt írt, népszerű célzatú Széchenyi-könyvem egyik kritikusa nehezményezte, hogy nem mutattam rá, a honfibánat vitte őrületbe a grófot. E rámutatást csakugyan elmulasztottam, mert már akkor sem hittem el, hogy paralisis progressivát okozhat egy forradalom bukása. Lenkey megőrülését sem lehet Világosra s a hadbíróságra hárítani. De a bukás és a vallatás körülményei minden bizonnyal gyorsították a baj kifejlődését, s nincs okunk kételkedni az ügyet lezáró akta igazában: „Lenkey János lázadóvezér” az aradi eljárás során „megtébolyodott”. Pontosabban nyilván így fogalmazhattak volna: ekkor tört ki rajta az elmebaj, amely szörnyű szenvedésekkel és alávaló vizsgálatokkal járt, szuronyokkal méricskélték a beteg „reagálásait”, aki végül - sebmérgezésben? éhen? a kivert ablakokon át behatoló fagytól? - elpusztult. Tragédiájának drámai felvázolására először öt éve tettem kísérletet, az Agria-színház pályázatán felbuzdulva. Egerben két nyáron át játszották is a darabot, Valló Péter kiváló rendezésében, remek színészekkel. A kritika zömmel pártolólag nyilatkozott, de elégedetlen voltam a szöveggel: szerettem volna drámaibbá tenni Lenkey és vádlója összecsapását, az utóbbi alakjának némi „megemelése” árán is. Erre nyílt alkalmam, amikor a tévé ajánlatot tett nekem egy Lenkeyről szóló tévéjáték forgatókönyvének megírására. Ismerve Hajdufy Miklós vonzalmát a 48-as témakör iránt, bízva vonzó tehetségében és tárgyismeretében, szívesen kötélnek álltam - újraírtam a darabot. Az átdolgozás részleteivel nem fárasztom az olvasókat, az október hatodikán bemutatandó tévéjáték potenciális nézőit - nem is érdekelheti őket egy óriási többségük által nem ismert színdarab metamorfózisa. Azok, akik látták az egri produkciót, s még emlékeznek rá, talán észre fogják venni a hangsúlyok módosulását. Ha dramaturgiai okoskodásokba nem akarhatok bocsátkozni, még kevésbé szeretnék reklámszövegekbe tévedni. Ezért befejezésül csak ennyit mondhatok: köszönöm a kiváló tévés alkotóknak és színészeknek, hogy alkalmat adtak Lenkey tábornok elfeledhetetlen tragédiájának újragondolására. Talán a nézők sem fogják megbánni, ha hetven percig elmerülnek a magyar történelem egyik leggyászosabb korszakában. Fekete Sándor Lenkey tragédiája Egy tévéjáték elé Lukáts Andor és Fodor Tamás Lukáts Andor; a háttérben: Fodor Tamás Kodály Zoltán: Vértanúk sírján A zeneszerző 100. születésnapjára kinyomtatott kompozíció a számtalan, mindmáig megválaszolatlan kérdést feltevő Kodály-műhely legtitokzatosabb darabjai közé tartozik. A nyomtatott kotta közreadója, Farkas Ferenc tájékoztat bemutatójának dátumáról; eszerint Somogyi László vezényletével 1945. október 6-án hangzott el e Kodály-muzsika, ám azóta soha többé. Zenekarra és vegyeskarra készült. A kottán azonban semmi jele annak, hogy kinek a megbízásából vagy inspirációjára. Pedig Kodály zeneszerzői vizsgadarabja (Nyári este, 1906) óta megrendelésre írta valamennyi zenekaros darabját. A Vértanúk sírján feltehetően alkalminak szánt zenemű, a bemutató dátumából feltételezhetnők, hogy az aradi vértanúkra emlékezett, évéből arra is, hogy Kodály egyszersmind a II. világháború mártírjainak állított hangzó emléket. Az utóbbi lehetőséget támasztja alá, hogy 1945 után a magyar zene fő témái közé tartozott a fasizmus áldozatairól való megemlékezés. A Vértanúk sírján zenei anyagát tekintve is rejtélyes, nagyszabású szimfóniatétel a zenekari része a szimfónia minden ismérvével, s a zenekarba mintegy kicsendítésül szövi bele Kodály Ének Szent István Királyhoz című, 1938-ban írt kórusát. Az ötféle változatban megkomponált kórus annak idején az ezeréves Magyarország Szent István-i eszméjének