Műemlékvédelem, 1958 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1958 / 1. szám

Sok házkezelő és gondnok szá­mára ma is elgondolkoztató ta­nulságként közöljük itt Krúdy Gyula : Írói arcképek című köny­véből Kozocsa Sándor válogatá­sában legutóbb (1957) közreadott részletet, mely 1924-ben „Egy régi udvarház utolsó gazdája” címen jelent meg. „Minden városban, faluban bőven akadtak kőművesek, akik eljöttek malteros ládáikkal, vakolóikkal, ha valami fogyatékosság mutatkozott a házfalon; a cserepes elszántan mászott fel a legmeredekebb tetőre, mielőtt az őszi eső elkezdte volna a maga egykedvű nótáját; kéznél volt a dalos szobafestő, a koporsószagi­ asztalos, a forgácsos ács, ha a kapuk, ajtók, ablakok megtagadták az engedelmességet. Azt hittük, hogy már soha többé nem lakunk lyukas fedelű házban, mi elkényeztetett huszadik század­beliek. Most aztán újra kezdhetnék írni regényeiket és beszélyeiket az írók (ha ugyan valaki olvasná őket) a düledező, megvénült házakról, melyeket nem követ új, friss ház­generáció, aminthogy az egykori nemesi udvarházakat se váltották fel újabb kiírták. A házak a háború óta nagyot öregedtek mindenütt a világon, de a legnagyobb szakálluk talán Pesten növekedett amaz épületeknek, amelyekre régi patríciusaink oly végtelenül büszkék voltak. Ezeknek a házaknak a tulajdonjoga jelentette valamikor a legnagyobb polgári önérzetet; a legfösvényebb háziurak is kedvesüknek, szerelmesüknek, dédel­getett élettársuknak tekintették a házukat, amely minden pazarló csinosítást, öltöz­tetést, díszítést megérdemel. Szinte neve volt a házban minden lépcsőfoknak, mint valami gyereknek; öreg jó barátok voltak a kapuk, az ajtók, amelyeknek egészségére vigyázni kell; a szemünk épsége volt az ablakunk; egészségünk, nyugalmunk, biz­tonságunk önzője a házfedelünk. De végig a ház minden tartozékán, a visszhangos pincén, széltől dörmögő padláson, azon a bizonyos utolsó szögön ott csüngött a régi háziúr féltő tekintete. Természetes dolog volt a ház tatarozása, festése, javítgatása . .

Next