Műemlékvédelem, 1999 (43. évfolyam, 1-6. szám)

1999 / 1. szám - Fejérdy Tamás főreferátuma

FEJÉRDY TAMÁS: Sokan, sokféleképpen próbálnak, próbálunk magyarázatot találni arra, hogy mi lehet az oka annak, hogy az úgynevezett örökségi ér­tékek láthatólag, vagy legalábbis látszólag, egyre nagyobb fontosságra tesznek szert. Se szeri, se száma az ilyen témával foglalkozó írásoknak, műsoroknak. Talán azt sem túl­zás állítani, hogy a nosztalgiahullámként el­induló örökségvédelmi civilmozgalmak még a rendszerváltás előkészítésében is szerepet vállaltak. Természetesen túl egyszerű volna egy, vagy akárcsak néhány tényezőre leszű­kíteni az örökség és ezen belül a műemlé­kek, a műemlékvédelem, a műemlék-hely­reállítás irányában is kétségtelenül megvál­tozott társadalmi közeg, társadalmi elvárások létező jelenségét. Lehet mindez egyfajta ellenhatás is, amely a nemzetek feletti eszmeáramlatok, az erősödő és szintén internacionális gazdasági integrációs törekvésekkel szemben nyilvánul meg. A műemlékvédelem, születése óta szo­ros összefüggésben áll a nemzetek identitás­­tudatával, annak kifejezésével. Az e talajon terebélyesedő épített környezeti értékvéde­lem törekvései ezen túlmenően már a lokál­patriotizmusig is eljutnak. Kétségtelen és vi­tathatatlan tehát, hogy az értékvédelem tár­sadalmi igénnyé válásának korszaka látszik kibontakozni a szemünk előtt. Ennek aligha­nem örülnünk kell, még akkor is, ha látható árnyoldalai is vannak az örökség mozgalom­szerű megközelítésének. Olyan jelenségek ezek, amelyek valószínűleg a mai tanácsko­zásunk fő témájául választott műemlék-hely­reállítási szemlélet alakulására is hatnak. Milyen lehetséges veszélyekre gondolok? Íme néhány, a teljesség igénye nélkül. Az egyik, talán legáltalánosabb veszély az érté­kelés „felpuhulása”, azaz a mindent, ami úgy­mond régi, egyformán értékesnek és megtar­­tandónak kikiáltó szemlélet. Könnyű belát­ni, hogy ez valójában inkább nehezíti az ér­tékek megtartását. Egyrészt azért, mert olyan mennyiségű örökségi elem megtartását igényli, amely már valóban megbéníthatja az életet, másrészt anyagilag sem követhető fel­adatot keletkeztetve, az igazi értékek meg­tartásától is elrettent. Természetesen nem az jelenti a gondot, ha valaki magának őrzi meg azt, amit jónak tart elődei hagyatéká­ból, hanem azokról az esetekről van szó, amelyekben a közösség érdekeire hivatkoz­va történik egyfajta örökségvédelmi túlrea­­gálás. A másik, nem kevésbé gyakori veszély a múlt alkotásainak bűvölete, mégpedig abban a mértékben, amely már, mintegy a jelen al­kotások ellenségeként, akár reprodukciók ké­szítését is igényli. Az egykori környezeti ele­mek ilyen fetisizálása nemritkán az eredetit felszínesen megjelenítő utánzatok, pótlékok készítéséhez vezet. Nem túlzás azt állítani, hogy ez a szemlélet a látvány dominanciáját követeli meg, a valóságtartalom vagy még inkább az egykori alkotás hordozta üzenet akár teljes elvetésével. A hosszadalmasra sikerült bevezetés után lássuk, hogy mindez hogyan jelenik meg a műemlékek védelmének egyik legfontosabb, egyben legkényesebb területén, a műemlék­helyreállításoknál? Akár itt is lehet veszély­­helyzet bemutatásával indítani, amihez egy Marosi Ernő által megfogalmazott gondola­tot kölcsönzök: „... probléma feszül a művé­szettörténeti rekonstrukció ideális teljessége és az emlék esetleges töredékessége között. Minél inkább távolodunk a jelentől, annál va­lószínűbb, hogy a romos, töredékes emlék­ről csak leolvashatjuk azokat a sajátosságo­kat, amelyek valaha egy művészeti-kulturá­lis egységbe fűzték, nem maradt ránk olyan emlék, amely csak egyetlen történeti korsza­kot reprezentálna, s nem az egész történelmi folyamat nyomait viselné magán. A dilem­ma középpontjában nyilvánvalóan az a ne­hézség áll, hogy a csak tudományos, elméle­ti úton nyerhető összképnél, az így képzelet­ben rekonstruálható műalkotásnál a közvé­lemény kézzelfoghatóbbat és reprezentatí­vabbat vár.” Anélkül, hogy a műemlék-helyreállítás elméletének és gyakorlatának valamennyiünk által ismert története áttekintését adnám, annyit megállapíthatok, hogy ezek változtak bizony az időben, az elmúlt mintegy száz­harminc év alatt. Azzal sem mondok újat, ha hivatkozom arra a megállapításra, amelyet Román Andrástól hallhattunk az Egri Nyári Egyetem egyik előadásán, azaz, hogy a mű­emlék-helyreállítások mikéntje mindig is kapcsolatban volt a kortárs építészeti felfo­gással, gyakorlattal. Hozzátehetjük, hogy leg­alább annyira a kortárs műtörténeti szemlé­lettel is. A helyreállítás célja, feladata és fő­leg eszközrendszere korszakonként eltérő .

Next