fényét emelendő, megrendelésre készült, az „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga?” kezdetű ének azonban Kodály sajátos elidegenítő technikája révén a nép nyomorúságának adott hangot. Kodály Zoltán egész zeneszerzői életművére jellemző a múltba-jövőbe egyaránt tekintő historikus szemlélet. A Vértanúk sírján hangütése - konkrét idézetek nélkül persze - Liszt aradi vértanú-siratója, az „oct. 1849” feliratú Funérailles zongoradarab folytatásának hat. Ritmusaiban szinte mindvégig ott lüktet a gyászinduló, a zenekari szólamok dallamvilágát pedig át- meg áthatja a Rákóczi-induló népzenei forrásainak megannyi jellemző fordulata. A sötét drámaisággal örvénylő zenekari hangvételt ragyogással borítja el a kórus, dramaturgiája épp ellentétes az említett, 1938-as feldolgozásokéval. A XVIII. századi énekeskönyvből vett szöveg egy apró módosítása is jelzi: a bemutatóra a felszabadulás után került sor. „Fordítsd szemeidet árva országodra” - így a Szent István-ünnepségekre készült változatokban. „Árva” helyébe „kedves”-t írt Kodály a Vértanúk sírján utolsó felhasznált verssorába. S hatalmas hangerejű, fényes kórus- és zenekari hangzással csendül ki e darab, Kodály szimbolikájában a jövőbe bizalommal tekintő várakozás jeleként. Breuer János Kodály vezényel „Én mindig éjszaka dolgozom - nyilatkozta nemrég Julien Green a francia televízióban. - Talán azért is, mert az éjszaka érdekel a legjobban. A lelkek éjszakája.” E kissé patetikus-retorikus kijelentést az aggastyán író egész életműve igazolja. Julien Green 1900-ban született, utolsó élő tagja annak a nagy francia nemzedéknek, amelynek nála néhány évvel idősebb vagy fiatalabb kimagasló regényírói: Malraux, Cocteau, Giono, Céline, Aragon - hogy csak a nálunk is legismertebbeket említsük. Mint egyenrangúak, köztük, mellettük a helye, akárcsak ők. Green is a modern lélektan eszközeivel igyekszik ábrázolni - bár ő maga alighanem azt mondaná: elemezni -, ha nem is korunk hősének, de korunk gyarló, esendő emberének dúlt, sivár, magányos, a semmibe hulló életét. Hadd idézzük egy másik, régebbi önjellemzését. Naplójában írja: „Majdnem minden regényalakom magányos ember, aki nem tud áttörni a falon, mely elválasztja felebarátjától.” A meghatározás pontos. Az amerikai származású, de jórészt Franciaországban nevelkedett, protestánsból katalizált Green már első regényében, a Hideg pokolban (1926) az emberek közti kommunikáció, közösség kudarcát írta meg, s azt, hogy ez a csőd szükségképpen tragédiához vezet: a regény hősnője, aki nem tud kitörni a fösvénység építette börtönből, melybe családja zárta, fölgyújtja udvarházukat - akárcsak az Árvácskában, itt is tűz emészti meg, mert egyedül az végezhet velük, a fukarságot, önzést, gonoszságot. Julien Green jóformán minden regényének (magyarul a Hideg pokol, az Adrienne Mesurat, a Leviathan, Az álmodó, a Roncsok jelent meg) ez a főmotívuma: a lázadás, amely véget vet ugyan egy elviselhetetlen helyzetnek, feloldást mégsem ad. Julien Green „sötét géniusza” (barátja, André Gide jellemezte így) azt az embert fedezi fel a francia irodalomnak, aki egyre gyötrelmesebb unalmának és kiszolgáltatottságának kettős szorításában, az értelmes élet, értelmes cselekvés minden reménye és kiváltképp igazi erő híján kétségbeesésében - mit is tehetne egyebet? - a romboláshoz folyamodik, fölrobbantja a kis világot, Ki-ki a maga éjszakájában amelyben él. De a semmibe nyújtózó vad gesztus pusztítás csak, őt magát is romjai alá temeti: gyújtogatás, gyilkosság, téboly, öngyilkosság. Csaknem valamennyi történetének kerete egy zárt kis közösség, többnyire a család, amelynek egyszerre összetartó kapcsa és