Műemlékvédelem, 1989 (33. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 1. szám - Santoro, Lucio: A történelmi városközpontok tegnap és holnap: referátum a Történelmi központú városok első nemzetközi konferenciáján: Beja (Portugália), 1988. okt. 28.-nov. 1.
ban, amelyek bizonyítékai egy jellegzetes civilizációnak vagy egy jelentős fejlődésnek, esetleg történeti eseménynek és mint ilyenek nemcsak a nagy művek, de idővel a szerényebbek is kulturális jelentőségűekké váltak vagyis eljutottak ahhoz a feltételhez, melyre a Velencei Carta épült. A kulturális javak fogalma 1964-től máig és különösen a hetvenes évektől mindinkább kiterjedt, ami azzal az eredménnyel járt, hogy az objektumok száma egyre nőtt és egyre nagyobb területrészeket foglalt el. A védendő javak ilyen mennyiségű növekedése (ma már „globális védelem”-ről is van szó) megfelel a fenntartási mód bővülésének, ill. a Velencei Cartában lefektetett konzerválási módnál mélyrehatóbb és világosabban kifejtett aktív konzerválás feladatának. A védendő örökség gyarapodásával nem elegendő, hogy a megóvás aktívabb lesz (vagyis nagy igyekezettel és a hatóság és közintézmények megfelelő támogatásával folyik), hanem az is szükséges, hogy ez az akció életfontosságú legyen az adott társadalomban. Minden történelemkritikai kutatás ma azt bizonyítja, hogy degradálódnak azok az értékek, melyek valaha a civilizációt kísérték, ill. normális esetben alkották. Tudósaink szerint az ember életében a szellemi érdekek egyre gyorsuló csökkenésének az az oka, hogy kizárólag a materiális boldogság felé törekszenek. A „boldogságot” anyagi jólétnek felfogva egyenlővé tették „az élet örömeivel”. Az a gazdasági társadalom, amelyben élünk, miközben megkönnyíti az elemi szükségletek kielégítését, hogy maga magát fenntarthassa, a termelt javak fogyasztását a maximumra emeli. E célból számára legmegfelelőbb hely a modern város, magas laksűrűségével, a kereskedelem sűrű gócaival. Ezért van az, hogy a modern városlakó lemondott sajátos felelősségéről és ez azokra hárul, akikre bízza: politikusokra, hogy azok döntsenek a háza, a környezete felől és végeredményben saját életfenntartásának módjáról is. A város ilyen körülmények között olyan hellyé egyszerűsödik le, amely a lakosai szükségleteit - valósakat és elképzelteket - kielégíteni látszik és amely elosztási helye a fogyasztási javaknak. Midőn a város feladata a javak elosztására csökken, nélkülözi a múlt gyűléshelyeit, a fórumot, az emberi találkozások színterét, ahol a városlakó a hozzá hasonlókkal kapcsolatot teremthet. A műemlékvédelem nemzetközi területén és a történelmi központokban nincsenek egységes normák. Az Európa Tanács minden tagállamának saját törvénye van. Mindegyik diszciplína egymástól függetlenül határozza meg saját műemlékeinek megóvását, éspedig olyan törvényekkel, melyek védik az együtteseket és az egyes műemlékeket. A legtöbb törvény általánosan foglalkozik a védendő táj és műemléki környezet legfőbb kérdéseivel, a védelem eszközeivel és a védelem „hatásával”. Azonban bármennyire is különbözzenek egyes nemzetek problémái, megkíséreljük meghatározni, melyek a történeti központok védelmének legjelentősebb vonásai. Elöljáróban megállapíthatjuk, hogy társadalmaink mai válságai alapvetően azzal a veszéllyel járnak, hogy a kultúra hagyományos modelljei elvesznek anélkül, hogy újat teremtettünk volna. Ezért vagyunk pesszimisták a városok történelmi centrumainak jövőjét illetően, különösen azok meglévő építészeti hagyományaira vonatkozóan. A történelmi központok problémája elsősorban kulturális, a történetkritikai kultúra közvetlen termékei, és ezért alapvetően el kell kerülni, hogy a régi urbánus együttesek védelmét összekeverjük a lakóházak politikájával és átvigyük azt a területi tervezés általános zűrzavarába. E kérdésben látnunk kell azt a nagy feszültséget, amely ma két ellentétes igényből születik: egyik a kulturális igény (műemlékekre és együttesekre vonatkozó), a másiknak a célja a meglévő építészeti állomány felújítása és a város új beruházása. E feszültség létezik, a valóságban is megfigyelhető, de tudatában vagyunk annak, hogy ha nem sikerül kiküszöbölni, nem lehetséges megoldani sem a védelem, sem a lakóházak problémáját. A kulturális szempontokat egyeztetni kell a gazdaságiakkal. Közben szükség van arra, hogy a terület folyamatos felhasználását - ahogyan eddig tettük - elutasítjuk, vagyis nem szabad csak a hasznossági szempontokat figyelembe venni. Ehelyett egyetlen szempontot kiemelve kell beavatkoznunk: a tiszta konzerválást kell szem előtt tartanunk, ahogyan azt az 1975. évi Európa Tanács szentesített és amit az Amsterdami Nyilatkozat tartalmaz. Ez a nyilatkozat a nehézségek ismeretén alapul és egyrészt az európai örökségnek az utóbbi harminc év alatti károsodását veszi figyelembe (ezek nagyobbak, mint a háborús 3