Műemlékvédelem, 1999 (43. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 1. szám - Fejérdy Tamás főreferátuma
FEJÉRDY TAMÁS: Sokan, sokféleképpen próbálnak, próbálunk magyarázatot találni arra, hogy mi lehet az oka annak, hogy az úgynevezett örökségi értékek láthatólag, vagy legalábbis látszólag, egyre nagyobb fontosságra tesznek szert. Se szeri, se száma az ilyen témával foglalkozó írásoknak, műsoroknak. Talán azt sem túlzás állítani, hogy a nosztalgiahullámként elinduló örökségvédelmi civilmozgalmak még a rendszerváltás előkészítésében is szerepet vállaltak. Természetesen túl egyszerű volna egy, vagy akárcsak néhány tényezőre leszűkíteni az örökség és ezen belül a műemlékek, a műemlékvédelem, a műemlék-helyreállítás irányában is kétségtelenül megváltozott társadalmi közeg, társadalmi elvárások létező jelenségét. Lehet mindez egyfajta ellenhatás is, amely a nemzetek feletti eszmeáramlatok, az erősödő és szintén internacionális gazdasági integrációs törekvésekkel szemben nyilvánul meg. A műemlékvédelem, születése óta szoros összefüggésben áll a nemzetek identitástudatával, annak kifejezésével. Az e talajon terebélyesedő épített környezeti értékvédelem törekvései ezen túlmenően már a lokálpatriotizmusig is eljutnak. Kétségtelen és vitathatatlan tehát, hogy az értékvédelem társadalmi igénnyé válásának korszaka látszik kibontakozni a szemünk előtt. Ennek alighanem örülnünk kell, még akkor is, ha látható árnyoldalai is vannak az örökség mozgalomszerű megközelítésének. Olyan jelenségek ezek, amelyek valószínűleg a mai tanácskozásunk fő témájául választott műemlék-helyreállítási szemlélet alakulására is hatnak. Milyen lehetséges veszélyekre gondolok? Íme néhány, a teljesség igénye nélkül. Az egyik, talán legáltalánosabb veszély az értékelés „felpuhulása”, azaz a mindent, ami úgymond régi, egyformán értékesnek és megtartandónak kikiáltó szemlélet. Könnyű belátni, hogy ez valójában inkább nehezíti az értékek megtartását. Egyrészt azért, mert olyan mennyiségű örökségi elem megtartását igényli, amely már valóban megbéníthatja az életet, másrészt anyagilag sem követhető feladatot keletkeztetve, az igazi értékek megtartásától is elrettent. Természetesen nem az jelenti a gondot, ha valaki magának őrzi meg azt, amit jónak tart elődei hagyatékából, hanem azokról az esetekről van szó, amelyekben a közösség érdekeire hivatkozva történik egyfajta örökségvédelmi túlreagálás. A másik, nem kevésbé gyakori veszély a múlt alkotásainak bűvölete, mégpedig abban a mértékben, amely már, mintegy a jelen alkotások ellenségeként, akár reprodukciók készítését is igényli. Az egykori környezeti elemek ilyen fetisizálása nemritkán az eredetit felszínesen megjelenítő utánzatok, pótlékok készítéséhez vezet. Nem túlzás azt állítani, hogy ez a szemlélet a látvány dominanciáját követeli meg, a valóságtartalom vagy még inkább az egykori alkotás hordozta üzenet akár teljes elvetésével. A hosszadalmasra sikerült bevezetés után lássuk, hogy mindez hogyan jelenik meg a műemlékek védelmének egyik legfontosabb, egyben legkényesebb területén, a műemlékhelyreállításoknál? Akár itt is lehet veszélyhelyzet bemutatásával indítani, amihez egy Marosi Ernő által megfogalmazott gondolatot kölcsönzök: „... probléma feszül a művészettörténeti rekonstrukció ideális teljessége és az emlék esetleges töredékessége között. Minél inkább távolodunk a jelentől, annál valószínűbb, hogy a romos, töredékes emlékről csak leolvashatjuk azokat a sajátosságokat, amelyek valaha egy művészeti-kulturális egységbe fűzték, nem maradt ránk olyan emlék, amely csak egyetlen történeti korszakot reprezentálna, s nem az egész történelmi folyamat nyomait viselné magán. A dilemma középpontjában nyilvánvalóan az a nehézség áll, hogy a csak tudományos, elméleti úton nyerhető összképnél, az így képzeletben rekonstruálható műalkotásnál a közvélemény kézzelfoghatóbbat és reprezentatívabbat vár.” Anélkül, hogy a műemlék-helyreállítás elméletének és gyakorlatának valamennyiünk által ismert története áttekintését adnám, annyit megállapíthatok, hogy ezek változtak bizony az időben, az elmúlt mintegy százharminc év alatt. Azzal sem mondok újat, ha hivatkozom arra a megállapításra, amelyet Román Andrástól hallhattunk az Egri Nyári Egyetem egyik előadásán, azaz, hogy a műemlék-helyreállítások mikéntje mindig is kapcsolatban volt a kortárs építészeti felfogással, gyakorlattal. Hozzátehetjük, hogy legalább annyira a kortárs műtörténeti szemlélettel is. A helyreállítás célja, feladata és főleg eszközrendszere korszakonként eltérő .