Műemlékvédelem, 1989 (33. évfolyam, 1-4. szám)

1989 / 1. szám - Santoro, Lucio: A történelmi városközpontok tegnap és holnap: referátum a Történelmi központú városok első nemzetközi konferenciáján: Beja (Portugália), 1988. okt. 28.-nov. 1.

ban, amelyek bizonyítékai egy jellegzetes civilizációnak vagy egy jelentős fejlődés­nek, esetleg történeti eseménynek és mint ilyenek nemcsak a nagy művek, de idővel a szerényebbek is kulturális jelentőségűekké váltak vagyis eljutottak ahhoz a feltétel­hez, melyre a Velencei Carta épült. A kulturális javak fogalma 1964-től máig és különösen a hetvenes évektől mindin­kább kiterjedt, ami azzal az eredménnyel járt, hogy az objektumok száma egyre nőtt és egyre nagyobb területrészeket foglalt el. A védendő javak ilyen mennyiségű növeke­dése (ma már „globális védelem”-ről is van szó) megfelel a fenntartási mód bővülésé­nek, ill. a Velencei Cartában lefektetett konzerválási módnál mélyrehatóbb és vilá­gosabban kifejtett aktív konzerválás felada­tának. A védendő örökség gyarapodásával nem elegendő, hogy a megóvás aktívabb lesz (vagyis nagy igyekezettel és a hatóság és közintézmények megfelelő támogatásával folyik), hanem az is szükséges, hogy ez az akció életfontosságú legyen az adott társa­dalomban. Minden történelemkritikai kutatás ma azt bizonyítja, hogy degradálódnak azok az értékek, melyek valaha a civilizációt kísér­ték, ill. normális esetben alkották. Tudó­saink szerint az ember életében a szellemi érdekek egyre gyorsuló csökkenésének az az oka, hogy kizárólag a materiális boldog­ság felé törekszenek. A „boldogságot” anyagi jólétnek felfogva egyenlővé tették „az élet örömeivel”. Az a gazdasági társadalom, amelyben élünk, miközben megkönnyíti az elemi szükségletek kielégítését, hogy maga magát fenntarthassa, a termelt javak fogyasztását a maximumra emeli. E célból számára leg­megfelelőbb hely a modern város, magas laksűrűségével, a kereskedelem sűrű gócai­val. Ezért van az, hogy a modern városlakó lemondott sajátos felelősségéről és ez azok­ra hárul, akikre bízza: politikusokra, hogy azok döntsenek a háza, a környezete felől és végeredményben saját életfenntartásá­nak módjáról is. A város ilyen körülmények között olyan hellyé egyszerűsödik le, amely a lakosai szükségleteit - valósakat és elképzelteket - kielégíteni látszik és amely elosztási helye a fogyasztási javaknak. Midőn a város felada­ta a javak elosztására csökken, nélkülözi a múlt gyűléshelyeit, a fórumot, az emberi találkozások színterét, ahol a városlakó a hozzá hasonlókkal kapcsolatot teremthet. A műemlékvédelem nemzetközi terüle­tén és a történelmi központokban nincse­nek egységes normák. Az Európa Tanács minden tagállamának saját törvénye van. Mindegyik diszciplína egymástól függetle­nül határozza meg saját műemlékeinek megóvását, éspedig olyan törvényekkel, melyek védik az együtteseket és az egyes műemlékeket. A legtöbb törvény általáno­san foglalkozik a védendő táj és műemléki környezet legfőbb kérdéseivel, a védelem eszközeivel és a védelem „hatásával”. Azonban bármennyire is különbözzenek egyes nemzetek problémái, megkíséreljük meghatározni, melyek a történeti közpon­tok védelmének legjelentősebb vonásai. Elöljáróban megállapíthatjuk, hogy társa­dalmaink mai válságai alapvetően azzal a veszéllyel járnak, hogy a kultúra hagyomá­nyos modelljei elvesznek anélkül, hogy újat teremtettünk volna. Ezért vagyunk pesszi­misták a városok történelmi centrumainak jövőjét illetően, különösen azok meglévő építészeti hagyományaira vonatkozóan. A történelmi központok problémája el­sősorban kulturális, a történetkritikai kul­túra közvetlen termékei, és ezért alapve­tően el kell kerülni, hogy a régi urbánus együttesek védelmét összekeverjük a lakó­házak politikájával és átvigyük azt a területi tervezés általános zűrzavarába. E kérdés­ben látnunk kell azt a nagy feszültséget, amely ma két ellentétes igényből születik: egyik a kulturális igény (műemlékekre és együttesekre vonatkozó), a másiknak a célja a meglévő építészeti állomány felújí­tása és a város új beruházása. E feszültség létezik, a valóságban is megfigyelhető, de tudatában vagyunk annak, hogy ha nem sikerül kiküszöbölni, nem lehetséges meg­oldani sem a védelem, sem a lakóházak problémáját. A kulturális szempontokat egyeztetni kell a gazdaságiakkal. Közben szükség van arra, hogy a terület folyamatos felhasználását - ahogyan eddig tettük - elutasítjuk, vagyis nem szabad csak a hasz­nossági szempontokat figyelembe venni. Ehelyett egyetlen szempontot kiemelve kell beavatkoznunk: a tiszta konzerválást kell szem előtt tartanunk, ahogyan azt az 1975. évi Európa Tanács szentesített és amit az Amsterdami Nyilatkozat tartalmaz. Ez a nyilatkozat a nehézségek ismeretén alapul és egyrészt az európai örökségnek az utóbbi harminc év alatti károsodását veszi figye­lembe (ezek nagyobbak, mint a háborús 3

Next