Műemlékvédelem, 1972 (16. évfolyam, 1-4. szám)
1972 / 1. szám - Kisházi Ödön: Százéves a magyar műemlékvédelem
SZÁZÉVES A MAGYAR MŰEMLÉKVÉDELEM Az öntudatra ébredő ember a ránehezedő természeti környezet elől védelmet keresve gallyakból, fából, kőből megformálta maga körül a „második természet”-et. Az otthont nyújtó, a közösség igényeit kielégítő építményekben kirajzolódik az emberiség történelme, egy lassú lépésekkel induló, de az emberi értelem kibontakozásával egyre gazdagabban tagolódó folyamat, amelynek kezdeti változatait ezredévekkel mérhetjük, teljes differenciálódásának elhatározásaira azonban gyakran 10—15 év is elegendő. Az egymást váltó építészeti stílusok, áramlatok, iskolák világosan tükrözik az egyes korok társadalmi, gazdasági viszonyait. Aki lapozni tud ebben a monumentális történelemkönyvben, az előtt feltárul az a hatalmas küzdelem, amelynek során a barlanglakó ősből a természet erőivel szembenálló asztronauta fejlődött. A nagy egyetemes történelemnek számunkra különösen értékesek azok a „lapjai”, amelyek a mi magunk nemzeti történelméről vallanak. Szeretjük, keressük a világ építészetének csodáit, de kicsit jobban ragaszkodunk azokhoz az épületekhez, amelyeket nemzeti történelmünk hívott életre, amelyek történelmi, emberi, természeti előfeltételeit jobban ismerjük. Mai életünk előzményeit, küzdelmeinket magyarázzák, azokat a sajátos erőket tárják fel előttünk, amelyekkel nekünk magunknak kell megküzdenünk. A történelem során a változó gazdasági, társadalmi igények egyre újabb formákat teremtettek és az újat teremtő lendület sokszor nyom nélkül elsöpörte a régit. Romokkal, egyre halványuló nyomokkal van tele a fejlődés útja. A XVIII—XIX. században feltámadó történelmi érdeklődés mohó kíváncsisággal vallatta a pusztuló romokat, földbe temetett épületmaradványokat, megszületett egy új tudomány, amely értéket látott a faragott kőben, s ha értékesnek tartotta, megóvása, őrzése is kötelességévé vált. Klenzét, Schliemannt követte Violet-le-Duc, az emlékek feltárásán fáradozó régészet szerves folytatásra talált az emlékeket őrző, helyreállított műemlékvédelemben. A habsburgi elnyomás alól szabadulni akaró magyar reformkori nemzedékben is feltámadt a sajátos magyar építészeti múlt emlékeinek megőrzésére az emlékekben rejlő nemzeti érzést nevelő értékek feltárásának igénye. Henszlmann Imre, Ipolyi Arnold és Rómer Flóris úttörő munkássága nyomán, a Magyar Tudományos Akadémiának és a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Egyesületének égisze alatt megindult az az előkészítő és szervező munka, amelynek nyomán 100 esztendővel ezelőtt, 1872-ben megszülethetett a szervezett magyar műemlékvédelem. Néhány lelkes kutató szinte az egész országot mozgósította , megindult az emlékek nyilvántartásának alapvetően fontos munkája. Vidéki tanárok, földbirtokosok, tiszttartók és lelkészek küldték meg a Műemlékek Ideiglenes Bizottságának jelentéseiket, sokszor kezdetleges, de mindenképpen értékes „felmérési” vázlataikat, történelmi „búvárlataikat”. A nagyon szűkreszabott anyagi keretek felhasználásával felfedező utak szerveződtek. Ha végiglapozzuk Rómer Flóris szorgalmas naplójegyzeteit, a soproni Storno Ferenc akadémikus gondossággal telerajzolt zsebkönyveit, elolvassuk Divald Kornél írásait, kibontakozik előttünk az a gyűjtőmunka, amelynek során összeállt az első műemléki nyilvántartás. Kezdetleges körülmények között is olyan anyagot gyűjtöttek, amelyet ma sem nélkülözhet a műemléki kutatás. Műemlékvédelem