felőrlője az ádáz gyűlölet: a gyerek gyűlöli apját, a feleség férjét, leányát az apa, testvérét a testvér. Végzetes tulajdonságokat örököltek és alakítottak ki magukban valamennyien, zsarnokiak, kegyetlenek, kapzsik, fukarok, érzelmi világok, erotikájuk torz. Csupa szörnyeteg, csupa áldozat. A szörnyetegek Moliére Harpagonjára, Dosztojevszkij öreg Karamazovájára vagy akár Shakespeare III. Richárdjára emlékeztetnek: egyetlen szenvedély élteti őket, s az megmérgezi körülöttük a levegőt, kalodába zárja embertársaikat. Az áldozatok viszont tehetetlenül vergődnek, gondolataikat, érzelmeiket megfogalmazni, sőt jobbára maguknak megvallani sem tudják, elkeseredve és kétségbeesetten csapódnak ideoda a beletörődés és a gyilkos indulat végletei között. Az apa legnagyobb élvezete, ha szenvedni látja a fiát, a gyerek apja haláláról álmodik, a feleség gyerekében is utálja férjét, a szerelmes férfi az imádott lány könnyeiben, sőt sebeiben keresi a kést, a testvér alattomosan gyötri testvérét, a kívülálló pedig leleményes intrikát sző, hogy hálójában bűnös és ártatlan egyaránt fennakadjon. A Leviathan Guret-je megsebzi, örökre elcsúfítja szerelmesét, a Hideg pokol Emilyje fölgyújtja a nyomasztó jelképpé magasodó szülői házat, Adrienne Mesurat a halálba taszítja apját. Bűnük éppoly értelmetlen és haszontalan, mint amilyen szenvedésük egész életük volt. Hogyan is adhatna feloldozást erre a bűnre a katolikus Julien Green? Nem, feloldozást éppoly kevésbé ad, mint ahogyan nem ígér kegyelmet. Green, ha ugyan van értelme az efféle kategóriáknak, a lélek írója, nem a társadalomé. De ha a nagyobb társadalmi vagy történelmi összefüggések nem is érdeklik, boldogtalan hőseit olyan közegbe helyezi, amely meghatározza és megmagyarázza cselekedeteiket (vagy a cselekvés hiányát). Ez a közeg olykor az amerikai Dél, gyakrabban a francia kisváros, a mindennapok kopársága, csömöre, szorongása, képtelensége - mondhatjuk úgy is, modernül: abszurditása. A kevés szóval is érzékletesen fölidézett háttér, a pontos lélekrajz, a logikus cselekményvezetés mellett sokan - és joggal - az atmoszféra rendkívüli szuggesztivitásában látják Julien Green művészetének legnagyobb értékét. „Ez az atmoszféra - írja Szerb Antal - emberen túli intenzitás levegője. A francia irodalomban nincs még egy író, akinél a levegő ennyire sűrű, ennyire villámokkal feszült, végzettel súlyos volna. Ebben Dosztojevszkijre emlékeztet. Akármihez nyúl, akármiről beszél, minden borzalmas, veszélyes, fenyegető.” Gyergyai Albert is erre utal: „Egy Green-regény se nem tükre, se nem darabja a valóságnak, hanem valóságból táplált, valósággal színezett lidércnyomás, amelyben minden, a monoton stílus, a sivár keret, a technika egyszerűsége mintegy csak előkészítője a célnak, a fojtó, a tűrhetetlen, apokaliptikus légkör felidézésének.” De bármilyen lidérces is ez a légkör - vagy éppen azért -, a regény egészében többé válik, mint amennyi önmaga volt, azt sugallja, sőt annak bizonyítását készíti elő, hogy az ember a másik, a többi embertől csakis rosszat kaphat, még a szeretet, a szerelmes is fonákjára fordul, kínba torkollik, a magány pedig, amibe viszszahull, nem egyéb, mint vallatószék, ahol önmagának kell elszámolnia azzal, amit tett és amit elmulasztott megtenni. Keserű, végletes filozófia - de aki nem ért egyet vele, az sem tagadhatja, hogy az író rendkívüli erővel, megszenvedett művészettel sugározza. Julien Green egyik regényének címe: Ki-ki a maga éjszakájában. Minden könyve, egész életműve fölé odaírhatta volna ezt az iszonyatos, ezt az elfogadhatatlan formulát. pp A Leviathan tévéváltozata (Blaskó Péter és Varga Mária sh.) Julien Green