Műemlékvédelem, 1964 (8. évfolyam, 1-4. szám)
1964 / 3. szám - Voit Pál: Művészettörténetírás és műemlékvédelem
művészetét tekintették autonóm művészeti területnek, ismét mások a Szepességet és nagyon sokan ugyanígy különítették el Erdély művészeti emlékeit. Ez az irány még nomenclaturánkban is jelentkezett: beszéltünk „felsőmagyarországi pártázatos reneszánszról” és „erdélyi virágos reneszánszról” is. A budai, visegrádi feltárás, majd az ásatások, feltárások és helyreállítások egész sora országszerte igazolták az új irányzatot: a magyar későgótikus és reneszánsz művészet nem a kisebb-nagyobb jelentőségű táji művészetek egymásmellettisége, hanem úgyszólván valamennyi a nagy művészeti központnak, Budának, illetve a királyi székhelynek messzeható kisugárzó erejéből fakadt, s bár az adott fejlődési formák által maga is formálódott, mégis történeti függvénye e legnagyobb művészeti központnak. Ez a sugárzó erő elérte a legtávolabbi pontokat is : Gyulafehérvár és messze délkeleti környékét; északon Lőcse, Zólyom, Prága, Krakkó vonalát; nyugaton Bécs, Boroszló, délen Zágráb városát. De ugyanakkor világosabbá váltak a művészet bevezető járatai is, amelyek Itáliából, osztrák, német és cseh földről indultak — legtöbbször közvetlenül — a nagy elosztó központ, Buda felé. A fenti felismerések a fejlődés folyamatának szemléletét s ezzel együtt művészettörténetírásunkat alapvetően megváltoztatták. A budai várról később bőven ömlő tudományos irodalomnak mintegy bevezetése — Visegrádról, a másik nagy királyi építkezés helyreállításáról — Dercsényi Dezső könyve. A feltárás megindulása még az 1930-as évek közepére nyúlik vissza, s ez az első teljességre törekvő összefoglalás már a központi kisugárzás lehetőségével számol és megemlíti Mátyás egy 1490-ben Visegrádon kelt oklevelét, amely szerint a király, Frater Johannes ferences építészt Kolozsvárra küldi. A szakirodalom azóta elfogadta, hogy a kolozsvári, szegedi, nyírbátori gótikus templomok és a visegrádi ezekkel egyező gyám- és bordarendszerrel épült díszfolyosó mesterét nevezettben lássa. Hasonlóan érdekes törekvés Tóth Rózsa tanulmánya, aki kimutatta, hogy a budaszentlőrinci pálos kolostor faragványait Kassai István néven ismert mesterünk készítette, aki e kapcsolat útján kilépett a partikuláris művészet köréből. Még tovább mutatott Gerevich László értekezése, amely Budát a prágai Paker műhellyel hozta összefüggésbe. A gótikus művészet magyarországi arculatán új vonásokra figyelmeztetett Holl Imre, aki az Anjou, Zsigmond és V. László kori (XIV. sz. k. — XV. sz. k.-ig) figurális kályhacsempék rekonstruálása és feldolgozása útján európai viszonylatú emlékanyaggal gazdagította művészetünk történetét. Kimutatta, hogy a legkorábbi s magas művészi színvonalú Anjou-címerképes kályhák a budai és visegrádi királyi paloták számára készültek. A nyéki fazekasműhely Zsigmond számára dolgozott s az áttört lovagalakot ábrázoló — V. László magyar és cseh király pecsétjét ismétlő — kályhatípus pedig egész Svájcig elterjedt. Utóbbiból anyag, forma és méret szerint is teljesen azonos darabok bukkantak föl legújabban a prágai Hradzsin ásatásainál. Ezzel e remekművek készítési helye vitathatóvá vált, bár a leletek művészettörténeti értéke, Buda központi közvetítő szerepe korántsem csökkent. A budai, a visegrádi műemlékvédelmi munkák, a sárospataki vár helyreállítása, a nógrádi vár próbaásatása során lett vörösmárvány címer és számos hozzáférhetővé lett reneszánsz emlék, hivatott tudósunk, Balogh Jolán, a magyar—olasz reneszánsz művészeti kapcsolatok régi művelője tollán vált szakirodalmunk integráns részévé. Először készített történeti rekonstrukciót a budai királyi palotáról az egykori szem- 3. Visegrád, a királyi palota teraszosan elhelyezkedő díszudvarain»