Műemlékvédelem, 1958 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1958 / 1. szám
Sok házkezelő és gondnok számára ma is elgondolkoztató tanulságként közöljük itt Krúdy Gyula : Írói arcképek című könyvéből Kozocsa Sándor válogatásában legutóbb (1957) közreadott részletet, mely 1924-ben „Egy régi udvarház utolsó gazdája” címen jelent meg. „Minden városban, faluban bőven akadtak kőművesek, akik eljöttek malteros ládáikkal, vakolóikkal, ha valami fogyatékosság mutatkozott a házfalon; a cserepes elszántan mászott fel a legmeredekebb tetőre, mielőtt az őszi eső elkezdte volna a maga egykedvű nótáját; kéznél volt a dalos szobafestő, a koporsószagi asztalos, a forgácsos ács, ha a kapuk, ajtók, ablakok megtagadták az engedelmességet. Azt hittük, hogy már soha többé nem lakunk lyukas fedelű házban, mi elkényeztetett huszadik századbeliek. Most aztán újra kezdhetnék írni regényeiket és beszélyeiket az írók (ha ugyan valaki olvasná őket) a düledező, megvénült házakról, melyeket nem követ új, friss házgeneráció, aminthogy az egykori nemesi udvarházakat se váltották fel újabb kiírták. A házak a háború óta nagyot öregedtek mindenütt a világon, de a legnagyobb szakálluk talán Pesten növekedett amaz épületeknek, amelyekre régi patríciusaink oly végtelenül büszkék voltak. Ezeknek a házaknak a tulajdonjoga jelentette valamikor a legnagyobb polgári önérzetet; a legfösvényebb háziurak is kedvesüknek, szerelmesüknek, dédelgetett élettársuknak tekintették a házukat, amely minden pazarló csinosítást, öltöztetést, díszítést megérdemel. Szinte neve volt a házban minden lépcsőfoknak, mint valami gyereknek; öreg jó barátok voltak a kapuk, az ajtók, amelyeknek egészségére vigyázni kell; a szemünk épsége volt az ablakunk; egészségünk, nyugalmunk, biztonságunk önzője a házfedelünk. De végig a ház minden tartozékán, a visszhangos pincén, széltől dörmögő padláson, azon a bizonyos utolsó szögön ott csüngött a régi háziúr féltő tekintete. Természetes dolog volt a ház tatarozása, festése, javítgatása . .